A korona és a márka

A fegyvertársi szolidaritás követelménye is a korona és a márka értékparitásának helyreállítása – mondotta a magyar-német gazdasági közeledés, barátság, szövetség népszerűsítésére szánt gyűlésen Éber Antal, aki kétségen kivül elsőrangú specialista valuta-kérdésekben. A korona valutabetegségének okaira és gyógyítása tekintetében azonban: ahány speciálista, annyiféle vélemény és javaslat.

A formula, melyet Éber Antal használt, nem ismeretlen.
Durvábban, de talán közérthetőbben kifejezve: tessék kötelezően megállapítani, mennyi korona fizetendő egy márkáért. Vagyis a németek ne tűrjék, a mi pénzünk értékének folytonos árhanyatlását, lássák be, hogy itt az idő a beavatkozásra, csináljanak rendet, mondják ki, hogy egy márkáért megint csak egy korona húsz fillért, vagy valamivel többet, de a mai árnál minden esetre lényegesen kevesebbet kell fizetni; – erre kötelezi őket a fegyvertartási szolidaritás is.

Ez a követelés körülbelül úgy hangzik, mint midőn egy belső politikai harcoktól feldult ország felszólítja a fegyveresen figyelő szomszédot: masírozz már be és csinálj rendet közöttünk. Ilyen felhívásra is volt már példa. A rendcsinálásnak azonban mindig ára van. Az árat az szabja meg, aki a szolgáltatást – ez esetben a korona árának biztosítását – adhatja s mi nem akarunk tanácsokkal szolgálni a németeknek arra nézve, hogy mit követelhetnek.

Nem nehéz azonban kitalálni, hogy az a hatalom, mely egy másik hatalom pénzének értékét a magáéval szemben garantálja, követelni fogja, hogy döntő befolyása legyen minden intézményre, melytől e pénzrendszer sorsa függ, tehát jegybankra, külkereskedelemre, esetleg adópolitikára, talán vasúti tarifákra. Aki a márka és a valuta fix relációjáról beszél, annak soha sem szabadna megfeledkeznie arról, milyen árat követelhetnek tőlünk a korona gyógyításáért.

Lehet, hogy a németeknek eszük ágában sincs ilyen követelésekkel fellépni, legalább sohasem árulták el azt a szándékukat, hogy hajlandók – közkeletű kifejezéssel élve – a márka árát maximálni s gondoskodni arról, hogy ezen a maximált áron valóban kapható legyen. De ha mi kérünk és követelőzünk és a fegyvertársi szolidaritásra hivatkozunk, akkor ők kétségen kivül rendkivüli árat fognak szabni – kivánság rendkivüli voltához mérten és még ezen felül.

Az a kérdés, akarjuk-e ezt az árat fizetni, akarunk-e korlátokat tűrni pénzügyi és egész egymással lebonyolódó gazdasági, tehát külkereskedelmi politikánk függetlensége körül. A két dolog szorosan összefügg. Nagyon találó Lánczy Leónak már a mult évből ismeretes formulája, mely körülbelül úgy állapítja meg az összefüggést, hogy amilyen mértékben közeledik egymáshoz a központi hatalmak külkereskedelmi politikája, ugyanolyan mértékben kell a márka és a korona állandó relációját biztosítani. Itt is a márka és a korona diszanázsiójának elkerüléséről van szó, de a gondolatmenet egészen más.

Mi nem követelünk semmit, hanem szembe nézünk azzal a – német – követeléssel, amely a külforgalmunk között levő korlátokat, vámokat akarja csökkenteni, vagy eltüntetni, vagyis viszont világgazdasági cselekvési szabadságunkat korlátozni. Vámunió kellene – mondják Németországban, s erre a felelet ez: jó, de amint Ausztria és Magyarország szabad forgalmával szerves összefüggésben a fizetési eszközök azonosak, ugyanúgy, ha a mai magyar-osztrák önálló vámterületről lemondunk, követelni kell legalább is pénzünk árfolyamának fixirozását a márkával szemben.

Követelnünk kell, annak ellenére, hogy a rossz valuta ismeretesen védővám jellegű: arra serkent bennünket, hogy minél több árút adjunk el jó idegen pénzért s minél kevesebbet vásároljunk künn, mert a mi pénzünkkel minden idegen tárgyat túl kell fizetnünk. Ez a védővám azonban a legkonokabb védővámos közgazda számára sem lehet kivánatos. Vas Ferenc, aki a valutakérdésről olyan kitünő előadást tartott nemrégiben, felemlítvén a rossz valuta védővámos jellegét, elfelejtette hozzátenni, mily kevéssé kedvező védővám rossz pénz. Hiszen az olcsó korona nemcsak az idegen árut drágítja meg, hanem minden szükségleti cikket, gabonát, lisztet, ezzel a munkabéreket, az egész ipari produkciót. 

A német gazdaságpolitikusok sohasem állították, hogy hajlandók áldozatokat hozni a vámunióért, melyből pedig nekünk az a meggyőződésünk, hogy csak nekik használna, hiszen nekünk, különösen Magyarországnak, meglepően gyenge vásárt jelent a német piac. A német gazdasági politika tehát maga előnyt és áldozatokat kiván, de ellenszolgáltatás nélkül. Lehet-e tehát azt feltételezni róla, hogy egyedül a fegyvertársi szolidaritás számlájára áldozatokat hoz a mi valutánk rendezése érdekében?
Ezt a feladatot valóban nem is vállalhatná másként, mint ha cserébe messzemenő intézkedési, beleavatkozási jogot kap gazdasági politikánk ügyeibe. Ezt az árat viszont hajlandók vagyunk-e mi megfizetni? Alig. Mi erősen adósai vagyunk Németországnak s tudjuk, hogy az eladósodott fél szabad akarata nem teljes.

De más ez a pénzben felmérhető korlátozottság s más az intézményes beavatkozási jog akár vámuniónak, akár közös külkereskedelmi politikának, akár pénzügyi felsőbbségnek hívják. 

LENGYEL GÉZA