I.
Akkor történhetett már bennünk valami, amikor ama tanító Szent József templomába fagyos hajnalokon rorátéra jártunk, de akkor még csak kis nyugtalanságaink voltak.
Áthúztuk (miként el fogom mondani) a telet, sokat féltünk, szenvedtünk, hazudtunk, terveztünk, de a börtön fogott bennünket s általában nem voltunk sokkal gonoszabbak másholi, hasonló emberkéknél. A Kölcsey utcában, úrias klastrom mellett terpeszkedett a mi napi börtönünk, hova mi, alvajáró, apró fegyencek behurcoltuk a háborút.
Fekete reverendás, elegáns őreink nem értették a dolgot s a tanár-szobában és a klastromi, dús ebédlőben sokat tűnődtek és izgatottan vitatkoztak róla. Március óta, midőn már ibolyásodni kezdett a Somos-erdő és sárga virágos a Postarét, megbolondult a négy alsó klasszis: csak ennyi volt a bizonyos.
Tőlünk jöhetett a baj, a rontás, negyedikesektől, mi nem fértünk meg már a gyermek-bőrben, de a nyavalya szaladt lefelé s a legidétlenebb első gimnazistát sem kímélte meg. A gimnázium, a klastrom, a templom s az egész tunya város ömlesztette belőlünk a szerelmes gyűlöletet s ellenséget kerestünk, hogy megverjük vagy megverjen bennünket. Kevesebbet beszéltünk a lyányokról holott kínosan, verejtékesen, szégyenkezve, de bús bátorsággal sompolyogtunk csúfolódó, kicsi női kortársaink után.
Benne voltunk a háborúban s magunk se tudtuk s a páterek méltán aggódtak: még a vizsga előtt jön a főigazgató, de eljöhet a püspök is. Még a zsidó fiúk se szorgalmaskodtak s a híg vérű svábok, kiknek őseit valamelyik állítólagos Kaplony-ivadék telepítette ide és a környező falukba, harcos hajdúk példájára káromkodtak.
Hát ma már nyugodtan és nyíltan beszélhetek mindenről: az a tíz esztendő, melyre mint e háború egyik bennfentes alvezére, szent titoktartást fogadtam, réges-régen elmúlt. A harcosok átmentek az Idő más harctereire, sokan a halálba s a rest, álmos, hullámtalan várost is megboronálta egyszer-kétszer a Sors forgó-szeles boronája.
Én akkoriban, miként sokan közülünk, halálosan szerelmes voltam egy fél tucat kisasszonyába s ha alkonyatkor a Kaplony-park mellett sétáló népek között vizsgálódtam, fájt a szívem, miért nem vagyok olyan felnőtt, mint egy igazi felnőtt. Kovács Magda, Pályi Sári, Pályi Gizi, Kolovszky Rózsika s a többiek, még a velem egyazon korúak is, már nagyocska lyányoknak számítottak, kik velünk csak nagyobb legények híján állottak szóba.
Ma úgy gondolom s látom, hogy a háború mégis csak a roráték idején gyulladt ki, jóval a Somos-erdő ibolyái és a Posta-rét sárga virágai előtt. Ez a háború néhányunk számára a Náncsi háborúja volt, háború Náncsi miatt, Náncsi révén, Náncsiért, nem is tudom ma már, alighanem mi indítottuk meg, öt kosztos diákok.
Öt kosztos diákok, kiknek szomjúságát nem enyhítette a jó páterek tudománya, a finom kisasszonykák csókossága s még a Náncsik megadottsága sem.
Öt kosztos diákok valánk egy hivatalnokfamíliánál, melynek szintén volt három diák-csemetéje, nekünk barátaink s e most általam feljegyzett háborúban mindnyájan szereplő hősök. Házigazdánk vármegyei úr volt, akit, mert igen szépen ment tönkre, a hitelezői respektusból ingyen költöztettek be a vármegyei székvárosba, holott is a vármegyeházán sok-sok ócska íróasztal között egy ócska íróasztal várta. De sőt utoljára még a régi négy-lovas kocsiján jött ide, belemerülni a tintába, a papirosba, a másolnivaló ákom-bákomokba, azonban megmaradtan mégis büszkeségesnek.
Hát ez az Adorján bátyánk adott nekünk kosztot és szállást, befogadott bennünket atyai szeretettel az ő nemes, meg nem törött, úri, szép családjába.
Mi, öt kosztosok, két szobát kaptunk, egy tűrhetőt, kiben hárman lakhattak s egy benyíló zugolyt, hol ketten szomorkodtunk a fiatalságunk s a fiatalságokra mért sors miatt.
Adorján bácsiéknak persze két cselédet kellett tartaniok s úgy akarták a sorsunk fölött dönteni szokó árnyékok, hogy az egyik Náncsi legyen. A másikat (tizenhat éves se volt, de már öreges, szikkadt, komoly, ellenséges) Sándrinak hívták s őt szerette inkább a família. Mind a ketten különös beszéd-stáción tartottak: svábul már nem, magyarul még nem tudtak jól, de a zavarosban akartak mivoltuk szerint halászni.
Hát november végén már fűteni kell, drága a fűtés, hideg a pitvar, a konyha s Adorján bácsi és a felesége elhatározták, hogy a cselédek a szobákba kerülnek. A maszatos, fiatal leányt mintha féltették volna tőlünk, maguknak tartották meg s Náncsi, a fehér bőrű Náncsi lett a mienk.
Náncsi a nagyobbik szobában hált, közel a kályhához, a deszkaföldre rakott szalmazsákján, mit akkor hozott be, amikor mi már ágyba bújtunk. Ebben a szobában lakott Gulyás Andor, a legidősebb köztünk s már ötödikes, de azért nem volt olyan gőgös, mint a többi ötödikes s barátkozott velünk. Kabay Ernő szintén itt lakott, nyápic, csúnya, ideges fiú, igen szerelmes természetű, az ő szülei lehettek a leggazdagabbak, szépen öltözött, sok zsebpénzt kapott.
Tóth Lajos, a szoba harmadik lakója, apró gömböc fiú volt, utálatosan hencegett az erejével, álmában horkolt s intő cédulákat és szekundás értesítőket csak ő kapott közülünk. Én pedig a kis zugolyban Kun Karcsival pókoskodtam együtt, kedves, bölcs beteg emberkével, akinek az volt a mániája, hogy neki sorvad a gerince.
Nagy asztal körül ültünk este vacsora után könyvre, rajzra, mappára vagy irkákra hajolva, de közben-közben ki-kicsuklott belőlünk a suttogó terefere. Gulyás Andor vélekedésére voltunk mindig először kíváncsiak, mindenképpen ragosabb, idősebb volt nálunk, már a gimnáziumba három-négy éves késéssel hozta be az apja.
- Náncsi bennünket kölyköknek tart - panaszkodott Kabay Ernő -, azért kerget el mindig magától, de te már egy legény, te már egy ember vagy.
- De én nem is szökdécselek le hozzá, mint ti s nem kacagtatom ki magamat a sváb legényektől, mert Náncsi mindent elmond ám a sváb kocsisoknak.
Bánat és düh gyulladt bennünk: a sváb legények dolga régi örökölt keserűsége volt a jeles és papos város önérzetes diák-ifjúságának. Gazdag, sváb parasztok beadták a gimnáziumba fiaikat, de egyenesen csak azért, hadd szagoljanak egy kis úr-szagot, üssék bele az orrukat a tudományba, meg aztán hogy teljék az idő.
Két-három évig vergődtek a Szepik, Hanzik, s ha megtörtént, hogy eminens diák is került belőlük, azt is majdnem mindig hazavitték. Ezek azután hirtelen serdült és perdült, szabad legényekké váltak, akik gyönyörű, fényes szőrű, tüzes lovakat hajtottak s csúfolódó szavakat dobtak reánk, mikor mi fáradtan ványadtan, könyveket cipelve találkoztunk velük az utcán.
A sváb kocsisok időtlen idők óta bántották, sértegették a kedves diákokat s évek óta készülődött már egy megtorló háború, de a diákok gyáváskodtak. Úgy látszik, hogy nekünk kellett megérkeznünk, reánk várt ennek a súlyos háborús kérdésnek a megoldása, hogy utánunk olyan gimnazista-nemzedék jöjjön, ki nem alázódik meg a sváb fiúk által.
Szeles, viharzó, havas éjszakák jártak akkor erre s valami a kályhánál több meleget adott, hogy itt van, közelünkben, a kályha mellett: Náncsi.
Különben sok okunk volt szomorkodni: kevés katonaság volt a városban s a néhány honvédtiszt kötelesnek vette, hogy a 15-50 évkorú nőknek udvaroljon. Minket voltaképpen ez dühített s ez űzött Náncsiék felé: igazságtalannak tartottuk, hogy minden nő a katonáké legyen s nekünk ne maradjon más, mint a föladott lecke, jó magaviselet, piaristáék s az iskola-fegyház.
A fehérbőrű Náncsi már megjárta Debrecent, Nyíregyházát, Kassát, Budapestet s a kacagásában benne volt minden rossz tudás, melyért is mi még jobban imádtuk.
- Ez a Náncsi rossz nő lehet - mondottam komolykodva és akkor egészen másokra gondolva, Gulyás Andornak - mert a sváb kocsisokkal barátkozik. (Agyamban persze ők táncoltak, Magdáék, Sáriék, Giziék, Rózsikáék s a többiek, kik csak zálogosdi-játékban adtak hébe-hóba egy-egy hideg csókot.)
Gulyás Andor csöndesen kacagott, ő csak mulatott véres-komoly lángolásainkon s gyöngéd érzéseinknek folytonos katasztrófáin.
- Há biz ez úgy van - mondta - ti bizony még nem nagyon kelletek a lányoknak, az úri lányoknak sem, Náncsiéknak még úgy sem. - Az úri lányok, az más - véltem én - azokkal az ember csak úgy, tisztességesen akar ölelkezni és csókolózni. De ez a Náncsi már volt korcsmákban is kiszolgáló-leány s az ilyenekhez az illik, hogy ne rúgkapáljanak, ha az ember hozzájuk ér.
De minden bánat, csalódás, féltékenység, kínlódás mellett remegve vártuk az estét, a lefekvést, Náncsit. Ha visszaemlékszem most, ezek az esték egész kitavaszodásig gyönyörűek voltak, vágyasok, könnyesek, szépek és meghatók. Náncsi későbben, ha éppen jó kedve volt, tréfálkozott, hancúrozott is velünk, mint nagy fehér macska a kölykeivel.
Egyszer Kabay Ernő szökött le Náncsihoz s mi az alatt a sötétben, ágyába fadarabokat dugtunk s kétes, kujon örömökkel várakoztunk. Valóban ez estén Adorján bácsi megint éjszakai les-útra indult, mint minden két-három hétben szokta. Ernő szökve ugrott vissza az ágyába, hallottuk félő fojtott nyögését, az ajtó kinyílt s Adorján bácsi lámpával bevilágított.
- Ti még ébren vagytok, fiúk? - jó lesz aludni, mert akinek rossz volt a karácsonyi értesítője, reggel ötkor már kelnie kell s hat órakor mindenkinek.
Gyanakodtunk, hogy a csúnya Sándri árulkodhatik reánk s nem igen tudtunk egész szívünkből örülni az ilyen tréfáknak sem, mint az Ernő zsupszanása. Torkunkban éreztük a szívünket, a torkunk száraz volt, próbáltunk gyorsan, sokat nyeldekelni s közben hallanunk kellett ahogy Náncsi gúnyosan belenyihog a párnájába.
Félni voltaképpen csak Gulyás Andortól félhettünk, aki előttünk sohase legyeskedett Náncsi körül és Náncsitól, de Náncsi nem panaszolt be bennünket. Sokszor feküdt le elcsigázottan, álmosan, de ilyenkor is csak durcásabban lökött el magától bennünket, nem kiabált és soha nem sejttette, hogy őt az úrfiak estenként zavarják.
Anyásan bánt velünk, tetszettünk is bizonyosan neki, mulatott rajtunk s olykor-olykor, egyikünket-másikunkat jelentéktelen, apró, de édes kegyességekkel boldogította. Csak komolyan nem akart együnkkel sem valamelyes szerelmet s nappal úgy sürgött-forgott a házban és körülöttünk, mintha esték nem is volnának. Pedig néha ott kuporogtunk a fekvőhelye körül mindnégyen, aztán rángattuk egymást, birkóztunk egymással s Náncsi néha éjfélig nem alhatott el.
A gömböc Tóth Lajos hozta egyszer a hírt, hogy Náncsit a Diófa utcán látta két sváb legénykével s Náncsi olyan piros volt, amilyennek ő sohase látta. Nagyon haragudtunk a híradás miatt Tóth Lajosra; hiszen mi is láttuk már ígyen Náncsit, mindent tudtunk körülbelül, de miért kell ilyen szomorú valamiről beszélni. De Tóth Lajos, ki mindig dicsekedett és lármázott, most nem csak ezt cselekedte, de régen várt riadót dobolt, trombitázott nekünk, megviselteknek, haragosaknak:
- Itt az ideje, hogy elbánjunk ezekkel a sváb zsiványokkal, szedjük össze magunkat, vegyük magunkhoz az alsó gimnazistákat is. Próbáljunk az ötödikesekkel s a hatodikosokkal, az ötödik osztályban sok erős fiú van s a hatodikban ott van Balay, aki egyedül szétveri a tizenegy sváb utcát.
Már ekkor márciusba jutottunk, tudtuk, hogy Náncsi nem sokára el-visszaköltözik tőlünk s kifakadtak régi titkolt sebeink, kikről hallgatni szerettünk. Most éreztük, hogy Magda, Sári, Gizi, Rózsika és a többi kegyetlensége helyett igen kevés keggyel volt hozzánk a fehér bőrű Náncsi. Most már bátran beszélgettünk egymás között arról, hogy Náncsi néha bizony olyan későn érkezett lefekvésre, hogy még a mi éber indulatunk se tudta őt megvárni.
Ekkor azután már hozzánk zsendült az élet, mi mind igen elszántak voltunk s akkor mondották az elegáns, derék, finom és okos piaristák, hogy baj van Köpecen. Nagyon gyöngén is tanulgattunk már, s amellett a piarista pátereket meghökkentő, szokatlan, hetyke válaszokat adtunk, ha mikor ők erkölcseink irányában érdeklődtek. Telvék voltunk fájdalmakkal, dacokkal és lázadó, tavaszi kedvekkel és a Kölcsey-utcában a vén vármegyeház és a templom és a klastrom és az iskola hiába tanácskoztak már zordonul.
