Barta Lajos : Két nyár

(Kaffka Margit új novellás könyve. Kiadja a Nyugat.)

Szomorúan és meghatottan hagyjuk abba az olvasást, miért vágta el az író ezeknek az embereknek a sorsát, miért nem beszél nekünk róluk többet ilyen egyszerűt, ilyen mélyet, szépet? Hálásak vagyunk, mert nagy melegségeket támasztott föl bennünk és közelébe hozott annak az ihletségnek, mely ezt az írást szülte.

A Két nyár regényszerűen indul és több is novellánál, nem a külső, de a lelki események sokaságánál fogva. Amivel ez az írás mindjárt az első szakaszoknál mindenkit meg fog csapni, az életnek örökkévaló hömpölygő ritmusa, mely már az első fejezetben megindul és lapjain tovakoszorúzik.

Ez az élet fenekén élő kis embereknek az élete, akik nem egészen maguk csinálják a sorsukat, akik egy töméntelen nagy folyóba beágyazva úsznak előre és így érik meg elromlásuk, vagy beteljesedésük.

Közben az, ami közvetlenül az egyéniségükből látszik jönni, mint rikító vörös, vagy szelíd kék lámpa sugározza be elmúlásuk kis színterét. Az előadásnak ez a zenéje, nemcsak technikának nagyszerű, ez egy absztrakciónak az eredménye, az író tudja így látni az életet és ezt vissza is tudja adni.

Leszállni a mélybe, felhozni onnan az emberek által meg nem látott embert és rátenni őt a társadalom szívére, ez szociális mélységet ád az irodalomnak.

De ez az irodalom, amióta irányzatának friss és természetes forradalmassága iskolává lett, mindent amit a népről, a lent nyüzsgők sokaságáról hozott, valami nyomasztó sötétségbe, fülledtségbe kezdett burkolni. Mintha ott lent nem is lenne repesés, szín és napfény.

Pedig ezek az emberek, akik hatalmas és komor szimbólumai lehetnek valamely társadalom gazdasági, politikai, kultúrélete egyoldalúságának, épp oly elragadók, földerítők, vigasztalást adók, amikor egyszerű lelkük kedvességeivel rejtett, és gyermekes szépségeivel nyílnak ki előttünk. Ilyen az a kis házaspár, mely a Két nyárban a Hiúz utcai pucerei pincehelyiségéből kerül elénk.

Nemcsak a Hiúz utcának, de az életnek is a pincéjében élő embert ilyen realisztikusan és ennyi bájban meglátni, így kibontakoztatni, így a maga spektrumának színeiben megfürdetni, az áldott és önmagukban megengesztelt tehetségnek lehet csak szerencséje.

---

Ha Kaffka Margit egynémely írásaiban megvolt a törekvés arra, hogy az irodalmi eszközök intenzív felhasználásával akarja megéreztetni az élet magalátta különös intenzivitását, ez a módszer itt egészen lemaradt róla. Előadása fensőségesen szabad és egyszerű, de az élet bemutatása talán minden eddigi írásánál intenzívebb és a végtelenséget éreztetőbb.

Látjuk az utcákat, orrunkba csap a lakások szaga, az élet szinte párázik előttünk és benne ezek a kis, finomságra, jóságra sóvárogva bontakozó lelkecskék, ennek a Hiúz utcai kis mosónénak lelke drága szép melódiákkal muzsikál. Ha ezt a szívet be lehetne egy zenélő órába varázsolni, hogy nehéz és rossz napokon, amikor kétségbe kell esni a tömegek gyarlósága fölött, daloljon nekünk és segítsen fönntartani hitünk.

Kaffka Margit előadása itt egészében kész, nemes művészet, de ahogyan a kis történetben három alakja mindegyikét egyénien kidomborítja, életre élteti, ahogyan akaratot és sorsot egymásbaolvaszt mulandóságukban, nagy fehér testű, szőke cselédet, alakját, esendőségét, pályafutását megérzékíti, így virtuozitással beszélteti alakjait a maguk nyelvén, úgy hogy azok lelküknek színeit, tartalmát, de valósággal egész szerkezetét is a nyilvánosságra tépik ezekben a szavakban és egyénien összetett mondatokban.

Kaffka Margitnak ez a kis regénye bizonyos mértékig háborús írás. Három kis emberének története a béke nyarából átnyúlik már a vérnek, az öldöklésnek nyarába és az így életükben fölidézett viharban csengnek ki az elbeszélés nyitva hagyott sípjai.

Bizonyosan sok komoly írót foglalkoztatott már az az aggodalom, hogyan nyúljon hozzá eseményekhez, mozgalmakhoz, színekhez, hangulatokhoz, melyeket a háború hajított közénk és melyekről tudjuk, hogy csak átmenetiek?

Hogyan írja meg bennük köztük, általuk már most az embert, anélkül, hogy az örök emberinek bemutatására törekvő művészetében ne ütközzék ki az újságriport maiságának íze? Kaffka Margit nagyon szerencsésen oldotta meg ezt a nehézséget.

Az a mód, ahogyan történelmesedés és páthosz nélkül, mint valami távoli pesti heccnek a visszhangját röpíti a budai Hiúz utca egyik hétköznapjának pállott csendjébe a háború kitörését, ebben nagyszerűen érzékeltette meg a majdan történelemmé váló dolgoknak a maguk idejében való mindennaposságát.

Kaffka Margit evvel a kis regénnyel hatalmas lépést tett írói pályájának tetőpontja felé. Egy boldog író, aki szinte teljesen ki tudja már fejezni magát és az életet.