Két emeletnyi magasságban,
- mert immár ily magasra hágtam -
Körültekintek a világban.
Kinézek ablakom üvegjén,
a mai én: a bús, kehes, vén -
a fiatalokat keresvén.
Tizenöt évig magam' lestem,
hol fellángolva, hol meg resten...
- Mit csinálnak az ifjak Pesten?
Az ifjak, ők, a friss poéták!
Hogy' szól a sípjukban a hét ág?
S mit isznak: bort? vagy fanyar téntát?
És hol alusznak fényes nappal?
És mivel élnek: színes habbal,
mit rájuk hint egy hímes angyal?
És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derüs, vagy zord időket?
S a pénz hogy' korbácsolja őket?
S hol étkeznek az esti szélben?
A rongyos zsebből, uccaszélen?
Vagy a budai Rézitcében?
Oda se néznek pár fityingre?
Jut-é keményen vasalt ingre?
Vagy, mint én hajdan - rongyos mindje?
S mit álmodnak üres gyomorral?
Az éhség szívükben mit forral?
S hogy' győznek marsot a nagy korral?
Ó, mért nem jőnek hozzám délre,
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!
Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának;
egy-két cigányt is híhatnának.
Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak,
hogy van valami, amit várnak!
Mert cudar hangú hallgatás ez!
Így nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt s más lessz!
Zsebembe régi száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a mult az könny s a jövő vér volt.
De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.
Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlük;
s epe s szív összecserélődött.
Nem értem én el így se semmit;
halál ízéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!
De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!
...Ó isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:
A halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol...
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!
