Boross László: Oroszország

Még most is olvasom gyakran, sőt elég tiszteletreméltó fejtegetések során, a jövőalakulásról, hogy Oroszország micsoda kolosszus! - Ez a bevezetés. - De micsoda jövő, micsoda veszedelem! - Ez a clou. Az atlaszra ütnek és odavannak, hogy micsoda temérdek folt!

Ez mind Oroszország... Előkerítik a statisztikát, melynek a jelenkor épp ott tulajdonít perdöntő fontosságot, ahol inkább útban van, és a fejüket lógatják, hogy micsoda milliók, mekkora tér! Feldúlják a történelmet és ujjal mutatják, hogy pánszlávizmus, hogy szláv gyűrű, hogy India! Emellett minden elhomályosul, nem érv Albion és nem érv Németország, - nem érv a Kárpátok. Az más! Az csak dicsőség.

Talán parvenu kiszólás volna ez, mely mintegy föl se veszi a diadalmámorban a háború nehéz óráit, a tenger gyászt, amit diadalszekere freccsent, ha nem írtam volna így a nagy győzelmek, sőt a nagy háború előtt is.

Ezzel pedig nem akarom sejtetni azt, hogy én nem volnék gyarló ember, aki a többiekkel együtt ezer tévedésnek van kitéve, de tényleg szeretném a lehető legnagyobb súlyt adni személyes presztízs által, amint tudom, nem eléggé támogatott mondanivalómnak.

Különben - hogy csak nagyobb neveket említsek, melyektől a presztízst kölcsönvehetem, - az orosz kudarcot Carp Péter is mindig biztosra vette - és egy pillanatig se kételkedem, hogy hasonló véleményen volt Schiemann tanár, akinek egy-egy helyzetképéből a Kreuzzeitungban Oroszország fenekéig lehetett látni. Az angol diplomáciáról pláne mindenki tudhatja, hogy Oroszország aránytalan gyengesége már egy évtizede egyik sarkköve politikájának.

Különben nem is kell oly messzire mennünk. Már a háború elején nálunk is mindenki azt mondta, hogy: győzni fogunk, mert győznünk kell! Ez nem volt csupán fővárosi harci kiáltás, fórumi túlzás; tényleg, nyugalmas helyen vajon ki tudta volna csak elképzelni is, hogy orosz járomba kerüljünk? - És ez az! Előbb az emberek inkább mással foglalkoztak, csak azért nem volt határozott véleményük.

Most azonban ne tessék visszatérni okoskodás közben szószűke miatt és lomha csökönyösségből a régi - és régen is avult frázishoz! A nagy események megkönnyítik a világtörténelem lecturejét és a tanulságok levonását. Ezért szokott következni nagy eseményekre a szellemi fejlődés kiegyenesedése is!

Azt állítom, hogy az orosz birodalom, mely összekuszált phalanxszal fejlettebb, bizalmatlan szomszédok között, idegentesttel a húsában és a feje helyén még csak lesz - a jövőben - kénytelen keresztülmenni a történelem legnagyobb megrázkódásain, a reformáción, az alkotmány-harcon, a nemzeti állam berendezésén, a kapitalisztikus demokrácián: kolosszusi nagyságát semmiképp se őrizheti meg.

Arról szó se lehet, hogy lábát Indiában vagy Konstantinápolyban megvesse vagy nyújtogassa Középeurópában. Én, ha orosz patrióta volnék, beérném azzal, hogy az orosz szellem megőrizze (vagy megszerezze) szabadságának politikai feltételeit, Oroszország biztosítsa függetlenségét.

Igaz, volt egy orosz veszedelem. Ez afféle tatárjárás veszedelme volt, mely dúlhat vala néhány évig és megsürgette volna az orosz birodalom összeomlását. Ez a veszedelem az, melyet honvédjeink történetesen a német szövetségben, elhárítottak. Ez a veszedelem sem az orosz népből, hanem a cári kormányzattól eredt, melynek csak a neve és a szolgája orosz.

De természetesen minden nemzedék tisztábban látja saját, mint a következők veszedelmét, - hogy is lehetne másként? - és ez történelmi látását zavarja. Jól teszi azonban a családfő is, ha védi magát, hogy gyermekeit felnevelhesse, és a mai nemzedék megtette rákényszerített kötelességét.

Állítom még azt, hogy a legjobb Oroszországnak, ha helyreállítjuk Lengyelországot, ha elszakítjuk az orosztól a balti tartományokat, az orosz bürokrácia törzsének hazáját és a dumát jogaiba helyezzük. Ebben az orosz forradalom - alkalomadtán - segítségünkre jönne. A műtét után az más Oroszország lesz, mint a cári volt.

Ennek nem lesz szüksége Finnország elnyomására és ez kiegyezhet Törökországgal is. (Leigázott népek alacsony műveltséggel és alacsony műveltségű kormányzattal, mint a déloroszbirodalmiak, úgyis vagy lázonganak vagy a kényúr szolgálatába martalóc cinkosul szegődnek.

Mind a kettőnek árát az orosz nép adja meg.) Mért ne vesszen, aminek vesznie kell vagy inficiál. Marad elég, és dicső hivatással, jusson csak Tolsztoj az eszünkbe! Különben is, ami marad, szilárdabb bázis lenne majdan esetleges terjeszkedéshez is.

A cári birodalom oly elbizakodott és egyszersmind oly ingatag is volt, hogy képtelenségnek látszott vele értelmesen beszélni. Éppen ez volt a természete, ámde utódjában megbízni, sőt barátkozni is vele lehetséges.

Állítom még azt, hogy csak optálnia kell Németországnak nyugat és kelet között. Hadúr jeladása és a rászorultság kontinentális gyarmatosításra keletre utal. Az ne tartsa vissza Németországot, hogy a cári mű porosz gyarmatos lovagok emléke, németek nélkül nem tudott volna sem felépülni, sem fennmaradni máig. Ez Németországot buzdítsa inkább! A középkortól, mely német alapítás, Németországot is nyugati szomszéd váltotta meg, Németország váltsa meg, ki jobban rászorul, Oroszországot.

Az orosz reakciósok körében alkalmasint bizonyára erős hajlandóság fog megnyilatkozni különbékére, sőt szövetségre is Németországgal, és ennek a háború elhúzódása súlyt adhat. De az ilyen különbékében nem lehetne bízni, - bár gyengítené Oroszországot, erősítené a cárizmust, és akár a szent szövetség káros visszahatással lenne Közép-Európára is.

Azért éppen nem érdemes kímélni Oroszországot, hogy a felújított szent szövetségbe vonva, egy antibrit koalícióban India határán közreműködjék. Az angol uralmat és hegemóniát Ázsiában semmi sem erősítené úgy, mint egész biztosan ez a blamábilis kísérlet.

Ha Németország már a háború elején optál a keleti sphaera javára, a cári birodalom még 1914-ben tönkremegy. Ám most is ez a győzelem egyetlen megoldása, mely a német érdeket kielégíti. A londoni egyezményt, győzelmeink elismerése mellett, csak a cári kormányzat bukása tépheti szét.

---

Bár ismétlem, hogy ezt a központi győzelem egyetlen méltó megoldásának tartom, melyet a balkáni helyzet tisztázása és alkalmasint a nyugati front megkurtítása kell hogy megelőzzön, fenntartom azt is, hogy ez a megoldás még legjobb chance-a Oroszországnak. Hogy fejlődése lehet zeg-zugosabb, az nem cáfol. Oroszország megsínylene minden érdemetlen sikert, vagy - hisz sikerről már nem is lehet beszélni - félsikert. Hogy jut-e hozzá, ez a központi szövetségen áll.

Nem érdemes azért sem kímélni Oroszországot, hogy az európai egyensúly egyik oszlopa maradjon. Ahhoz úgyis gyenge és nem elég megbízható, az egyensúlykérdés szempontjából annál fontosabb Anglia. Hogy a Dunamedencében találkozó áramlatok kiegyenlítője, a Habsburg-monarchia mekkora támasza lehet az egyensúlynak, annak a fokmérője Magyarország helyzete a monarchiában.

Erős helyzetében, melyet az erőpróba jogán igényel, a külföld is megnyugvást fog találni. Ez biztosítja Magyarország jövőjét. A magyar-német barátság jövője viszont a német állásfoglalástól függ azon ostmarki igényekkel szemben, melyek a német nevet Magyarországon hajdan rossz hírbe keverték, de melyek a múlt században szembeszálltak Németországgal, később magával Ausztriával is. Szerepük a cári németekére hasonlít.

Azok a tények és helyzetek, melyek miatt kétségbevonom, hogy az orosz jelen az orosz jövő alapja lehessen, erősen a múltban gyökereznek és dekomponáló hatásuk a történelmen végigkísérhető. Tételem ezzel is bizonyítom.

*

Nem akarok visszaportyázni Rurikig. De bizonyos az, hogy Nagy Péter, kit e ma fennálló cári birodalom alapítójának több joggal nevezhetünk, nem tudta megtalálni az oroszok között a cári kormányzathoz és közigazgatáshoz kellő egyéniségeket, a balti tartományokkal azonban megnyerte a balti bárókat is, e büszke telepes urakat a lettek és észtek fölött, a porosz lovagrend örököseit; az orosz bürokrácia törzskara ők voltak kezdettől. Elég azonban ez nem volt.

Már Nagy Péter sok magas hivatalnokot hozott be a fejlettebb szomszédból. Német dinasztiák is rokonságba jutottak a Romanov-házzal és Nagy Péter utódai már Holstein-Gottorpok voltak. III. Péter, Nagy Frigyes bámulója, ki a porosz király tanácsai szerint országolt, annyira vitte a németek favorizálását, a "holsteiniek" és "svábok" elhelyezését cári trónja körül, hogy ezzel reactiót szült. Az újkori orosz irodalmat, mely Lermonoszov vezetésével ekkor lépett a sorompók közé, éppen ez táplálta, ez a népies keserűség a németek ellen.

A gyarmatos urak jelleme egyforma Szumatrában, Indiában és a balti tartományokban. Azt a gőgöt, melynek nimbusza napi olvasmányaink szerint körülveszi az angolt, a lettek mindig nyakukon érezték, - de a balti bárók gőgjét nem enyhíti még az sem, hogy a német nemzeti művelődéssel szolidaritást és lépést tartottak volna.

A balti bárók és a később Oroszországba települt, a bürokráciában és generalitásban vezérszerepet játszó németek megvetették a náluknál lustább és ügyetlenebb, mögöttük elmaradt autochton népet és ezt a szellemet meghonosították az orosz bürokráciában is, amihez pedig tekintve az orosz birodalom struktúráját és az orosz nép primitív állapotát, nem is kellett sok. Nemzeti kapocs az orosz nép és a cár között csak a pravoszláv egyház maradt.

Nagy Katalin cárnő államcsínyje férje, III. Péter ellen a népies németellenes áramlatra támaszkodott, bár Katalin maga is német volt, sőt franciáskodása is akkori német divat. Nagy Katalint ez épp oly kevéssé befolyásolta politikájában, mint Nagy Frigyest. A reprezentatív német urak, így Münnich, aki pedig exponálta magát Katalin államcsínyjével szemben, Katalin alatt is kegyben maradtak.

Tudott ő azért - és ez volt az egyéni vonás uralkodásában - leereszkedést is tanúsítani a rettegő szívek épülésére, azaz a népnek is kedvében járni, mely elég szerény volt. Lengyelország felosztása Orosz-, Poroszország és Ausztria között, a három gyarmatosító német dinasztiát reális érdekközösségbe fűzte. Nem tudta ezt Napóleon se szétszakítani, bár a nemzeti eszme akkor elhatolt a pétervári társaságba is és a nagy perspektívák, melyeket Napóleon az orosz politikának Tilsitben kijelölt, Sándor cár fogékony lelkét erősen csábították.

Éppen nagyravágyása és hatalmi ösztöne, balti palánta, volt az, mely felfedezni vélte az orosz milliók jelentőségét, világrengető luxusok számára. De az erők, a konzervatív érdekek, melyek e rögtönzéssel szemben álltak, hamar túlsúlyra vergődtek. I. Sándor ugyan még a néphez fordult segítségért, mikor Napóleon Oroszországba tört, a bécsi kongresszuson pedig Lengyelország helyreállításának a tervével, de persze mint trónpretendens jelent meg. Nehéz volt ettől eltéríteni, mert a porosz király barátságból támogatta ezt a tervet.

Hisz lényeges körülmény, hogy ezek az abszolutista uralkodók, a kimagasló egyéniségek kivételével, több érzékkel bírtak dinasztikus rokonérzelmek, mint a nemzeti érdek iránt, pláne hogy a forradalom rémületére magukba szálltak és megnyugvást találtak abban, hogy szolidárisok egymással. E szempontokra hivatkozott Metternich is, hogy Sándort politikájának megnyerje.

A forradalmi áramlatot csak úgy lehet elfojtani, ha egyesülnek a legitim fejedelmek, kik Isten kegyelméből nyert jogaikat épségben megőrizték, a cár, a császár és a porosz király a világrend és a világbéke konzerválására. Metternich és egy pietista német nő tökéletesen meggyőzték Sándort. Persze segítséget nyertek Oroszországból is. Így született a szt. szövetség.

Előbb Sándor korszerű reformokra is gondolt, - ezekről most már letett. A világrend fenntartásának feláldozta balkáni terveit és a török ellen már szövetségre csábított szerbeket is. Oroszország maradt, ami volt, egy hatalmi szervezet indifferens területen, közös, egymást tápláló hajtóerők nélkül.

A következő időben a cár leginkább azzal foglalkozott, hogy az egyre nyugtalanabb Németországban, mely az autokrata rendszerrel szembeszállt és ellentétekbe sodorta a császárt és a porosz királyt is, mint a szent szövetség őre nyomást gyakoroljon, mint - tagja - közvetítsen és döntsön. Úgyszólván német fejedelemnek nézte magát. Így került az orosz 1849-ben Magyarországba is. Németország fejlődésének terhére volt, de meggátolni ezt nem tudta, mint Oroszországét.

---

Ám az orosz hazafiak nem felejtették el, hogy mi tudta egyszer a cárt az orosz nép számára megnyerni, a hatalmaskodásban nevelkedett "sphaerákat" (így nevezik a cár körül lélegző főúri társaságot) élére kell szólítani világuralmi törekvéseknek, melyeknek gyökere az orosz nép. A pravoszláv izgatás a Balkán szabadításáért ezen alapszik.

Már kétségbeesett hajsza ez! A nép a kormány közömbössége miatt nem fejlődik, nem tudja szükségleteit kielégíteni. Hogy a kormány közömbösségét meghajlítsa, olyan útra csábítja, mely mind a kettőjük számára végzetes, hisz a nép éretlen az elbírásához.

Ez a metternichi hagyománnyal ellentétes balkán-politika és következménye, a krími háború ellentétbe hozta Oroszországot, a "hálátlan" Ausztriával, Németország újjászervezése és a berlini kongresszus viszont a "hálátlan porosszal". A német fejlődés már túlhaladta Oroszországot. A sphaerák el vannak keseredve. Az orosz hazafiak felismerték a konjunktúrát, és a pravoszláv izgatás mindinkább nacionalista pánszláv jelleget ölt.

A panszlavizmus lefőzi a nacionalista század összes államalkotó eszméit, a francia gloiret, a német és az olasz egységet nagyszerű távlat és hatalom-ígéret dolgában, de csak epigon fenekedés, ravaszdi hazugság, elbizakodott képzelődés, mert nem a népesedési és nemzetgazdasági fejlődés természetes következménye, hanem elvon attól, erejét meghaladó vállalkozásokba hajszol egy elmaradt népet.

A cári kormány meglehetős kényszeredetten vállalja, s az orosz meghatalmazottak fellépése a 19. században a felszabadításra váró népekkel szemben kíméletlen és dölyfös. Az orosz kormányt kudarc kudarcra éri.

Hatalmi követelődzése még egy színtéren vállalkozik, ez Ázsia. Vállalkozása bármelyik színtéren időről-időre kudarcba fullad, s ekkor mindig a másik színtérre veti magát. Az orosz birodalom belső állapotáról mindenki tud néhány jellegzetes dolgot és mindenki megérti, hogy ezek a külpolitikai vállalkozásokat nem alimentálják.

De a cári kormány, mely eredeténél fogva bizalmatlan a nép iránt, ragaszkodik régi rendszeréhez. Ebben a pánszlávizmus nem tántorítja meg. Arról másutt írtam (Új Nemzedék, háborús cikkek), miképp játszik közre a háborúkban és dönti el sorsukat az orosz elmaradottság.

A pánszlávizmus nem segített, a nép csalódása az orosz-japán háború alatt forradalomban tör ki, a végletek kihívják egymást. De a sphaerák tanultak a francia forradalomból és leszögezték, hogy XVI. Lajos győzött volna, ha nem lép az engedékenység lejtőjére és egyesülni tud paraszti híveivel a vidéken. A cári kormány löveti a kérvényező népet, az első rémületre kicsikart engedményeket megnyirbálja és a parasztoknak az agrárreformmal kedvez.

Ily körülmények között a bizalmas barátság a cár és német császár között még akkor is fennmarad, mikor ellenséges szövetségekhez tartoznak, - pedig Bismarck már az orosz-francia szövetség megkötését is évtizedekkel tolta ki.

Már vázoltam egyszer, (Huszadik Század 1914 márc.) hogy miképp hódított ezalatt Oroszországban a német gazdasági terjeszkedés és hogy miképp hajtották a vizet a malmára még a magas vámsorompók is.

Az orosz nacionalisták a dumában pártjára kelnek a lengyel autonómiának, amely szerintük nemzeti és külpolitikai szempontból szükséges. Ilyen irányú javaslatokat a dumában keresztül is visznek. De a birodalmi tanács, ahol a bürokrácia dominál, ezeket visszautasítja.

Mindenütt felötlik, hogy minő ellentétek vezetik Oroszországot és harapják egymást ahol lehet, anélkül, hogy egymással nyíltan szembeszállni merjenek. A bizalmatlanság fenn és lenn minden közérdekű cselekvést megakaszt.

A viszonyok annyira elfajulnak, nemcsak hogy orosz törzsek között, melyek a nagyorosztól sokkal kevésbé különböznek, mint a különféle német törzsek egymástól: a birodalmi kisoroszok és a fehéroroszok között elszakadási tendenciák jelentkeznek.

De napról napra új szekták és próféták dugják ki fejüket a pusztából! Az orosz nép kultúrfokán ez a legnagyobb elégedetlenség, a reformáció előjele. Még kertelnek a próféták. Még nem mernek az orosz egyházfő, a kőszívű cár ellen fordulni, még csak ott tartanak, hogy "de papa male informato ad papam melius informandum". De a robbanás soká már nem késhet.

Az alkotmánykérdés és a zsarnoki tehetetlen közigazgatás ma is napirenden van. Mindaz, ami külön-külön is egy századra elég megrázkódást jelent, egyszerre torlódott az orosz jövő elé.

És eközben Oroszország minden szomszédja indokolt bizalmatlanságot érez vele szemben. Hogy fogják megroppanását fogadni! És amilyen nagy volt fenyegetésnek, olyan nagy lesz prédának is.

1914-ben a külpolitikai helyzet a tarthatatlanság ingoványára terelődött és a döntésre megért. Hogy Pétervárott megijedtek a végkifejlés közeledtére, ezt az új szövetségtervek bizonyítják, melyeket Pétervárról a XI-ik órában portálni kezdtek és melyek újra közeledni akartak Németországhoz.

De az orosz nép, az orosz nacionalisták, meg fémjelzett forradalmárok is annál szenvedélyesebb hévvel léptek a világháborúba, mert hisz a németek ellen szólt a harc, és az orosz belpolitikai rendszer századokon keresztül a németek gyűlöletére hajszolt.

Megoldható a helyzet? Könnyíti a salto mortale? Ha Oroszország győzelemben participál, a birodalom centrifugális erői segédcsapatokat nyernének, de a cári kormány is gyarapodna gőgjében. A nekibátorodott harcias szellemről, hazatérő katonákról, foglyokról, balintézkedések felfedezéséről nem is beszélek.

Ha Oroszország vereséget szenved, - olyan kifejlés alig képzelhető el, mely az orosz belpolitikában ne menjen vereségszámba - a helyzet természetesen még súlyosabb lesz, de az a vereség - csak nagyon alapos lehet, hogy célszerű is legyen, Oroszország az entente terhére váljon, de új helyzetet is teremtsen a londoni szerződés aláírói számára. A hadak útja drága győzelmekkel ne zsákutcába vezessen!

Az első cikket, melyet a bolgárok hadbaszállása óta írok, nem zárhatom le mással, mint hogy a dicső rokont, az istenhozta szomszédot éltetem.