Isten jó voltából ismét lefolyt felettünk egy esztendő.
Búcsúzunk immár tőle, hogy mindjárt az újat köszöntsük. Tulajdonképen nem ünnep ugyan az év utolsó napja, melyet régi magyarosan ó-esztendőnek nevezünk, - mégis igazi ünnepi érzés tölti el mindnyájunk szívét, mikor ez a nevezetes nap ránk virrad; s emlékeink, jók – keserűk egyaránt feltámadnak, mintegy megelevenedve elvonulnak szemeink előtt.
Mintha ujra látnánk megint:
hogy szántottunk-vetettünk a tavasz beálltával, miként fejlődtek a növények, hogy töltötték el szivünket majd szép reményekkel, majd komor aggodalmakkal.
Következik azután emlékünkben a nyár.
Ismét remények és aggodalmak sorozata. Vetéseink szépen, vagy hiányosan fejlődnek; most szárazság van, majd sok eső, jég, vihar, féreg s egyéb ártalom nélkül elmulik a baj, de sokszor fenyegetése valóra fordul.
Igy érkezik el az év legfontosabb része : az aratás időszaka.
Hogy igyekeztünk kitalálni : ugyan hogy fizet, mennyit ad holdanként és milyen lesz a minőség, hogy alakul az ár? – A gabona, a hol baj nem érte, kitűnően, sokhelyt reménységen felül fizetett, de bizony az ár alacsonyabb volt.
Majd beköszönt az ősz, melyben több volt az aggodalom az örömnél.
Hetekre elzáródtak az egek csatornái, szárazság égette kopárrá a legelőt s már-már kétes lett : lesz-e valami a kukoriczából, szőlőből s egyébből? Bizony sok helyen lett, másutt minden jóra fordult. S lett kivált bor bőven. De azután ára nem volt.
A tél az idén ugyancsak keményen kezdődött, a milyet már rég nem tapasztalunk.
Szerencse, hogy jó vastag hóbunda takarta a vetéseket s így aztán nem esett bajuk. Azután hirtelen megenyhült, megcsordult az eresz, hogy majd megint fagyos napok következzenek. Legalább azt hiszszük, mert már télnek ez a természete.
Így telt el az 1902-ik esztendő.
És most, hogy végig futottunk rajta gondolatban, mondjunk végbúcsút a soha többé vissza nem térőnek s kérjük az Istent, hogy a következő év jobb legyen ránk, mint emez elmult volt.
Szántó Péter
