A detektivfőnökhöz jövök ugyan, - mondotta az uriember, mikor végre a detektivfőnök elé bocsátották – de mintha most inkább valamelyik orvosprofesszorhoz jönnék. Nem bírok a feleségemmel. Egy hete, hogy csupa idegesség és félelem … ha a csengő megszólal, összerezzen és remegés fogja el. Ha elmegyek hazulról, a világért sem maradna otthon. Kivált este tájt. Az egésznek magyarázata pedig az, hogy van egy hete, hogy többször be-becsöngetnek a lakásunkba. A titokzatos látogató azonban be sem várja, míg a cseléd ajtót nyit, máskor meg valami ismeretlen úr után érdeklődik, itt lakik-e? …. Persze, hogy nem lakik! …. Ugy látszik, eltévesztettem az ajtót – mondja aztán – és sietve tovaszedelőzködik. Vagy háromszor volt már igy és én nem tudom a feleségemből kibeszélni, hogy ezek a váratlan becsöngetők nem törik a fejüket valami rosszban … Végre is meg kellett nyugtatnom azzal, hogy idejöttem.
- Nagyon helyesen! – vélekedett a detektivfőnök. – Hol is lakik uraságod? A Dessewffy-utcában?! Hm! Ott a környéken az utóbbi időben feltünő sok betörés, lakásfosztogatás történt. A dolog egészen világos és őnagyságának tökéletesen igaza van, ha idegeskedik. Az önök lakása is a betörők listájára van véve s a titokzatos látogatók nem véletlenül csengetnek be. A szerencséjük önöknek eddig az volt, hogy otthon voltak. Ezt a bandát különben már régen keressük és most önök szívesek is lesznek a betörők elfogásában segédkezni…
- Tessék?
- Nono, a dolog nem lesz olyan félelmetes! Jelezze őnagyságának, hogy ezentúl nap-nap után két markos úr fogja önöket felkeresni. Már a korai délutáni órákban fognak megjelenni. Fogadják őket szivesen! Az én embereim lesznek, akikre nyugodtan rábizhatják magukat. Este azután ugy hat óra tájban küldjék sétálni a cselédjüket, s önök is menjenek el. Ő nagyságán legyen szinháziköpeny, ön tegye fel szintén szijra a gukkert, ugy hogy az egész világ lássa, hogy önök most szinházba mennek és késő este előtt haza sem fognak jönni. Máskor hasonlóképp öltözködjenek ki, mintha tartós vendégségbe mennének s a többi bízzák ránk.
Ugy is történt. Három-négy napig ment ez így. Végre a negyedik napon – detektívműnyelven szólva – bebuktak a srenkerek.
A titokzatos látogató ugyanis megint becsengetett. Semmi nesz. Minden csendes maradt. A titokzatos látogató arca erre felragyogott. Végre szabad a vásár, senki sincs itthon! Hála a kitűnő gyártmányu álkulcsnak, az ajtó egy szempillantás alatt nyitva volt s a másik percben a betörő már a szekrényeket feszegette. De nem sokáig!
- Szervusz Jóska! – hallatszott egyszerre egy harsány kiáltás a betörő háta mögött, aki ijedten felnézett s nem akart hinni szemeinek, mert a barátságosan mosolygó két urat ő is megismerte.
- Nohát ugy látszik most bebuktam! – törte meg végre a csendet rezignált hangon a tolvaj.
- Nem csak ugy látszik! – kacagtak a detektivek. – És most gyerünk! Sok beszélni valónk lesz még.
Tényleg sokat beszélhettek, mert másnapra az egész banda együtt volt a főkapitányságon.