Hogyne kellene! A Jókai „Fekete gyémántja” gőgösen megmutatta, hogy milyen drága – ékszer. Nincs az a mélytüzü brilliáns, melynek tüze szebb, kivánatosabb lett volna, a zord februárius napjaiban, mint az ormótlan, piszkos széndarabok tüze. A háboru nyomorusága nagyon eltolta a fogalmakat és egészen bizonyos, hogy az imádott nőt – ilyen hiányában tudvalevőleg ritka férfi szükölködik – akit a legragyogóbb fehér gyémánt sem tudott megfelelően felmelegiteni, boldoggá tehetted egy kosár szénnel…

Nagy, igen nagy volt a bus bánat a fekete gyémántok elmaradása miatt. Áztunk, fáztunk s befagyott a jókedv. Hisz oly kevesen voltak a dusgazdagok, kik pincéik Wertheim tartályában kellő szénnel dicsekedhettek, ellenben annál több volt ebben a városban a könnyelmü, a szegény, aki csak az utolsó pillanatban eszmélt fel arra, hogy fázik, vagy fázni fog, amikor már minden utcasarok, becsukott szinház, sötét orfeumkapuk panaszolták fájdalmasan – nincs szén!

Hogy-hogy nem azonban az emberiség jóltevői kifogyhatatlanok. És kedvesek is, mert a legválságosabb pillanatokban bukkannak elő az ismeretlenség homályából. Igazán csak a – rendőrség tudja, hogy hányan kopogtattak be közülök szegény és gazdag portákon azzal a jóakaró kérdéssel: kell-e szén?

Hogyne kellene! Hát ő szerez. Az egész csak egy kis bizalom kérdése. Tessék ideadni tiz-husz koronát és jöjjön valaki vele. Mindjárt haza is hozhatja. Lelkendezve jöttek a fagyos szobákból is dideregve lépdeltek az atyafi mellett – aki többnyire bizalomkeltés okából katonamundérban leledzett – míg aztán valamely átjáró háznál, vagy akár valamely utcasaroknál „mindjárt jövök!” biztatással ott nem hagyta a szénre áhítozót. A legközönségesebb fogások, trükkök sikerültek, ha szénszerzésről volt szó.

Akadtak azonban közben leleményes, furfangos szenes bácsik is. Egy például igazán érdemes arra, hogy megörökitsük. Ott kezdte a szélhámos, hogy egyik napilapban kitett egy apróhirdetést, mely szerint ő „házvezetőnőt” keres. Vidékre, jó fizetéssel. Ajánlkozások teljes cimmel „Hűség és megbizhatóság” jeligével a kiadóhivatalnak küldendők. Mondanunk sem kell, hogy az ajánlkozókban nem volt hiány. Erre a mi emberünk elsétált valamelyikhez. Ha lehetett, napjában kettő-háromhoz. Az is természetes, hogy jobbára szegény asszonyok, hadiözvegyek vetélkedtek a csábító házvezetőnői állásra.

A vidéki földbirtokos mindig illően bemutatkozott és minden jót igért. Jövő elsején akár már el is foglalhatja őnagysága az állást.

- Hanem milyen hideg van maguknál? Brr! – s a vidéki földbirtokos begombolkozott. – Ugy-e szintén nincs szenük? Nincs, mindjárt gondoltam. No hát azt is szerzek. Egy pár métermázsával is. Mennyi pénze van? Ötven koronát adhat. Jó az is. Adja ide s jőjjön velem! Az én protekciómmal rögtön megkapja…

És kivitte az asszonyt valamelyik pályaudvarra a csuzdához.

- Rögtön jövök! Előbb beszélek a főnökkel! – mondotta, elment és – most mindenki kitalálhatja – vissza sem jött többé a vidéki kedves úr, aki valójában egész közönséges pesti szélhámos volt.