Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok

A háború legvéresebb árnyéka, a hosszú Nikolajevics Miklós nagyherceg eltűnt a színtérről s vele mintha maga a kísérteties Halál vonult volna vissza a csatamezőkről. Borzasztóbb szimbólum még nem volt a földön, mint e hosszú, sovány herceg, aki az őszi ködben eltávozott - fantasztikus kíséretet húzva maga után.

Nem is elképzelés, hanem szinte valóság, hogy a párás levegőben hörgés száll utána, elnyújtott jajgatás, csontig hatoló ordítás, rothadó tetemek bűze és a vár fanyar szaga, mert még tart az öldöklés, s a háború első halottja s a most felbukó katonák közt szervi láncolat van, - egy rettentő panoptikum ez, az első tetemek már félig feloszolva s a földdel egybevegyülve, az utolsókból még csergedezik a vér s a sárga arc csak most kapta meg enyhült s a halálban elnyugodott kifejezését.

A herceg serege a föld alatt s az az igazságszolgáltatási ösztön, melyet költőinek neveznek s amely a valóságban úgylátszik tényleg nincs meg, most az után sóvárog, hogy ezt a rémes herceget valami olyan büntetés érje, ami megnyugvást adjon a lázadó lelkeknek.

Ha az anyák könnyeire gondolunk és a fiatal életekre, melyek miatta múltak el, akkor semmi előttünk az ambíció sajgása s a düh, mely most a herceget gyötri, - tízezer haldokló halálos kínját kellene átszenvednie, hogy valamiképp vezekeljen, - milyen nagyszerű emberi elképzelés a pokol és a purgatórium, ahová a vallásos és igazságra szomjas lélek egyszerűen átutalta az ilyen nagy bűnösöket s evvel a saját lelkében helyreállította azt az egyensúlyt, mely a fő gazemberek könnyű földi menekülése miatt veszélyben forgott.

-

Azonban egy ilyen hadvezér figurájának megértéséhez és megítéléséhez nagyon sok szempont kínálkozik. Ne feledjük el, hogy ő tökéletesen másképp gondolkozik a világról, mint mi, másféleképpen nézi az embereket. Masszában látja őket - nagy tömegekben, az individuumok sajátságai s kedvességei nélkül, ami lényegesen csökkenti az irántuk érzett szánalmat, vagy szimpátiát.

Azonfelül a katonák az ő eszközei, akikkel bizonyos játékos terveket hajtat végre és százszor fontosabb neki az, hogy egy stratégiai kigondolását keresztülvigye, mint a tömegek élete. Mivel továbbá százezrek életével rendelkezik, az elbizakodottság, mely minden bizonyos eredményt elérő vagy hatalmat gyakorló emberen rendkívül eluralkodik, ezeken különösen erőt vesz, van köztük, aki szentül meg van győződve isteni küldetéséről.

És azután számításba kell venni neveltetésüket, - a történelemírás mai formájában nem más, mint tankönyv és buzdítás hadvezérek számára. Ez hizlalja az ambíciójukat s a háborúk kezdésének egyik titkos lelki rugója bizonyosan az, hogy egy ilyen magával igen eltelt s a jelenben minden hatalmi vágyát teljesen kiélt egyéniség a jövőt is biztosítani akarja, - bele akar ugrani a történelembe. Az munkál benne, ami az egyiptomi fáraókat arra késztette, hogy óriási piramisokat építsenek, örök jelet a későbbi világnak, egy felnyújtott mutatóujjat az ég felé, arról, hogy voltak és éltek. És a nagy háborúk eddig a legbiztosabb halhatatlanságot kínálták a hadvezérek számára.

Biztos, hogy a történelem írásnak teljesen meg kell változnia, az egész kérdést tökéletesen másképpen kell felfogni, mint eddig tették. A háborút most az egész világ rendkívüli szerencsétlenségnek érzi s a történelemnek is úgy kell majd feltüntetnie. A világ korszakos megváltoztatásához a történelem írás igen nagy mértékben hozzájárulhat, - most az az érzésünk van, hogy egész világtörténetet újra kellene írni, a friss érzések és tapasztalatok nyomán, amit a mai háborúkban tettünk. Ez volna a világ legszebb, legbátrabb, legérdekesebb könyve és egyik legnagyobb jótéteménye.

Mert jönnek majd, hogyne, lesznek történetírók, akik rávetik magukat erre a mi mostani korszakunkra és az érdekes könyvek tömegeit írják róla. Erről az átkozott esztendőről, amiben most élünk, többet lehet írni, mint száz más esztendejéről a világnak. Biztos, hogy ez az év egy korszakot zár le, nem tudom hogy fogják nevezni, de a lényegét érzem, az állam régi, irtózatos szervezete jutott el itt uralkodása végső határaihoz.

Kíváncsi vagyok arra a nagyon tehetséges történetíróra, aki száz év múlva plasztikus képét adja majd annak, amit mi most rettenetesen katolikusnak érzünk. Félek, hogy egybe valószínűleg tévedni fog, a nagy esztendő atmoszférájának megérzésében. Minél tehetségesebb lesz, annál jobban beleéli majd magát a korba s mint minden jó író és igazi művész, ő is igyekszik majd átélni azt, amit ír. Ha a természetes elgondolás és a belső érzés útján keresi majd a kor igazi hangulatát, akkor biztosan eltéved, mert ez a hangulat egészen furcsán nem természetesen és a legnehezebben elképzelhető.

Kedvünk volna kis jegyzeteket készíteni a jövő e történetírója számára arról, ahogy az emberek most éreznek, amit a kávéházban beszélnek, amit a paraszt mond, ahogy szűk koponyák a világot látják, amit az intellektualitás szenved, amennyire nem áll összhangban az, ami a világban történik azzal, amit az emberek bensejükben éreznek, - amilyen igyekezettel dugják fejüket a homokba azok, akik kicsit kívül állnak az eseményeken, amilyen hihetetlenül gyorsan és megalázó módon alkalmazkodtak az emberek a felfordult világhoz, - nagyon jó volna gyorsan lejegyezni, hogy a civilek mennyire nem álltak s generálisok "acél korszaká"-nak magaslatán.

A harcterekről kitűnő fényképek készülnek, melyek meg fogják őrizni a háború külső képét. Kár, hogy az emberi lelket nem lehet fotografálni. Mert mihelyt író akarja megcsinálni, az már vagy ront, vagy javít rajta.

Az, hogy az egész világ össze van veszve s általában, hogy elkülönített háború úgy látszik többé nem lehetséges, csak világháború, ez ha ugyan lehet még e szót mosoly nélkül kimondani, a haladás szempontjából inkább biztató, mint lesújtó jelenség. Mert azt jelenti, hogy a világ végre összeállt, össze van fogódzva, kérlelhetetlenül egymásra van utalva, hogy egy nagy test az egész világ, egy óriási massza, melynek részei, mintha nem volnának tudatában annak, hogy összetartoznak, még marják és tépik egymást, de egy napon, lesújtó ostobaságuk mellett is, muszáj felismerniük egymásra utaltságuk s együvé tartozásuk óriási törvényeit, s mikor ez tudatossá válik, akkor majd meg fogják próbálni, hogy ne mint vadállatok, hanem mint emberek éljenek egymás mellett.

-

Soha jobban meg nem lehet érteni a bibliai kort, mikor egy általános epekedés uralkodott az emberek lelkén a Messiás után, mint most. Úgy érezzük, okvetetlenül kell valaminek történnie, mely felszabadítja a világot a mély depresszió alól, ami a háború után sem múlna el, ha a régi formák közt akarnának az emberek tovább élni, mert a régi forma a folyton megismétlődő régi veszedelmet hordja magában.

Most mindenki, még a legegyszerűbb ember is gondolkozásra kényszerült és mindenkinek muszáj rájönni olyan dolgokra, melyek gyökeresen megváltoztatják felfogását a világ berendezéséről. Így tovább nem maradhat... ez a nemzedék iszonyodva látja, hogy az államszervezetek mind megannyi moloch mely saját gyermekeit falja fel.

A következő ötven esztendőben tíz tehetséges ember megváltoztathatja és megjavíthatja a világ ábrázatát - és e tehetséges ember megváltoztathatja és megjavíthatja a világ ábrázatát - és e tehetséges embereknek el kell jönniük, az a vágy fogja őket éltre idézni, az elviselhetetlen szenvedésnek az a mágikus ereje, mely Jézust, Mózest és a többi prófétát adta a világnak.

Ki törődött ezelőtt csak két évvel - néhány szociológuson és tudományos írón kívül - az egyén és az állam viszonyával, s a kérdések egész halmazával, melyeket a háború felvetett? Most mindenkinek van erről egy gondolata, egy érzése s ha majd eljön aki e hallatlan erős, bár ma még titkos közvéleménynek hangot ad, az egész világ visszhangját megkapja.

Soha erősebb szellemi áramlás nem volt még a világban, mint lesz a következő félszázadban, s már most némi rezignáltsággal állapítja meg az ember, úgy látszik a nagy háború ehhez volt szükséges, korbáccsal kellett végigverni a világ renyhe testén, hogy tudatára ébredjen, mely ostobaságban telt el életének tízezer esztendeje.