Huszadik század - történelem jelenidőben

Az általános müveltség utáni rohamban azt hirdette és hirdeti korunk, hogy ember, ezentul megszüntél a kiváltságok rabja lenni és egyenlő leszel azokkal!

Most, és ezentul szabad leszel!
És mégis, hogy van az hogy most XX. században, a szabadság élvezésében annyira nyomorognak és éheznek? Ember, szabadság után áhitozol, szabad lettél és nem vagy boldog?

Azok, akik az emberiség boldogságát kutatták azt hitték, hogy az igazi boldogság csak az emberi jogok egyenlővé tételében és élvezésében rejlik. A szabadság eszméje átzendült minden dobogó sziven, felélesztett titkos erőket megváltoztatta a társadalmi irányokat, megdöntötte az emberi megkülönböztetés falait; és mégis a nagy néptömeg szenved, munkájában fáradt, és kétségbeejtően elégedetlen és irigykedő. A társadalom óhaja az, hogy jöjjön olyan valami, ami az állapotnak kormányzó kezét megsemmisitené és bármilyen uton módon meghozná a kivánt jobb sorsot az emberi társadalomnak.

Tudjuk és érezzük, hogy a mai civilizációval elért általános szabadság mellett is, igen elégedetlen a társadalom, és mindenki érzi, hogy be kell lépnie azok táborába akik az elégedetlenség és irigykedés okainak az elháritásán fáradoznak.

A társadalmat megbolygató okok a következők: az éhség, szegénység az alacsony vagy semminő müveltség, a társadalom lebecsülése, személyes szabadság bizonytalansága, semminő vagy igen csekély befolyás a társadalmi életbe, a kiváló munkák elvégzéséért csekély vagy semminemü jutalom, elismerés; a kényelem hiánya a nyugalom és pihenés korlátozása stb. valamint a foglalkozás, kenyérkereseti módok lenézése is bontja és rontja a társadalmi együvé tartozás kötelékét.

A nép kivánságainak, boldogságának, jólétének az elérését célzó kulturális mozzanatok idáig nem bizonyultak kielégitőknek, megfelelőknek. Igaz egyik tanitás jobban felelt meg a közóhajoknak; másik meg csak a célt szolgálta és a többi talán csak az irányitó érdekeit védte. De minden tanitás célja a nép boldogulásának az elérése volt.

Ha tehát minden tanitás a nép boldogulását célozta és célozza, honnan van az, hogy még mindig nem boldog a nép?

Azért, mert a „társadalom" nem küzdött és nem is küzd a szegénység és elégedetlenség okainak gyarapodása ellen, és nincs elég fogékonysága, nemes érzülete arra a munkára, hogy „boldoguljon" a nép minden rangu és állapotu tagja.

A nép maga az oka annak, hogy „a nép nem boldogul”, mert cselekedeteiben nem a közjót de csak az „egyéni jót" látja, óhajtja és türelmetlenül sürgeti.

A nép általános boldogulása csak ugy érhető el, ha az „emberbaráti" érzelem ereje fejlesztődik, és az igazi erkölcsösség hatása, a cselekvések, a munkásság harmonikus irányitásával vezetődik.

Az ész erősen birálja a cselekedetet, és kutatja a hibákat a közélet minden szakmájában; bőven osztogatja a tanácsokat, javasolja a reformokat; de ha nincsen végrehajtó erő és kitartás akkor az óhajok csak gyarapodnak, és a kivánságok nem teljesülése okozza az általános elégedetlenkedést. A tulajdon megvédéséhez, a vagyonszerzéshez és e kereslet által szerzett jólét megállapitásához nem csak észbeli kimüvelés vezet, de a gyakorlati élet tapasztalatainak az alkalmazása és ismerete is.

Sem a létezett sem a létező iskolák ezen szükséges „gyakorlati élet tapasztalatait” nem vonta be az előadott tananyag keretébe, sőt a modern iskolák egyenesen ketté szakitották a vallási iskolák által eggyé nevelt társadalmat.

Modern iskolák tanitási rendszere egészen egyoldaluan és kasztszerüleg tanitja és neveli az ifjuságot, a mennyiben csak azokkal foglalkozik, a kik, birják az előirt tananyagot megtanulni „egy meghatározott időben", az elmaradottak a nem müveltek osztályába kárhoztattak. És ennek szigoru, és meg nem okolt állapota ketté választotta a társadalmat: uri- (latainer-, tanult-, diplomás) és a nép (munkás-iparos és köznép) osztálya.

A társadalom ilyetén módon való megkülömböztetése bomlasztja magát a társadalmat, és halomra dönti a különváló munka hatékonyságát. Az emberiség erkölcsi tekintetben „egy nagy családnak tekinthető és tekintendő is" bár tagjaink éghajlati, értelmet meg tehnikai feltételek szerint való csoportosulása bizonyos differenciákat rejt magában.

Az emberi társadalom ilykép tagozott rétegei ugyszolván particuláris viszonyok szerint élnek és fejlődnek, s ezen speciális fejlődésnek megfelelően alakulnak azok kulturális igényei és eredményei is.

És ha minden egyes társadalmi osztály organikus szem is az emberiség nagy családjának láncában, még is csak saját – sajátságos tehetsége szerint járul hozzá az általános kulturmunkához. Ez magyarázza meg azt a tagadhatatlan karakterbeli különbséget is a melyet a különböző társadalmi rétegek tendenciájában észlelünk. Egy azonban bizonyos, mert a történelem bizonyitja s ez az, hogy minden haladás, minden kultura csakis egy jól szervezett, a békében haladni kivánó társadalom megállapodott talajában gyökeredzik a mely kultura embriója okvetlenül elpusztul, ha oly talajba kerül a mely életfeltételeinek meg nem felel.

Igaz, a kultura növénye mint más növény is átültethető, s igy a más országok müvelődési kivánalmai módjai s szokásai is átszármaztathatók, de csak ugy és csak akkor, ha az uj talaj a termőtalaj természetével azonos, vagy azonossá tétetik. Az ehhez szükséges rokon viszonylatok megtalálhatók a régi kulturáju egyes államokban, de még sok tekintetben hiányoznak hazánkban. Innen van, hogy nálunk csak hosszabb assimilatió után honosittattnak meg egyes kiválóan jó külföldi intézmények, kultur ujitások.

De a népünk lelkében gyökeredző institutioban nagyon nehezen érti meg a külföld. Bátran állithatom, hogy a magyar nemzet csak is „sajátságos magyar kulturával” törhet céljai után, ha hazájának boldogulását elérni akarja.

A kulturában vannak elöbbrehaladott nemzetek (hogy miért maradt abban a magyar nemzet hátra azt tudjuk, valamint azt is tudjuk, hogy a mi hátramaradottságunk csak amazoknak előrehaladását segitette elő) a melyek az általános müvelődés lehetőségének eszközeivel gazdagabbak, s igy előttünk a vezető szerep birtokában lévőknek tünnek elő.

Pedig kulturában – ne idegen szellemü kultura vezesse egy más nemzet népét – s igy a mienket sem. Mert minden kérdés amely a kulturális kérdést érinti, akár pozitiv akár negativ irányban nálunk magyaroknál „létkérdés." A hazafiasság nemes virága csakis egységes nemzet talajából nőhet ki. Egységes nemzet pedig csak ugy lehetünk és leszünk – ha nem csak egy nyelvünk – de egy – s azonos kivánságunk, meg egységes célunk is lesz. Ezt pedig egységes nevelés tanitás által érhetjük el.

Ami consolidált nemzeteknél csupán hatalmi kérdés, az nálunk magyaroknál existentiális kérdés. Ezt a nemzetképző irányzatot nem mozdithatja, nem fejlesztheti más, mint a haladás, a müveltség a gazdagság, a szabadságnak és végül, mindezek alapján a nemzeti hatalmat teremtő produktiv munkaképesség létesitése.

A mi ennek utjában áll, kiirtandó, mint a növény fejlődését gátló gaz.

A kultur nemzetek tagjai, fizikai és etikai szükségleteinek kielégitését többé nem a természetnek, nem az uralkodónak kegyéből várják, de önmaguk erejéből igyekeznek azt maguknak megszerezni és meg is szerzik.

Tudjuk jól, hogy nem a talaj termékenységétől, nem az éghajlat enyheségétől függ a nemzetek jóléte.

Szolgaság és babona, szülöföldünket és társadalmunkat koldusok országává teheti és minden örömünket siralom házává változtathatta át ellenben: a polgári és szellemi szabadság sziklákat termékenyithet és dögvészes mocsarakat virágzó kertekké alakithat át. Tehát a jóléthez két dolog szükséges: szellemi kimüvelés a produktiv munka végrehajtásához, és az egyéni szabadság. De a szabadság is olyan mint a kétélü fegyver a mely csak annak szolgál javára, aki vele bánni tud.

Mint a produktiv munka végzésére, ugy a szabadságra is nevelni kell a népet, fokozatosan és pedig saját egyéni dispositioinak megfelelően: a müveltség utján. Nem lehet célom azt a végrehajtási módszereket vagy módokat itt ismertetni, mert lehetetlenségre vállalkoznék.

A müvelt „produktiv munkástársadalom" szüksége természeti szükség, a melynek célja csak az évszázadok folyamán az általános müveltség elterjedésének arányában váltak és válnak ismertekké. A produktiv munkás társadalom is törtet – a maga alapozot, utjain – az általános müveltség elnyerhetése és a tanultak (iskolázottak) társadalmába való bejutása után.

És ezen küzdelem nemcsak hogy nem jogosulatlan, de egyenesen (bátran mondhatjuk) örvendetesen a társadalom intenzivebb javát célozza és hozza, mert a produktiv munkás osztály müvelődése és a latainerekkel egyenlő ismeretekkel biró óhajtásával, csak a két osztály közötti allatomos ellenszenvet csökkenti, s igy az általános kulturának, tehát az emberiség boldogsága legfőbb eszközeinek zavartalanabb előmenetelét teszi lehetővé, azon társadalomét, a mely célját csak is mint általános müveltséggel biró társadalom képes lesz megközeliteni – és elérni. Ezt pedig csak ugy érheti el, ha az egyik, de általában minden rendü és rangu korkülönbség nélküli társadalmi osztálynak.

Kell, hogy az iskolák kapui mindig és mindenki előtt egyformán nyitva legyenek, hogy azok a kik iskolai oktatásban részesülni akarnak, ezen óhajukat elérhessék épp ugy mint az áhitatot lélek a templomban.

Kell, hogy mód nyujtassék arra, hogy mindenki egységes és egyenlő tanitási eljárásban részesülhessen, hogy igy egyformán a kulturális fejlődés hatékonyságát élvezhessék, a társadalom külömbözhetetlen tényezőivé válhassanak azok is, akik ezt a mostani iskolai rendszer mellett nem tehették és tehetik.