A régi Egyiptom kőemlékein, csaknem olyan figyelő állásban, mint képünkön látható, leskelődik évezredek óta a sivatagi hiuz vagy karakál, ahogy az afrikai arabok hivják. A majdnem egy méter hosszu és fél méter magas, karcsu ragadozó igazi gyermeke a pusztának vagy sivatagnak, melynek egyhanguságához fakósárga bundája is pompásan alkalmazkodik.
Az érdekes ragadozó csaknem mindenütt honos Afrika, Elő-Ázsia és Kelet-India pusztáin és sivatagain, ahol nagyobb vadak – antilópok, gazellák, stb. – tanyáznak, bár a nyulat, ürgét és a szárnyasokat se veti meg, ha egyéb zsákmány nem kinálkozik. Már a régi egyiptomiak is nagyon jól ismerték, sőt be is balzsamozták, mint kedvelt és nagy tiszteletben tartott háziállatjukat, amelynek sok hasznát vették vadászataikon.
Mert a sivatagi hiuzt Ázsia és Afrika népei már ősidőktől fogva betanitották vadászatra. Marco Polo, a hires olasz utazó naplója szerint, már a a „tatárok királyának és a nagy-mogulnak” is voltak olyan hiuzai, melyeket vadászatra használt és mindenféle vad, például kis szarvasok, és antilópok, róka, nyul, páva, gém és más szárnyasok fogására tanittatott be. Egyes indiai rádsák – hercegek – még ma is nagy falkákban tartják a karakált, és sok tekintetben használhatóbbnak mondják a gepárdnál, melyet szintén vadászatra idomitanak. India némely vidékein a legkedveltebb mulatságok egyike a Karakál-verseny, melyet angol utazók igy irnak le.
A betanitott állatokat nekieresztik a földön ülő galambrajnak; a hiuzok oly óvatosan és ügyesen lopóznak a galambok közelébe, hogy a legszemesebbek gyakran tucatot is levernek, mielőtt a megrohant galambok szárnyra kelhetnének. A győztes az a karakál lesz, mely a legtöbb galambot leverte, s ennek a gazdája nyeri meg a fogadást, mely gyakran igen nagy pénzbe megy.
A karakál igazi pusztai állat, mely nem annyira erejével, mint inkább fürgeségével szerzi prédáját. Mint a kutya és macska közt álló korcsalaknak, a mozdulataiban sok van a macskáéból, de viszont sokkal keményebben és nagyobbat lép, ha pedig szalad, inkább az agárhoz hasonlit és hatalmas szökésekkel nyargal prédája után. Fára kuszni nem tud, s ha magasabban ülő prédáját akarja elérni, csak hatalmas ugrással férhet hozzá. Főleg középnagyságu és apróbb emlősökre vadászik, s ezeket nagy ügyességgel tudja hatalmába keriteni.
Legkedvesebb zsákmánya az antilóp, melyet bámulatos fortéllyal és ravaszsággal fog el. Mihelyt észreveszi a legelésző csordát, nyomban lehasal a földre és csöndesen, de a kígyó fürgeségével csuszik előre, hogy rejtve maradjon a vadnak szeme elől. Sohase sompolyog feléje a szél irányában, s ha a csorda vezére fölveti a fejét és szimatol, a karakál rögtön lelapul és mozdulatlanul fekve marad, mig csak a vezérbak gyanuja el nem oszlik.
A karakál, ha ilyképpen elég közel lopózott prédájához, kiválasztja a leginkább kezeügyébe eső állatot, s aztán eszeveszett sebességgel rárohan. Nyomon üzi a megriadt állatot, s ha elérte: néhány hatalmas csapást mérve a lábaira, leteriti és torkon ragadja. Ekkor már vége az antilópnak, mert a karakál keresztülharapja az ütőereit, föltépi a hasát, s fölfalja lágy belsőrészeit.
