A stratfordi szülőháznak a birth-roomjában vagyis abban a szobában, ahol a hagyomány szerint Shakespeare született, van nagy ablak, amely tele van karcolva névaláírással. A világ leggazdagabb autogram-gyűjteménye.
Ott van mindenkinek a neve, aki tollvonással, színészi ábrázolással, kritikával vagy egyébbel hozzájárult a Shakespeare-kultusz megalapításához és továbbfejlesztéséhez. Nemcsak világhírű angolok, hanem világraszóló németek és franciák karcolták be gyémántgyűrűvel a manupropriát.
Arany János, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály nevét hiába kerestem a halhatatlanok üvegtábláján. Országunk határain túl nem jutottak életükben a mi nagyjaink, akiknek pedig elsősorban köszönhető, hogy Kelet-Európának abban a viharos zugában, amelyben mi élünk, otthonosan zeng a brit költő neve.
Nagy és talán elég alapos a gyanúm, hogy a mi nagy triászunkat, a parlagból kinőtt három nagy tölgyfánkat shakespeari magvaknak köszönhetjük. Nem fordították ők le Homéroszt vagy Szofokleszt, nem fordították le a Mahabharatát vagy a Szakuntalát, nem fordították le még Goethet vagy Schillert sem.
Shakespeare volt a bálvány és a szerető, akivel nyílt és titkos viszonyuk volt. Shakespeare volt az anya, akinek emlőiből szívtak. Shakespeare volt a nagyvilágiság serlege, amelyből az alföldi magyarok az igazi nagyság és színköltészet borát megízlelték és tőle megittasultak.
Shakespearenek tehát mi magyarok, nagyon sokat köszönhetünk, majdnem mindent. Kritikával nézheti őt a francia, a német, az orosz, nekünk már szinte magyar költő és csodálom, hogy buzgalmunkban még nem fedeztük föl, hogy ősei innen az alföldről szakadtak ki Angliába.
Csak az a sajátságos, hogy mindazok, akik Arany, Petőfi és Vörösmarty legengesztelhetetlenebb őreinek és imádóinak tekintik magukat, semmiképp sem akarnak tudomást venni erről a Shakespeare-affilációról, sőt épp magát Shakespearet játsszák ki tromful abban a kérdésben, hogy igazi nagy költő csak hazája legmélyebb talajrétegéből nőhet ki, a legérdesebb anyaföldből. Shakespeare "a legangolabb angol", mondta Alexander Bernát.
Halála háromszázadik évfordulóján érdekes kísérlet volna végigzongorázni mindazt, amire Shakespearet már példaként fölhasználták. A nacionalisták legszélsőbbjei épp úgy hivatkoznak rá, mint a kozmopolitizmus legvérmesebb túlzói.
A "színpad és irodalom" vitájában ő az örök sláger, amely után minden disputa megszűnik, mert hiszen a színpadhoz épp úgy értett, mint az irodalomhoz. Shakespeare az ütőkártya, a talon, a bankár és a pointer egy személyben. Shakespeare már nem is Shakespeare, hanem egy kézmozdulat, amelyet betűkkel le sem lehet kinematografálni. Shakespeare!!!...
Természetes, hogy ilyen meteor, amelynek a pályáját a Kepplerek sem tudják kiszámítani, zavarba hozza az emberiséget, amely háromszáz év után ismét fegyveresen néz farkasszemet egymással, épp úgy, mint a rőt hajú Erzsébet korában, akinek Mary nevű udvarhölgye "the dark lady of the sonnets", Bernard Shaw szerint is nagyon érdeklődött az "udvari lakáj" iránt, aki újabb kutatások szerint feleségét Stratfordban hagyva Londonban a Silver-street és Mugwell-street sarkán élt egy francia fodrász családjánál gerszón-életet, a közeli "Mermaid" kocsmában járt iddogálni és talán az udvarhölgy iránt való szerelemből és arisztokratikus szenvedélyből vagy pedig a "Her Majesty's Servant" állásért járó fizetése fejében a Lancester és York ház verekedésének történetét kezdte megénekelni, a fehér és piros rózsa harcot, amely épp az ő korában ért véget a Tudor házban való összeolvadással.
Az udvari költő akkor megérhette a spanyol armada legyőzését és Anglia világhatalmának megalapítását. A szigetország ma újra harcban áll, armadája még legyőzetlen, de világhatalma szívének halálos fegyverek és torpedók vannak neki irányítva.
És a vér-óceán fölött mégis átnyúl a Lándzsarázó szellemkarja, hogy ami a harctereken ma még szinte lehetetlennek látszik, irodalmi berkekben megteremtse az istenbékét. A németek szinte tüntető szenvedéllyel ünneplik Shakespearet, hogy elfogulatlanságuk áldozati füstje mennél magasabbra lobogjon.
És így magyar berkekben is megindulhatott a hivatalos apparátus, hogy az "avoni hattyú" halálának évfordulóját, amennyire csak lehet, megünnepelje. A Kisfaludy Társaság Shakespeare-bizottsága és a Nemzeti Színház fogott össze a derék és dicsérnivaló feladatban.
Akármilyen véleményünk is legyen a Shakespeare-bizottság működéséről, kétségtelen, hogy nélküle zavar és készületlenség lett volna most, amikor az embereknek egészen más dologban fő a fejük és irodalmi ügyekben csak apathia és várakozás van. Az is kétségtelen, hogy nálunk a Nemzeti Színház az egyetlen, amely egyvégből tíz Shakespeare-előadással tud áldozni a költő emlékének.
Az ünnepi matiné minden nagyobb baj nélkül folyt le, sőt sikere is volt. Berzeviczy széplelkű szavai, Alexander Bernát egyórás, rendkívül érdekes tanulmánya, Jászai Mari zordonan fenséges jelenete, amelyben a változó ízlés és divat által meg nem ingatható tragikai ihlet eleven jelképeként hatott, Márkus Emília szellemes és mindenképp lebilincselő szonett-előadása, Beregi Oszkár ideges páthosza, mindez kóstolót adott abból, hogyan él nálunk Shakespeare az irodalomban és a színpadon.
Este a "Hamlet" előadása vezette be a tíz darabból álló Shakespeare-ciklust. Hamlet, Machbeth, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért, Othello, Vízkereszt, III. Richard, Rómeó és Júlia, VI. Henrik első része, ezeket a darabokat illesztette a ciklusba a színház, amelynek a Shakespeare-repertoárja a körülményekhez képest elég dúsnak mondható. Ezek állandóan műsoron levő darabok. Kár mégis, hogy az emlékünnep alkalmából legalább egy új vagy régen nem adott darabot nem kaptunk.
"Hamlet" áll az angol kiadások élén mint Shakespeare főműve és olyan szerep, amelyet minden becsvágyó színész ambicionált. És mégis talán a legkevésbé megjátszható szerep. Egy zseniális ösztönű dilettáns, aki először lépne színpadra és végül az életét lehelné ki az utolsó szavakkal, talán el tudná hozni azt a rendkívüliséget, halálos borzongást, amely a halállal elmés szójátékot űző királyfi lelkében örvénylik. Beregi helyenkint még a fokozottabb igények szerint is meglepően jó volt.
"III. Richard" és "Machbeth" az Ivánfi szerepei. Az elsőben jó példák hatása alatt fejlődött és ami tehetséges és kitűnő az alakításban, el nem tagadható tőle. "Macbeth"-je azonban sokkal gyengébb. Ivánfi mint Shakespeare-rendező is szerepel a ciklusban és világlátottsága csak előnyére szolgál ezen a téren. Ugyan nem az az ideális Shakespeare-rendező, amilyent Wilde Oszkár kíván a "The Truth of Masks" című essayjében, de ennek oka talán a mi szűkkeblű viszonyainkban is rejlik. Ugyanez áll Hevesi Sándorra is.
Jászai Mari magyar színpadon a legritkább, legnemesebb művészetet képviseli, valami a hellénizmus fennkölt szelleméből él benne korszerűtlen csodaként, de hogy mily nagy, mily egyedülálló művész, az is mutatja, hogy succrescentiája egyáltalán nincs. III. Richardban Margit királynője ma is megrázó, velőkig ható alakítás.
Márkus Emília a forró, szerelmes asszonyok ábrázolásában ösztönösen zseniális hangszer, alakját, magatartását oly előkelő nemességgel tudja belestilizálni a shakespeari levegőbe, mintahogy Eysold Gertrúd találta el Salome stílusát.
Várady Aranka Oféliája és Puckja mint két ellentétes pólus mutatja azt a hangközt, amelyet ez a kiváló művésznő győzni tud. Egyre jobban rá van utalva a színház és kétségtelenül nemes anyagú tehetségét a közönség is mindinkább szeretetébe fogadja. Aczél Ilonának a lady Macduff szerepében és a "Vízkereszt"-ben volt igen nagy és megérdemelt hatása finomsága és közvetlensége erejével. Bayer Gizella a legfiatalabbak közül tört előre és rövid idő alatt nagy figyelmet keltett maga iránt, amit a Shakespeare-ciklusban csak fokozott.
Shakespeare-szerepekre a Nemzeti Színháznak igen gazdag színész anyaga áll rendelkezésre a már említetteken kívül. Rózsahegyi pótolhatatlanul friss a legtöbb szerepében. Pethes nagyszerű színész minden alakításában. Gál Gyula Falstaffja kedves, jóízű.
Somlay Artúr igen jelentős szerepekben, amelyek egyrészét Újházy játszotta, a közönség széleskörű figyelmét vonta magára. A kritika, amely mindig figyelemmel és szeretettel egyengette ennek a nagyrahivatott és nagyratörő színésznek a pályafutását, csak a saját maga igazolását láthatta Polonius és Banquo zajos sikerében.
Hely és idő szűke miatt nem lehet belemenni annak részletezésébe, hogy a gazdag színészanyag néha milyen disszonanciát jelent a színpadon, hogy keresztül-kasul játszanak egymáson és adósnak kell maradnom a többiek felsorolásával is, amivel az ensemble néhány igazi és értékes erejét érdemtelenül sújtom. Mindent összevéve a Nemzeti Színház megtett mindent a Shakespeare-ciklus sikeréért és különösebb gáncs nem érheti érte.
