A józan megfontolás kötelékeitől felszabadulva, inkább tudat alatt, valami rendkívülit, emberfölöttit vártunk attól a "meg sem született" művésztől, aki ezt a háborút megfesti. Az egymásra zuhanó események kábulata oltotta belénk ezt a beteges elképzelést, úgy véltük, helyesebben sejtettük, hogy a gótikus templomok misztikuma, az "Utolsó ítéletek" gomolygó emberfolyama, Hieronymus, Bosch, Brueghel boszorkánykonyhái, Goya rémlátása, Callot rajzai, langy fuvalom, pásztorjáték, ahhoz a soha el nem készülő művészi alkotáshoz képest, melyet lázas perceinkben mint a világháború extraktumának képzőművészi egyenértékesét felépítettünk.
Mi mindent belé nem ömlesztettünk ebbe a képbe, amely a fotográfia tárgyilagosságával, a zseni megdöbbentő sejtésével, az eleven szó, a hang magával ragadó lendületével kellene hogy emlékeztessen minden elkövetkező időket e borzalomra.
Jól tudjuk, hogy merő abszurdum az egész, de azért nem pusztult ki belőlünk gyökerestől ez a vágyódás, melyet ha a reális lehetőségek nem is, de a rendkívüli események, meg a bennünk rejtőző diszpozíciók mindenesetre igazolnak, vagy legalább is megmagyaráznak.
Abszurdum ismétlem, mert magát az eleven, a pillanatról pillanatra változó életet mindenestől úgy sem sikerülhet senkinek sem kőbe, bronzba, darab vászon vagy fal felületére beleszorítani, vagy rávetíteni. A művész végső fokon szimbólumokkal dolgozik és az élet egyéb kisebb vagy nagyobb fontosságú, súlyú jelenségeit is csak bizonyos vonatkozásaiban bírja művészetté desztillálni, nem kívánhatjuk tehát egy művésztől sem, hogy a háború minden ábrázolható mozzanatát, egész tartalmát vászonra vesse, kőbe faragja.
Ez nem jelenti azt, mintha a háború motívumai teljesen alkalmatlanok lennének arra, hogy művész azokat feldolgozza, azonban bizonyos az is, hogy becsületes művész nem gondol arra, hogy feltámassza az úgynevezett csataképeket.
Ezek után felmerül a kérdés: mit lát meg a modern művész ebből a háborúból. E kérdés feltevésében benne lappang az a feltevés is, hogy ez a példátlan világtörténelmi esemény mindenesetre másképpen tükröződik vissza a művészek munkáiban, mint a régebbi háborúk a korabeli művészek alkotásaiban, akik a mostani világrengéshez mérten legfeljebb egy kisebb csetepaténak voltak tanúi.
Valljuk be, hogy a mai művész még kevesebbet láthat a háborúból mint elődei, ami tudvalevőleg a háború technikájának gyökeres átformálódásának tudható be.
A háború egész tartalmát, minden borzalmát feltáró képzőművészeti alkotás nem válhat valóra, de a háború lehetetlen méretei, megfoghatatlansága olyan helyzetet teremtenek a művész számára, hogy alkotásai közel eshetnek az elképzelt monstruózus háborús képhez, szoborhoz stb.
A háború realitásai ugyanis kisiklanak a művész kezéből, vagy legalább is megváltozik a jelentőségük, ha őszinte az illető. És ha nem akar sturmot, vörös ördögöt hazudni, ha átlátja, hogy a lövészárok, menetelés, várostrom a vásznon önmagában mit sem ad a háborúból, belső vízióit kénytelen kivetíteni, a tényeket csak annyira értékeli, amennyiben túlfűtöttségének levezetésére alkalmasak, és mondanivalójának tolmácsai.
E víziók transcendetalis jelentőségük mellett is kifejezhetők a képzőművészet eszközeivel és ha igazán tehetséges az a művész, aki ezen az úton akarja megközelíteni a majdnem megközelíthetetlent, új színt, új tartalmat hozhat a képzőművészet komplexumába.
Rubensre, Goyara, Delacroixra eszmélek, akik elég szemléletesen és tagadhatatlan artisztikummal ábrázolták a háborút, a mészárlást. Munkáikból mi már tisztán és kizárólag a pikturális elemeket értékeljük, a motívumok, ami a kortársakat elsősorban érdekelte, számunkra keveset jelentenek.
Nem következhetik ebből egyéb, mint az, hogy aki ma hozzányúl ehhez a témához, jól vigyázzon, mert ha nem tud egyebet elmondani mint elődei, helyesebben ha nem tudja másképp előadni mindazt, amit arra érdemesnek tart, biztos lehet benne, hogy munkája néhány esztendő elmúltával lomtárba kerül. Háborús dokumentumnak se válik be, mert arra sokkal alkalmasabb a precíz harctéri fotográfia.
*
A Nemzeti Szalon kiállításán sajnos túlsúlyban vannak azok a munkák, melyek e szomorú sorsnak néznek elébe. Igaz, hogy a harctéren való bolyongása közepette a művész nem élheti át mindazt, ami kaleidoszkópszerűen előtte elsodródik. A feltoluló tömérdek impresszió nem rendeződhetik el bensejében, nem alakulhatnak ki benne egységes képek a látottakról. A kiállított anyag nagy része inkább feljegyzés, emlékeztető.
Az osztrák művészek vagy ügyeskedő mesteremberek, vagy esetlen rajztanárok. Bécsben oly sok kitűnő festő, grafikus él, és közülük senkit sem láttunk viszont a sajtóhadiszállás művészeinek e kiállításán. Az egy Pautsch munkáin kívül, nincs egyetlen egy kép, rajz sem, amelyik a szemlélőt megállítaná útjában.
A magyarok sokkal erősebbek. Vaszary János az első a sorban. Ő az egyedüli művész, aki belé tudott illeszkedni a háború forgatagába. Fejlődésének menetét nemcsak hogy nem akasztotta meg a háború, hanem példátlanul előrelendítette. Megdöbbentő víziók serkentek ki ecsetje nyomán, a színek és vonalak perzselő lángolásában maga a háború lobog.
Nem ragaszkodott a pozitívumokhoz, csupán munkája elején, mikor tapogatódzott és megnyilatkozásának lehetőségeit, kereteit kutatta. Mikor önmagára eszmélt és föléje kerekedett mindannak, amit szeme meglátott, egy-egy házsor, égő város, emberboly, omladék, számára hangszerré változott. Tragikus szimfóniájának alárendelt szószólóivá tette ezeket.
Vele rokon, bár sokkal kisebb regiszterű Bató József. Ő is befelé néz. Pogány Gyula képei alá kérdőjelet tennék. Mindenesetre érdekesek. Mintha Mednyánszky közelsége éreznék rajtuk.
Bálint Aladár
