A lakásinség elháritása

Budapest, 1917. május 12. 

A háboru okozta sulyos viszonyok növeléséhez, főképen a fővárosban, mint a középosztály és a munkásság legnagyobb gyülekező helyén, a lakásszükség réme is csatlakozik. Ma is érezhető már, de ma még türhető a helyzet. Köszönhetjük ezt a kormány e téren történt gyors és szigoru föllépésének, a mi talán egyetlen igazán időszerü és a kisembereket sikeresen megvédő volt. Megmentette a fővárosi lakosság nagyrészét nemcsak a kegyetlen lakbér uzsorától, hanem a hajléktalanságtól is, mert valósággal a kényszerü kiköltöztetés veszedelme fenyegetett a háboru kellő közepén. 

Midőn annak idején ezzel az üggyel foglalkoztunk, nem zárkóztunk el mi sem ama méltányosság elől, hogy a hol költségszaporulat valóban terheli a háztulajdonost, ott méltányos kisebb béremelés elé ne vessenek gátot. Igy is történt. 

De ugy látszik, miután két rohama nem sikerült a spekulációra dolgozó háziurak rendjének (mert főképen az ujdonsült, drágán, tehát könnyelmüen vásárló háztulajdonosokról van szó,) most harmadszor is megpróbálják a rohamot. Egyrészt kerülő uton ügynöki közbenjárással igyekeznek, többet-többet igértetni a lakásokért, hogy ily fogas szükségletre alapot nyerjenek; másrészt erre hivatkozva megint ostromolni készülnek a kormányt, hogy béremelést engedélyezzen s enyhitse azt a rendelkezést, a mely a lakók tömegét a kiszoritástól a háboru tartamára megmentette. 

Reméljük, hogy a harmadik roham is meg fog fenekleni.
De ez a védelem nem terjedhet tul a háborun, s mihelyt a rendes forgalmi viszonyok beállhatnak, bizonyos, hogy megindul a föld a millió budapesti lakos alatt. Ezt a végzetes időpontot nem szabad bevárni, hanem már most meg kell tenni minden intézkedést arra, hogy ez a katasztrófaszerü exódus be ne következhessék.

Mert nem csak a visszatérők fogják megnövelni a lakosok mai számát, a kik ma ugy, ahogy férőhelyet találnak; hanem a sok uj munkakereső bevándorló is. Ez lesz a legjobb konjunktura a lakások árának licitálására. Ámde még e nélkül is lehet kartellszerü eljárással a lakások árát annyira felcsigázni, hogy költséges és idegmorzsoló népvándorlást idézzenek elő. 

Ezt hatalmi szóval lehetetlen lenne meggátolni.
Tehát preventiv intézkedésre van szükség, még pedig egyedül a nagyközönség érdekében, tekintet nélkül minden hatalmas vállalkozásra és azoknak vezéreire. Ez igazán salus reipublicae. A preventiv intézkedésnek egyedüli módja, hogy a szükséghez mérten mentől több házat épitsenek olyan jutányosan, hogy a tőke törlesztésének biztositásáért legalább is ne nagyobb bér terhelje a lakókat, mint a mekkora terhet ma viselnek, a mi szintén elég aránytalan azoknak jövedelméhez képest, a kik bevételüket nem növelhetik konjunkturák szerint.

A jutányos épitkezés pedig azon alapszik, hogy az épitkezési anyagok és szállitásuk olcsó legyen, azaz megfeleljen az előállitás költségeinek és ne szolgáljon egyes vállalkozók meggazdagodásának eszközéül. 

Normális időben ezzel nem kell törődni, mert a kereslet és kinálat önmagától megteremti az egyensulyt. Most azonban csak keresletre van kilátás; a vállalatok nem fognak kinálkozni, nem is fognak erőlködni, hogy terjeszkedjenek, hanem az eddigi jelek szerint a sokkal biztosabb kartell utján olyan árakat fognak diktálni, a melyek a jutányos épitkezést, tehát ennek következtében a természetes lakbéreket lehetetlenné teszik. 

Ha elakarjuk háritani ezt a mindegyre rémesebb alakban közeledő bajt, a kormánynak és a városnak össze kell fogniok, hogy maguk teremtsék elő átmenetileg a lakbérek szabályozására szükséges épületmennyiséget. Ezzel a kérdéssel ugy tanácskozmányon a legilletékesebb testület, a Mérnök- és épitészegylet is foglalkozott már.

Az irányadó szempont ott első sorban az épitőipar érdeke volt, amelyet természetesen szintén életelemében érint az épitőanyagok drágasága. De midőn ők a kormánytól azt is kivánták, hogy az épitőiparnak a tervezett közmunkák gyorsabb megvalósitásával és az épitőanyagok könnyebb beszerezhetésével nyujtson segitséget, ebben az épittetők, végeredményben tehát a lakók javára is szóltak. 

A kormánynak gondoskodnia kellene arról, hogy téglagyárakat állitson, mert a meglevő téglagyárak nem fogják előteremthetni a szükséges anyagot. Az az aggodalom, hogy az állam azért nem teheti ezt, mert csak pár évre szólna a befektetés, nem állhat meg, mert az államnak, valamint a fővárosnak később is lesz sok épiteni valója, az államnak különösen szanaszét az országban, amikor maga is megszabadulhat a kartell diktált áraitól, legalább is árszabályozó lesz. 

A sok vasuti, uj egyetemi, birósági stb. épitkezés juttathat az állami gyárak mellett is elég keresetet a magán iparnak, csak győzze. De az már csakugyan nem közipari érdek, hogy a meglevő gyárak összeesküvése meggátolja a szükséges terjedelmü épitkezés kifejlődését.

Valahányszor az állam megpróbál belenyulni a türhetetlen viszonyok rendezésébe, rögtön felhangzik a magán ipar sérelme. Holott semmi sérelem nem esik az iparon, csak akarja tisztességes áron kielégiteni a szükségletet, ne pedig spekulativ érdekből megszoritani a termelést, amint azt ma is lépten-nyomon tapasztaljuk. Ma sok mentséget adnak a rendkivüli viszonyok; de mihelyt nem lesznek rendkivüli viszonyok, ez a mentség rögtön semmis lesz. 
Direkt befolyása van az államnak a fa és a vas megfelelő áron való beszerzésére. Mert a fa- és a vasanyag drágasága a másik nagy tényező, amely az épitkezést megszoritja. A mész és cement beszerzése együtt jár velük. 

De nem kevésbé fontos a fuvarozás biztositása.
A már béke idején tulságosan emelkedő téglaárak (amelyek ma éppen háromszorta drágábbak) nem egy épittetőt ösztönöztek arra, hogy a kartellen kivül álló jóval olcsóbb vidéki gyárakból szerezzék be az olcsó dunai ut felhasználásával az épitő anyagot. Törekvésük azonban meghiusult amiatt, hogy csak a partig hozhatták volna, mert a fuvarosok mind le voltak kötve a kartellnak s igy a téglát csak olyan áron szállithatták volna az épités helyére, amilyen árat itt összesitve a téglagyárak követeltek. 

A kormánynak, ha maga veszi kezébe az épités ügyét, módja lesz ezt is megszüntetni. Hogy lehet igen is államilag jó eredményeket biztositani, azt megmutatta a sokat támadott Wekerle-telep. Hiba történhet és történik mindenütt, arra mi nem terjeszkedhetünk ki. Mi csak az eredményt nézzük, az pedig itt van szemünk előtt.

Ne riassza vissza az államot a magánérdek lármája.
Sokkal fontosabb, hogy száz-kétszázezer család életbevágó magánérdekét megvédelmezze, minthogy néhány ember magánérdekének tultengését respektálja. Az élelmezés és ruházkodás annyira megbénitotta a hazafias lemondással mindenbe benyugvó kisembert, hogy a háboru után valóban bün lenne hajléktalanságra engedni.

Örs