Mit jelent nekünk Ázsia?

Dosztojevszkij Mihajlovics Fedor: Az ázsiai kérdés


Gök-Tepe, Achal-Tekke erődje elesett! A tekkeieket megvertük s bár még teljesen nem gyűrtük le őket, győzelmünk most már biztos!

És a társadalom és a sajtó megint ujjong. Pedig mintha valamikor roppant közönyösen foglalkoztak volna transzkaspiai ügyeinkkel. Ha nem csalódom, nem is régen, talán Lomakin tábornok első kudarca után s a második támadásra való készülődés kezdetén volt ez a valamikor?

"Ugyan mi húz minket Ázsiába? Mi keresni valónk van ott?" - mondták akkor. "Iskolák építésére nem jut, a népet éhínség és difteritisz pusztítja, de Ázsiára még mindig milliókat pocsékolunk."

Természetes, hogy már nem mindenki beszél így, - sőt! De nem tagadhatjuk, hogy volt idő, mikor sokfelé szemet szúrt a mi ázsiai offenzív politikánk. Bizonyára az expedíció bizonytalansága is fokozta ezt az ingerültséget. Mégse mernők azonban azt állítani, hogy az egész társadalom idegében pontosan élnek ázsiai feladataink, vagy az, hogy mit is jelent nekünk Ázsia, vagy mit fog egykor jelenteni.

A legtöbb európai orosznak csak annyi a mi orosz Ázsiánk, - Szibériát is beleértve, - mint valami holt tag, amit úgy ragasztottak Oroszországhoz, s a hideg rázza őket, ha véletlenül eszükbe jut. "Mi európaiak vagyunk" - mondják, "mit csináljunk Ázsiában?" vagy "mit hánytorgatják nekünk örökké Ázsiát? Európában sem tudunk rendet teremteni és most még Ázsiát is a nyakunkba varrják! Ej, vigye az ördög!" És a "nagyfejűek" sem beszélnek másképp, - pedig az Úristen őket talán még ésszel is megáldotta.

És most Ázsiában minden zug Szkobelev nevét visszhangozza. "Egy nyakas és büszke mohamedán népet megint leigázott a fehér cár" gondolják Ázsia népei. Győzelmünk hangja száguldjon végig Ázsián és dörögjön le Indiáig! Szilárdítsuk meg e tengernyi tömegben a fehér cár legyőzhetetlenségében való hitet! Most már nem szabad megállnunk ezen az úton.

Csak uralkodjanak továbbra is a kánok és emírek, akiknek álmaiban Anglia, melynek nagysága valamennyiüket elbódítja, fenyegető felhőként fenyeget, - de a fehér cár neve törpítse el a kánokat és emíreket és homályosítsa el India császárnője, sőt a kalifa dicsőségét is. A fehér cár a kalifának is cárja. Vakon és föltétlenül higgyék ezt! És ez a kikerülhetetlennel megbékítő hit szemmelláthatóan terjed is köztük.

"Micsoda jövőt emlegetnek már megint? Hát okvetlenül szükséges, hogy Oroszországhoz csatoljuk Ázsiát? Mit csináljunk Ázsiában?".

"Szükséges, mert az orosz nemcsak európai nemzet, hanem ázsiai is. Mert Ázsiában jobban bízhatunk, mint Európában. És ami a legfontosabb, egykor bizonyosan Ázsia fog bennünket megmenteni!"

Előre érzem, hogy mondanivalóim mily nagy és általános bosszúságot fognak kelteni, - bennem azonban minden szava axiómává erősödött. Értsük meg, hogy az ázsiai kérdésről való felfogásunk a mi életünk beteg gyökérszála, melyet meg kell gyógyítanunk. Végre-valahára le kell győznünk azt az alázkodó félelmet, hogy Európa esetleg a barbárság bélyegét süti ránk és halálos ítéletünkül mondja ki, hogy nem vagyunk európaiak.

Majdnem kétszáz éve rémüldözünk attól a "szégyentől," hogy nyugaton ázsiaiakat látnak bennünk. Ez a félelem a XIX. században annyira elfajult, hogy most már túlzás nélkül pániknak nevezhetnénk. Ha azt hisszük, hogy tősgyökeres európaiak vagyunk, akiknek semmi közük Ázsiával - a mi Ázsiánkkal! - álszégyenünket és értékeink félreismerését az utolsó két évszázad során nagyon drágán fizettük meg, szellemi önállóságunkat elvesztettük, európai politikánk a kudarcok sorozata és végül, az isten a megmondhatója, mennyi pénzünk úszott el csak azért, hogy Európa ne érezze meg rajtunk az ázsiai szagot... Tulajdonképpen Péter kelleténél lendületesebb előretörése hagyta ránk ezt a hálátlan szerepet.

Mennyit erőlködtünk, hogy Európa a saját véréből való vért lássa bennünk, hogy csak európaiak legyünk, ne pedig nem-tatárok! Fáradhatatlanul és erőszakosan kellettük magunkat. Hadseregünket "a királyok megmentésére" küldtük, és magunk is megijedtünk, hogy mily erősek vagyunk, aztán meglapultunk és biztosítottuk Európát, hogy nekünk csak az ő jóléte és boldogsága fontos! Napóleont 1812-ben csúnyán kivertük Oroszországból és többé ki sem békültünk vele, akárhogy tanácsolta akkoriban néhány okos és jószemű honfitársunk, hanem megállás nélkül továbbüldöztük, csakhogy Európának a bitorló ártalmatlanná tevésével kedveskedhessünk.

Ez természetesen igen szépen festett, az egyik oldalon a zsarnok és rabló, a másikon - a fölszabadító és a békeapostol. De politikai szerencsénknek hála, megint rossz helyen kopogtattunk. Ezt a rablót ugyanis éppen abban az időben, egész pályafutása során először, arra kényszerítették az események, hogy őszintén és kétségbeesettségének erejével szövetkezzék velünk. Ha Európában nem zavarjuk őt, Keletet nekünk engedi át és a keleti kérdés miatt, mely jelenünk és jövőnk egyre fenyegetőbb vihara és szerencsétlensége, rég nem fájna a fejünk.

A bitorló később maga is ugyanezt mondta és valószínűleg nem hazudott, mert okosabbat semmiesetre sem tehetett volna, minthogy továbbra is állja e szerződést, - ha nyugati aspirációit nem keresztezzük. Európa népeinek javarésze azidétt sokkal gyöngébb volt, semhogy ázsiai terjeszkedésünket meggátolja, erre még Anglia se lett volna képes. Lehet, hogy Napóleon később elbukik, lehet, hogy csak dinasztiája jut erre a sorsra, keleten azonban most mi volnánk az urak. És tengerünk is volna és vízen is szembeszállhatnánk Angliával.

Egy hatásos jelenetért adtuk el magunkat! És mit kaptunk érte? Még Napóleont teljesen le se verték, a mi fegyvereinkkel fölszabadított népek máris rosszindulattal és gyűlölködő gyanakvással pislogtak ránk. A kongresszuson valamennyien ellenünk szövetkeztek, mindent elhalásztak előlünk és ráadásul olyan ígéretekre köteleztek bennünket, melyeknek Oroszország csak kárát látta. És e szomorú tanulságok ellenére mit tettünk eddig?

Nem dolgoztunk a német hatalom megerősödésén? Nem néztük tétlen, hogy a fejünkre nőjön? Csöppet se nagyítunk, ha azt állítjuk, hogy a németek fejlődésüket és erejüket nagyrészt nekünk köszönhetik. Bármikor hívtak, nem szaladtunk rögtön, hogy vitáikat elintézzük? Nem fedeztük a hátukat, ha veszély fenyegette őket?

És mikor mi jutottunk bajba, nem éppen ők haraptak a sarkunkba? S egy újabb zivatar közeledvén felénk, nem akarták orvtámadásaikat megint megismételni? És most ott tartunk, hogy Európa minden nemzete és minden fajtája a fogát vicsorgatja ránk és csak az alkalmat lesi, hogy belénkmarjon. Mivel fizetett hát Európa ezért a sok szolgálatért? - Halálos gyűlölettel!

Miért gyűlöl minket Európa oly elvakultan, miért nem bíznak bennünk nyugaton feltétlenül és megingathatatlan, miért nem hiszik el, hogy barátaik és szolgáik vagyunk, becsületes és hű szolgáik? És, hogy európai rendeltetésünk egyetlen parancsa, hogy folyton Európa kívánságait lessük? Talán túloztunk, de ez a század mégis csak farkcsóválgatással telt el, vagy magunkra gondolván, tettünk, próbáltunk valamit? Mindent Európáért! - ez volt a mi állandó jelszavunk. Nem, amazok sose fognak bennünk megbízni. Miért nem? - Mert a szemünkbe nevetnének, ha atyafiságunkat mernénk emlegetni.

Sohasem fogják elhinni, jól jegyezzük meg, sohasem, hogy a kultúra fejlesztésének munkájában segítőtársaik lehetnénk. Azt mondják, hogy kultúrájukat mi, tolvajok és betolakodók, képtelenek vagyunk megérteni. Ránkfogják, hogy műveltségünket is tőlük lopjuk és az ő tollaikkal páváskodunk. A törököket meg a sémitákat jobban szívelik, mint minket, árjákat. Persze, ennek az az oka, hogy a mi ideológiánk egész más, mint az övék!

És ebbeli hitünkben akkor is megmaradunk, ha "európai" oroszaink mégoly szívósan bizonyítgatják is Európa-szerte, hogy gondolataink sem nem újak, sem nem különösek, hogy Oroszországtól ne is várjunk új gondolatokat, mert - csökönyös utánzók! - Jó, ha le tudjuk másolni, és hogy nem vagyunk sem ázsiaiak, sem barbárok, hanem olyanok, mint ők - "európaiak!" Európa azonban éppen ezt nem hiszi el nekik.

Mondjuk ki bátran, hogy erről a kérdésről nyugaton inkább megfordítva, a szlavofilek szájíze szerint gondolkoznak, akikről talán még nem is hallottak. Európa tehát azt hiszi, amit mi, hogy egy különös, az ő lelkének idegen gondolat zászlóvivői vagyunk. E gondolat lényegét ma még nem ismeri, mert ha ismerné, idegességét az öröm nyugalma váltaná föl. Ne féljünk, ennek is elérkezik majd az ideje. De most még a rágondolást is félve kerüli.

És jegyezzük meg végül, hogy az európaiakban mi csak utálatot, még pedig személyes utálatot keltünk, bárhogy udvariaskodnak velünk néhanap. Elismerik, hogy a fiatal orosz tudomány művelői közt akadnak oly figyelemreméltó tehetségek, akik az európai tudományos életnek is díszére válnának, vagyis nem tagadják, hogy oroszokként is kitűnő munkásai lehetünk a tudománynak, de a világ minden kincséért sem hiszik, hogy Oroszországban európai értelemben értett zsenik és vezetőszellemek születhetnek.

Nem hiszik, mert kultúrképességünk roppant gyanús nekik, s nagyrahivatottságunkat nem sejtik. De a tények nekik adnak igazat, míg derekasan munkának nem láttunk s míg szellemi önállóságunk a jövő zenéje, egy Bacon, egy Newton vagy egy Kant valóban nem támadhat köztünk. És a művészetben és iparban sincs különben, Európa nem fukarkodik a dicsérettel, gyakorta megveregeti a vállunkat, de azt leshetjük, hogy a saját fajtáját lássa bennünk! Mély és legyőzhetetlen megvetése sem engedné meg ezt! Szent hite, hogy egyénileg is, fajilag is alacsonyrendűek vagyunk, s ha néha-néha testvéri csókra csucsorítjuk az ajkunkat, még a gyomra is fölkeveredik.

Az a végzetünk, hogy nem tudunk elfordulni attól az ablaktól, amit Péter nyitott Európa felé. De Ázsia ezalatt... - Igen, ez a mi mentsvárunk! Csak értelmesebben gondolkoznának nálunk Ázsiáról és arról a gondolatról! Milyen erős és egészséges lenne akkor a mi nemzeti gyökerünk! Ázsia, ázsiai Oroszországunk az a beteg gyökér, mely biztosan elpusztul, ha ki nem ássuk és újra el nem ültetjük! Imádkozzunk az új, a megváltó princípiumért!