|
Franyó Zoltán Romain Rolland darabja
"Minden lélek, aki az igazsággal egyszer szembenézett és mégis tagadni akarja, öngyilkosságot követ el." (Teullier)
De az is bizonyos, hogy Romain Rollandnak e kétes értékű népszerűségben éppoly kevés öröme telhetik, mint abban az elvakult gyűlöletben, mellyel hazája, a saját sovinizmusától megkótyagosodott Franciaország reprodukálhatatlan átkok kíséretében renegátnak, sőt hazaárulónak bélyegezte.
Egyikben sem telhetik öröme, mert az egyik éppúgy politikai önzésből fakad, mint a másik, már pedig Rolland tiszta és áhítatos egyéniségétől semmi sem áll oly messze, mint az a szándék, mely a művész művészi meggyőződését a lelkiismeret elhallgattatásával az aktuális politika szeszélyei szerint akarja idomítani.
Ő művész, költő, az egész világegyetem honosa, aki Németországban egész biztosan nem az imperialista politika gőgös Németországát, hanem a Goethe, Beethoven, Bach, Heinrich, Schütz, Paul Gerhard, Zachow, Erlebach, Kuhnau, Buxtehude és Wagner Németországát szereti és Franciaországban nem a Pascal, Baudelaire, Millet, Charles-Lonis Philippe, Lewaître Franciaországát, hanem a dantoni vér-orgia, a Dreyfus-pör, a Caillaux-krízis és a Maurice Barrčs-féle ál-nacionalizmus Franciaországát gyűlöli. Ezt tudni illik és illik tudni elsősorban Németországban, ahol senkinek se lehet érdeke, hogy a barátságnak hamis hangszereken elfújt himnuszaival örök időkre fájdalmas sebet üssenek annak az emberi érzékenységén, aki művészetével örök időkre hozzájuk kapcsolódott.
Persze, a maga erejétől és öntudatától egész az öntudatlanságig megmámorosodott németségnek Rolland is azért jött kapóra, hogy benne, - az ő őszinte és mindent torzítatlanul visszatükröző egyéniségében - önmagát önmagának fölfedezze, de ha már ezt tette, nem lett volna szabad a tapintatlanságban odáig menni, hogy azt a drámáját cibálják hajánál fogva a nyilvánosság elé, mely - amellett hogy a francia történelem speciális bűneit rikító plakátszínekkel keni színpadra - egyáltalában nem reprezentálja Roland írói képességeit.
De azt csak kevesen tudják, hogy az álarc mögött, melyet ez a botrány a külföld megtévesztésére magára öltött, a legborzasztóbb és legerkölcstelenebb krízis viharzott, melyet Franciaországnak valaha el kellett szenvednie és amely még ma sem ért véget.
Ez a válság ugyanis nem csupán politikai bolygórendszerét bolygatta meg, a hazugság elvetemült hadjárata volt az igazság ellen általában, a politikává aljasodott vallás háborúja volt a szabadság vallása ellen, az önző és hataloméhes érdekpolitika offenzívája a nemzeti becsület és szabadság védelmezői ellen.
"Tout au fond nous étions les hommes du salut temporet", írja Charles Peguy e mélyen erkölcsi természetű küzdelemről, mely befészkelte magát a lakásokba és elharapódzott a legbensőbb intimitásokig.
Barátokat lódított kétfelé, régi szerelmeket tépett szét, csöndes és boldog családok közé hajította be a testvérharc tűzcsóváját és pusztító tüze az elidegenedés, keserűség, szakadás fájdalmas sebeit perzselte a lelkekbe.
De mint mindennek, ennek is megvolt a hasznos oldala, egyszer és mindenkorra különválasztotta az erőseket a gyöngéktől, egy táborba terelte a nemesebb jellemeket, kik az ország erkölcsi épségéért küzdöttek, egy közös hitvallás, egy erős és tiszta akarat lobogója alatt.
A Théâtre de l'Qeuore kisszámú, de kényes ízlésű törzsközönsége előtt egymásután kerültek bemutatóra a shakespeare-szerűségük miatt Franciaországban hűvösen fogadott "St. Louir", a háromfelvonásos "Aërt" és alig néhány hét múlva első darabja annak a tíz drámából álló sorozatnak, melyben a forradalmat, a francia nemzet Iliasát akarta megjeleníteni. Ennek a cyklusnak keretében került 1898-ban - először "Morituri" címen - bemutatóra "A farkasok", melyet most a bécsi Volksbühne is előadott.
Siessünk bevallani, semmi sincs benne a "Zean Cristoph" lírai szépségeiből, hideg francia pátosz terpeszkedik végig a színpadi technika szempontjából elég primitíven felépített három felvonáson, melynek cselekménye nem hús-vér emberek szenvedélyes harcában izzik tragikummá, hanem fogalmak, ideológiák, elvontságok között mesterségesen tenyésztett dialógusokban fekélyesedik akadémikus vitatkozássá. A szereplők csak élettelen bábjai a két ellentétes világfelfogásnak: az igazságosságnak és a hazafias lelkesedésben megindokolt szükségszerűségnek.
A dráma történelmi hátteréül Rolland a hadseregnek a konvent erőszakosságai által előidézett 1793. évi forradalmát választotta és "farkasoknak" a tansculotteokat nevezi, e vérengző plebejusokat, kiket a közös gyűlölet tart együtt, kik vak eszközei az eszmének, melyet jelszóul választottak, melynek jelentőségét azonban nem értik. Mint a szennyes árvíz úgy hömpölyög körül ez a gyűlölet a nemesi származású D'Oyront, aki a magasabbrendű emberiségért harcol.
Mindkét párt gyűlöli, az emigrált nemesség azért, mert a plebejusokhoz pártolt, a konvent tagjai pedig nemesi vére miatt, melyet nem tud elfojtani magában. Egy hamisított levél, mely egy lepénzelt mainzi paraszt kezén keresztül a sanseulotte-ok elé kerül, kétségtelen bizonyítéka lett az arisztokrata árulásának.
Egy teljes felvonásnyi eseménytelen, szenvedélytelen, tehát drámaitlan eszmecseréért csupán azok az igazán fenséges kinyilatkoztatások kárpótolnak, melyekkel Romain Rolland az egykori akadémikus, Teullier jellemén keresztül tulajdonképpen a maga fanatikus igazságkeresését szegezi ellene a csillogó jelszavak mögött handabandázó korrupciónak.
E néhány egyszerű és mély szava a darabnak a lírai exaltáció forrpontján izzik, vakít és sistereg, az a kurta, de szent lelkesedéssel vívott küzdelem, mellyel Teullier az igazság tudatában, de az igazság döntő bizonyítékai nélkül meg akarja menteni d'Oyront a durva mészárosból népszerű hadvezérré avanzsált Verrat bosszújával szemben: emberi és színpadi szenzáció.
Teullier mégis alul marad az elvakult plebejusokkal vívott harcában: D'Oyront halálra ítélik és Láesnel, a konvent Pilátusa, aki legbelül maga is meg van győződve D'Oyron ártatlansága felől, azzal mossa a kezeit, hogy szívesen vállalja a szégyent, ami a nevére száll, ha a megszégyenítő ítélettel használhat "az eszmének". |