Vissza a frontra
Kedveseim, nem hiába sokszor vádoltatok "életművészet"-tel, a háborúban is váltig buzgólkodom, hogy meg ne hazudtoljalak benneteket. A legnehezebb művészettel kérkedni, legalább is szerénytelenség s én nem is hiszem, hogy egynél több kelléke meg volna bennem ennek a bizonytalan, de kétségtelen művészetnek. Ez az egy talán az a képesség, vagy inkább tulajdonság, hogy a szívemnek kedves dolgokra élénkebben és tartósabban emlékezem, mint mindarra, ami fáj nekem.
Lehet, hogy ez általános emberi vonás - vajha így volna! - csak nem mindenkinek sikerül egyformán és nincsenek mindenkinek kedves emlékei.
Jaj annak, aki emlékek nélkül boldogtalan.
Az államok a békében fölhalmozott kincseikkel vívják meg háborúikat. Mi egyesek abból az érzelmi tőkéből merítünk, amit észrevétlen gyűjtöttünk össze a boldog időkben, amikor talán nem is eszméltünk reá boldogtalanságunkra.
Hálás érzéssel gondolok arra a sok forró szeretetre, amelynek fénye bevilágítja most lelkem éjszakáját... a szeretetre, melynek láthatatlan szálai védnek és oltalmaznak a legkomorabb ellenség, az elhagyatottság réme ellen.
Még boldogítóbb, még hatalmasabb a bennünk élő szeretet - a nagy együttérzés, amely megértővé lágyítja szívünket.
*
Ebben a pillanatban, ahogy ezt a csillagot iderajzoltam, kisütött a Nap. Milyen megindító öröm! Milyen széppé formál a napfény mindent körülöttem. Tudjátok rólam, milyen napimádó vagyok s hogy vágytam mindig a legperzselőbb sugarú Nap országába. Örök nosztalgia epeszt a Napfény után. A napfény minden szépnek, derűsnek, minden melegségnek, gyöngédségnek és jóságnak szimbóluma - és ma, amikor ekrazit gránátok süvöltenek fejem fölött, ma a napfény a békét jelenti számomra.
Az éjszaka sötétjében valahogy még meg tudom érteni a kísérteti tűzijátékot, amely odaát halálos rémületet és rémületes halált szór az emberek közé, akiket mi ellenségnek nevezünk. De nappal, amikor a drága verőfény elömlik erdőn és mezőn s közel hozza a túlsó hegyoldal sugaras rétjeit, - megcsillan a piros háztetőkön és kicsalogatja gödreikből amazokat, csakúgy mint jómagunkat, napraszomjazókat, - nappal értetlenül állok és ámuló fájdalommal hallom, ha fölcsattannak az ágyuk és megszólalnak a gépfegyverek.
*
Békés, érlelő nyári délután. Munkás, gazdag nyarak emlékezete lágy harangszóként borong lelkemen. Arat a falu, épít a város, a gyárakban dübörög az élet - és egyszerre az erdő mögül üvöltő sírással elindul útjára egy gránát...
Ahogyan vidám ebédek után, ugyanegy időben - percnyi pontossággal - szinte kimaradhatatlanul följajdul az ágyú, ösztönszerű mozdulattal az órámhoz kapok. Ilyenkor szokott elbődülni otthon déli szünet után a Ganzé-gyár munkára hívó tülkölése. Keserű mosollyal jegyzem föl naplómba furcsa érzésemet az ágyukról, amelyek most óriási gépekként "dolgoznak" s az az ambíciójuk, hogy ők hasznos "gyári" munkát végeznek.
De hadd térjek vissza még egyszer csöndesebb napokra, amikor még alig-alig hatott el fülemig a harci moraj és teljes volt köröttem a béke illúziója.
Kiravaszkodom lám, hogy még egyszer szólhassak az ostrowiec-i park kedves fáiról, amelyek alatt olyan gyönyörűség volt elcsatangolnom az alkonyat békés óráiban.
Hadd búcsúzzam el még egyszer a romantikus kőpadtól és a kicsorbult élű kerek kőasztaltól. Újházy Sándor bajtársam művészi rajzát kedves emlékül küldöm haza erről a helyről. Azt hiszem, sikerült megfognia a fák karcsú ágai közt átszűrődő napfényt és az árnyék élesen elváló kékes foltjait. Az előtérben jobbról észrevehetitek a shrapnel-vágta gödröt, amelyből jó ismerőseinket, a kerek shrapnelgolyókat csákánnyal kioperáltuk. No és balról a széttört kövön fölismeritek talán inkognitójában azt, akinek a művész kegye egy második csillagot adományozott.
Egyik este Vágó Sanyival kinn jártunk a parkban s elvetődtünk egészen a szántóföldekig. A láthatár szélén éppen akkor bújtatta el nagy fénylő aranyágát a Nap. Korongjának apró csorbáiban alant pontosan rajzolódott a táj reliefje. Mintha a háború lángjait szimbolizálta volna a véres ragyogás messze napnyugatnak.
Sokáig elnéztük a színes látományt és emlékeztünk naplementékre és hajnalokra, amelyeket más időkben, más országokban, de ugyanezzel a meghatottsággal ittunk fel szemünkbe és szívünkbe.
Bolyongásunkban elvetődtünk a kastély terraszáról annyiszor megcsodált facsoporthoz, fönn a tetőn, amelyen túl ismét völgyek következnek. A kastély felől az az üde zöld ligetecske szegi be a láthatárt. Balra tőle pompázó tisztás, majd megint sűrűbb erdőrészlet, sötét fenyőkkel. Nem is kívánkozunk túl rajta. Összhangzatos, befejezett, művészi kép. Szebb keretbe nem is foglalhatnánk.
A derűs hajlék fehér fala és meredek, fénylő teteje hívogatón int felénk s mi elindulunk "haza". A tó partjáról meglengetjük kendőinket a kastély felé, ahol társaink összegyűltek esti pihenőre.
A tavat megkerülve észreveszem, hogy barátaink egyike-másika jeleket ad, a gyülekezés jeleit, s már hallom is kiáltásukat:
- Parancs jött, hogy megyünk innen!
- Lásd, hogy megszomoríthatnának most a fiúk, ha elhinném a tréfát - szólok oda pajtásomnak. - Tudják, mennyire szeretem ezt a helyet, nem szép tőlük, hogy rám akarnak ijeszteni.
Hazaérve, fájdalom, hamar meg kellett győződnöm, hogy a tréfát nem a mi pajtásaink eszelték ki. A többiek már csomagoltak is. Hajnalban indulunk! Egyik csoportunk, amelyik csónakázni járt a tavon, Makra Sanyi és Csóka Sanyi vezérletével, velencei módra - "zugslaterné"-k világánál - csak késő éjjel értesült a csapásról.
Folytonos gyakorlatozás közben értük el másnap délben a jelentéktelen kis Jakobówka falut, észak-nyugat felé. A helység és szennyes ruhájú orosz papja méltók egymáshoz. A fáradt szemű, fáradt szavú, kopottas vékony alak Gogol "Holt lelkeit" juttatta eszembe.
Kelet-Magyarországon, a rutén vidéken ismerek egy hasonló vizenyős hunyorgású jámbor papot. Annak is gyönyörű kékszemű gyermekei vannak, és annak a felesége is olyan jelentéktelen teremtés, mint a jakobówkai asszonyka.
A ház első szobájában három más ezredbeli kadet-jelölt, fiatal bécsi fiúk, laktak. A mellette való nagy szobában iszonyú rendetlenség, zsákok, üvegek, dézsák, lócák összevisszasága. Itt telepedtem meg én valamennyi zugskommandánsommal. Kadetom, eleinte váltig fogadkozott, hogy ő kihajigálja "nekem" a tiszta szobából a rangban nála is fiatalabb idegeneket, de amikor személyesen is megismerkedett egyikükkel, lemondott könyörtelen szándékáról.
Mind a ketten csak örültünk neki, hogy nem ilyen bajtársiatlanság árán jutottunk szállásunkhoz. Kérésemre különben a pap minden fölösleges holmit - tehát mindent -, kihordatott a szobából a szomszéd kamarába, ahol hagymakoszorúk, tengeris-zsákok, szűzdohány-levelek között húzódnak meg nagyszerényen a felgyújtott templom kimentett kincsei, oltári képek, gyertyatartók, karzatpárkányok, padok és más "drágaságok". (A templom különben nem égett le.)
Jakobówkán mindössze egy délutánt töltöttünk. Ennek a fénypontja volt a hadijáték kinn a falu alatt elterülő hatalmas legelőn. Századomat két részre osztottam s a félszázadokat a két művész - Vágó és Újházy -, vezérletével egymásnak eresztettem. Mind a kettő leleményes és tiszteletreméltó haditervet eszelt ki s két szakaszát úgy vonultatta fel az itatóspapír-patronok élénk ropogása közben, hogy bennünket, pártatlan jury-t, bámulatba ejtett vele. Honnan jut ezeknek száz-száz emberből oldalvédre, előőrsre, tartalékra, "átkarolásra" és más mindenféle álnok cselfogásra?
Végül is Vágó a népjog és egy sáros patakmeder megkerülésével megadásra kényszerítette a másik Sándort s ragyogó arccal jött, hogy fogadja a gratulációkat. A megvert hadvezér hiába tiltakozott, hogy kollégája belegázolt a vetésbe és a népjogokba s ezzel váratlan oldalról orozva támadta az ő seregeit - a nagy világháború tanulságai Vágó barátunkat igazolták s a pálmát neki kellett ítélnem.
Újházynak igaza volt, de elvérzett. Be kellett tehát érnie az erkölcsi sikerrel és azzal a másik győzelemmel, hogy a versenyfutásban - ez nem malíciával értelmezendő - övé lett a diadal. Igaz, hogy ebben a versenyszámban nem vett részt győztes ellenfele - ezzel is bizonyságát szolgáltatván bölcsességének.
Jakobówkáról még aznap este alarmmal indultunk tovább a szomszéd városkába, Obertyn-be. Az alarmnak csak pedagógiai célja volt, mind a mellett feltűnő rövid idő alatt útra készen állt a zászlóalj. Meleg barátsággal váltunk meg a jó bécsi fiúktól, akik csakhamar követni fognak bennünket. A pap, bár nagy nyűgtől szabadult, őszintén sajnálkozott, két csinos képű egészséges cselédje meg szinte könnyeket hullatott a legfrissebb keletű orosz-magyar "testvériség" ilyen korai megzavarásán.
Az ő életükben színes esemény ez a sok szürke katona, az udvart ellepő sátor-csodák, mosolygó "finom" tiszturak, no és a jókedvű érthetetlen baka-nóták. Ki is csődült az utcára a falu apraja-nagyja, ahogy végig dübörögtünk rajta. (Incselkedés a szőke szépségekkel - csakúgy, mint a víz-ivás mars közben - "megengedve". Ne szomjazzanak a fiúk!")
Megfigyeltem egy fiatal asszonyt a sok csillogó szemű fehércseléd között. Ez az egy sírt. Őt jobban megértettem a többinél.
Este kilenckor bevonultunk Obertyn nagy terére. A tér túlsó végén álló óriási acetilén-lámpa vakító fénye komor sötétségbe borította a szélesen elterpeszkedő város többi részeit. Már éppen sátrat verettem négy hosszú sorban - várost a városban -, hogy katonáim ott töltsék a hűvösnek ígérkező éjszakát, amikor előkerültek a szálláscsinálók és elkalauzoltak, hirtelenjében kijelölt pajtáinkhoz.
Mi tisztek is ott aludtunk mindnyájan szabad ég alatt. Az én fekvőhelyemtől karnyújtásnyira kezdődött a kukorica-föld. A holdvilág szelíd fényt árasztott az alvó békés arcokra. Sokáig elhevertem ébren, belebámulva a csillagok káprázatos csodájába, megbűvölten az éjszaka rám boruló csöndjétől. A háború legnagyobb jótéteménye, legritkább, legdrágább öröme a csönd. Fájó érzéssel búcsúzkodtam ettől a nagy szimbolikus erejű némaságtól, amely beburkolt s lágy ölelő karjait szeretettel fejem köré fonta...
*
Verőfényes tiszta hajnalra ébredtünk. Gyakorlatozás után meleg naptűzésben álltunk meg a templom kertje előtt. Szakaszaimnak új szállást keresve, magam bevonultam a pap házába, zongorás városi szobába.
A pap sima mosolyú fiatal "abbé", egészen más fajtából való, mint jakobówkai kollégája. Rajta is, templomán is, meglátszik, hogy jó az eklézsia. A három hajójú templom kövér, idomtalan, ő azonban egyelőre még karcsú, elegáns alak. Felesége, mikor vacsora végeztével belebeg hozzánk, elég finom törékeny jelenség. Sárga hajú, nem is szőke. A szeme színére nem emlékszem - tehát nem kék, mert a kék szemet nem lehet felejteni.
Keskeny, halvány arcában megéreztem valami elvágyást e kisszerű, körbeforgó életből - el valami ismeretlen színesebb világba. De leolvastam róla, hogy határozatlan sóvárgását önmaga előtt is titkolja és soha sem fog bilincsein tágítani. Kiéli magát az "ártatlan, családias szórakozásokban", egy kis kártya, borozgatás, egy-két férfi vendég, aki néha mélyebben néz bele szomorúan mosolygó szemeibe és búcsúzáskor talán egy pillanatra tétovázik, elengedje-e erős tenyeréből a pici kezet. Szegény kis vértelen kéz, mennyit fárad unott munkában a légylepte konyha körül, amíg megér egy ilyen mámoros szenzációt!
Ki tudja, nem a kozák tisztre gondol-e ma is, mikor már mi üljük körül asztalát, idegenek. Ki tudja, mit rejteget fáradt mosolygása, mikor az ura elbeszéléseit hallgatja a durva oroszok látogatásáról, akik azzal rontottak be hozzájuk, hogy mindent elpusztítanak a házban, ha elő nem adják kincseiket.
- Tőlem szegény lelkésztől akartok kincseket -, felelte akkor nekik a pap -, hát zsidónak néztek engem? Nem látjátok, hogy nincsen szakállam. Keresztény vagyok én is, akárcsak ti, testvéreim.
- Összeaprítjuk minden bútorodat, ha meg nem mutatod, hol tartod a pénzt - fenyegetőzött tovább a kozákok tisztje.
- Akkor hát kezdjétek el ezzel a képpel - válaszolt a pap - s rámutatott a zongora fölött függő Krisztus-képre. - A kozáktiszt fölpillantott a képre, keresztet vetett és megszégyenülten elhallgatott. Átalakult udvarias finom vendéggé... mint az urak itten - fejezte be a történetet házigazdánk.
A beszélgetés elég sima németséggel folyt. Az asszonyka is tudott németül, városhelyről hozták ide férjhez, Czernowicból.
Obertynt nem igen tudtam megkedvelni, pedig később nyugalmasabb, csöndesebb, nekemvalóbb szállásra találtam, amelyből még a festői vonás se hiányzott, amely megragadja képzeletemet. Bajtársaim, Vágó Sanyi (a festőművész), Radimszky Laci és Nagy Zoli hívtak meg az új lakásba, önfeláldozón nekem ajánlván fel a külön szobát a fedett üveges verandával együtt. Parasztház volt, a jobb módúak közül. A parasztok házai mind elég csinosak errefelé. Meglátszik rajtuk, hogy Amerikát járt emberek amerikai pénzen építették.
Annál dísztelenebbek és szennyesebbek a zsidók pajtaszerű, széjjelmászó, elferdült, roskatag viskói. Alighanem ezekben a hiba, - ezek miatt nem tudtam megbarátkozni a várost mímelő, helyenként valóban elég városiasan ható galíciai fészekkel. Van egy utcarészlet benne, amely csinosan sorakozó rácsos verandáival az oroszlengyelországi Tomaszów-ra emlékeztet, bár az sokkal derültebb, elevenebb és gazdagabb ennél. (Augusztus 29-én lesz esztendeje, hogy kemény csata után szerencsésen sikerült bevergődnünk oda.)
Egyik nap a gyakorlótérről jövet meglepett a nagy elevenség, sürgés-forgás a templom körül. Asszonyok, lányok jöttek-mentek csapatostul, ünneplőben, nyakukban vörös kaláris. Messziről világítottak a vörös katrincák, meglibbentek a szoknyák, a cipők kopogtak, majd eltűntek mind a templom ajtajában. Délután a paplak előszobájába tértek be a szoknyás hívek színes csoportjai. Papjuk elé járultak, aki valami nagy könyvbe jegyezgetett cirill betűket és kézcsókra nyújtotta kezét nyájának. Gyónás napja volt, az első a lakosság visszatérte óta. Messze környékről gyűltek egybe s a pap "fényes segédlettel" végezte szertartásait.
Láttam később, milyen áhítattal borultak térdre a sáros utcán mindannyian, amikor a szent ember elhaladt előttük selyem ornátusban, csengős szekéren, magasra tartott égő lámpással és feszülettel. Alighanem haldoklóhoz hívták.
*
Könnyű szívvel hagytam el frontmögötti utolsó állomásunkat, pedig tudtam, hogy most már vége a pünkösdi királyságnak, berukkolunk az ezredhez. Észak felé vitt tovább utunk, falvakon át, amelyekben heves harcok dúltak tavasz óta. Voltak köztünk, akik pontosan emlékeztek még a sáncokra is és megmutatták a helyeket, ahol jó bajtársakat ért utol a halálos golyó.
A chocimirz-i temetőben borús érzéssel olvastam el az egyik sír magyar feliratát, "...hősi halált halt március 16-án". (Ezredembeli zászló, Grossmann Miklós nyugvóhelye volt. Itt temették el valahol kedves régi bajtársamat, Biró Dezső zászlóst is, de az ő sírjára nem találtam rá).
Az út mentén egyre sűrűbben tűntek föl a sírkeresztek, oroszok és magyarok pihennek alattuk békés szomszédságban.
Jezierzanyn innen pedig égett kormos-füstös gerendák, elhamvadt hidak, a puha földben tátongó tölcsérek - lecsapódott óriási gránátok elrettentő emlékei - fogadtak minket hadba indulókat. Itt már szívünkbe nyilallt újból a háború, amelynek örvénylő vihara vár, hogy magával sodorjon, elnyeljen bennünket a bizonytalan jövő ködében.
Második pihenőnk alatt váratlan öröm ért, találkoztam újra jó bajtársammal, Verseghy Károly automobilos hadnaggyal, aki tavaly ősszel Zakliczynban bukkant reám, éppen mikor Auffenberg előtt léptetett el megtépázott ezredünk. Mennyi kedves közös emlék rajzott fel bennem a jó barát láttára, akit most másodszor sodort elém itt a harcmezőn a háborúnak ezúttal jótékony forgószele. Áldozatkészen most is elkísért végcélunkig, ahol a parancs szerint be kellett várnunk ezredünk érkezését.
Az ezred - a... gyalogezred - jöttének híre jóleső izgalomba ejtett, Fölélénkített a gondolat, hogy találkozom régi bajtársakkal, akikkel együtt örültünk és szenvedtünk az "első háború" hosszú négy hónapjában. (A civilizációban töltött békés idők után az az érzésem, mintha új háborúban volnék, nem abban, amelyik tavaly nyáron kezdődött. Megerősíti ezt a különös szubjektív látást a hadviselés módjának és a hadi szerencsének elvitathatatlanul kedvező fordulata, fölülkerekedésünk ezernyi jele és az az erőtudat és rendületlen önbizalom, ami eltölt mostan idekint valamennyiünket.)
Megvallom, a menetzászlóaljban való patriarhális élet hetei után imponált az ezred - az ezred, amely annyi vihart látott azóta is, hogy én otthon sütkéreztem gyógyuló sebeimmel a puha kényelemben.
Koromsötét este villamos kézilámpával fölfegyverkezve a falu végén vártam, vártam, hogy jön a regiment. Egyszer csak lódobogás hallik, nehéz lépésektől kezd rengeni a föld, jól ismert csörgés-zörgés üti meg fülemet, lámpák, gyertyák fénye villan szemembe. Kiáltásokat hallok:
- Te vagy az pajtás? Szervusz! Hát megjöttél? No én se hittem, hogy még életben látlak, hogyan gurultál, mikor feldöntött a shrapnel!
És már át is fontak ölelő karok...
Féltő aggodalommal mennyiszer küldtem el hozzátok az ismeretlen harcmezőre gondolataimat, kedves bajtársaim!
Az esős éjszaka sötétjében csak futtában válthattunk egy-két szót. A találkozás ünnepe másnapra maradt. Ekkor láttam viszont ezredadjutánsukat, G... H... P... századost, aki novemberi megsebesülésemkor annyi önfeláldozással kötözött be sűrű ágyútűz izgalmai közepett. Ezen a helyen is jólesik elmondanom neki, mennyi szeretettel és hálával emlékezem mindig igaz bajtársi jóságára és odaadására.
Volt század- és zászlóaljparancsnokom, K... őrnagy is annyi jósággal és melegséggel fogadott, hogy minden ború és aggodalom lefoszlott szívemről, mint ahogy a ködöt fölissza az első napsugár.
Estére térzene volt. A katonazene odahaza is lelkesítően hat, mennyivel tüzesebben borzong végig az idegeken itt az ellenség szomszédságában, ahol a szeretet-adományképpen kapott szájharmonika az egyetlen hangszer - az ágyún kívül. Ezredesünket - a mi apánkat - ünnepeltük. Aznap olvastuk a rendeleti közlönyben második kitüntetését, Oberst P... von P... J..., Kommandant des Infanterie-Regimentes Nr... - vaskoronarend.
Másnap este bakáink nagy mulatságára, szekérre raktak bennünket - a menetzászlóalj egy részével kiegészített egész ezredet - s így szállítottak el éjnek idején új állomásunkra, észak felé.
Az ekhós szekér ponyvája alatt mint a trójai falóban tűntek el fegyveres magyarjaink.
- Lakodalomba megyünk -, jegyezte meg valamelyik jókedvű baka.
- Nem a, komám! Búcsúba visznek -, vágja rá a másik nyomatékkal -, a végén verekedni fogunk!
(Derék katonáim zokon ne vegyék, nekem inkább a kényeztetett kutya jutott eszembe, amelyet ölben visznek ugatni.)
T. városka lámpái megcsillantak a párás éjszakában. A néptelen utcák homályos csöndjét fölkavarta a szekerek zörgése. Aztán lombos rengetegek következtek, hívogató gyepes tisztásokkal. Hajnalodott. Valami úgy hívott, marasztalt, hogy itt telepedjem le átlátszó ligetek mélyén, óriás tölgyek koronája alatt.
Magasan járt már a nap, amikor a lengyel kocsis megállt velem. Körülnéztem, hova lett a hosszú, hosszú szekérsor? Megolvastam, tizennyolc szekér volt velem. Több mint hatszázból tizennyolc!
Falu végén voltunk, országúton. Előttünk betonhíd, jobbra "gut erhaltener Fahrweg" kanyarodik fölfelé. A hídon túl fatáblákon falunevek. Nem volt nehéz pontosan megállapítani, hogy M. falu alatt vagyunk. Világos, hogy két szekérkalonna egymásba keveredhetett s így tévedtünk mellékvágányra.
A cseh train-kadet aggodalmas arccal vallotta be, hogy rendeltetési állomásunkat nem tudja és félénken mentegetőzött, hogy ő milyen ártatlan a dologban. Még ártatlanabbak voltunk mi, akiket teherárúként szállítottak ismeretlen célunk felé.
Ha azt akartam, hogy tizennyolc szekeremmel elérjem az ezredet, mindenekelőtt át kellett alakulnom "szállítmány"-ból sorsát önállóan irányító lénnyé. (Nem bízhattam többé magamat a train-kadetre, aki lóháton tette meg az utat, mégis nekem kellett megmutatnom a térképen, hol és merre járunk.)
Azzal kezdtem, hogy az árokparton nagy mosakodást csaptam. A mosdás váratlan eredménnyel végződött. Mikor újra magamra kaptam unott szürke blúzomat, akkor láttam, hogy - főhadnagy lettem. Nem hiába régi kipróbált legény van oldalamon, Ivádi Ivády Laci megint kitett magáért. Előtte való este valami "baka-avizáció" - így nevezzük mi az alaptalanul szárnyra kelő híreket - kinevezett főhadnaggyá, akkora határozottsággal, hogy följebbvalóim már látták is előléptetésemet a Verordnungsblatt-ban és gratuláltak hozzá.
Őszülő hajszálaimmal nem volt nehéz elhinnem a hír igazságát - nem tiltakoztam tehát túlságosan legényem jó szándékú merénylete ellen, Ivádynak bűntársává szegődött ebben a szomszéd század szabója, Gál Imre, akivel együtt tapostuk a tavalyőszi feneketlen sarakat s akinek - tudom - örömöt szerzett, hogy ő varrhatta fel az új fényes csillagokat volt hadnagya hajtókájára.
(Legényem figyelmességének az lett az immár jóvátehetetlen következménye, hogy teljes tíz napon keresztül illetéktelenül viseltem magas rangomat. Akkorra érkezett csak meg az előléptetés hivatalosan - igaz, hogy öt hónapi késedelemmel. Hej, ha ezt az öt hónapot valahogy még egyszer elölről lehetne kezdeni kétcsillagosan, vagy legalább az első négyet, amit még Budapesten és Csehországban töltöttem).
Mint főhadnagynak természetesen még könnyebben rá kellett jönnöm - ez már a ranggal jár -, hogy mi a helyes teendő tizennyolc szekeremmel ott az országúton. Egy kapitánytól, aki B. falu felől arra hajtatott, megtudtam, hogy B.-ban van valami magasabb parancsnokság. Elhatároztam, hogy oda megyek, ott tudják talán, hova volt rendelve ezredünk. Valószínűnek tartottam, hogy az ezred is ott van valahol.
Már indulni akartam, amikor autók jöttek szembe velünk, rettentő dörgéssel-dübörgéssel. Meg kellett várnom az auto-oszlop végét, amíg az út fölszabadul. Utolsónak maradt az oszlop parancsnokának az automobilja. Jött mint a fergeteg. Szekerem mellől gyönyörködve néztem. A gép meglassította rohanását, hirtelen megállt, és kiugrott belőle -, Verseghy hadnagy.
Deus ex machina!
Azonnal vállalkozott rá, hogy engem az országút háromszoros kerülőjével elvigyen B.-ba és vissza is hozzon, akárhogy végződik is puhatolózó utam.
De szép is volt a vágtatás, hegynek föl, völgynek le a kitűnő úton, gyorsvonat sebességével. Röptében hagytuk el az előttünk járó fürge teherautókat. Helyes munkabeosztással Verseghy kormányzott, én meg fújtam az éles fütyülőt, hogy idejében kitérjenek előlünk. Mint ahogy az ember ujja halad a térképen, olyan könnyűséggel repültünk tova.
Az ezred csakugyan B. falu alatt, erdő sűrűjében táborozott. Negyven perccel a Verseghy barátommal való találkozás után útnak indítottam karavánomat a rövidebb úton. Az egész kerülő, amit szekereink elszakadása okozott, alig volt néhány kilométer. A "kisiklást" elég hamar észre vettük.
Amikor újra ránk esteledett, észrevétlenül, csöndben ráléptünk a D. hídjára. Onnantól kezdve egyenesen a Sarkcsillag irányában folytattuk utunkat. Titokzatos csend borult reánk. Csak a fegyverek pattogása hallatszott át a hegyeken túlról egyre élesebben. A szentjánosbogarak, mintha csak az utat jelölnék, apró villamos lámpákként csillogták zöldes fényüket. Nekik nem lehetett megtiltani, hogy ne világítsanak. A lejtők gerincei felől el-eltűnő, érthetetlen lángok világoltak. Olykor-olykor a fényszórók fehér fénye simogat végig a visszahódított "hazai" völgy ismeretlen sötét hajlásait.
A rázós szekéren töltött éjszaka után az álom kerülgetett. Első igazi háborús menetelésem ez, amióta visszatértem a meleg kultúrából a harcok mezejére. Lépésben haladó Nusi lovamról le-leszállok, hogy könnyebben megbirkózzam az incselkedő álommal. De ez a gyengeség nem tartott soká. ha egyszer a gondolatok fogaskerekének sikerül megakaszkodnia valamiben, viszi, ragadja magával egész érdeklődésünket.
Kozáknyergem jutott eszembe először is. És új lovam, amelyhez most két napja jutottam. Tavalyi kedves "Dunajec" paripámat nem kaphattam vissza. Azóta különben meglehetősen le is züllött szegény - "Tragtier" lett belőle. Történelmi múltú nevétől is megfosztották. Hol Cifrá-nak, hol Tarká-nak hívják most, ami nem is neve neki, hanem tulajdonsága. Lovamról ismét a kozáknyeregre terelődött gondolatom.
És a nyeregtáskában talált orosz emlékekre. Orosz tiszt levelei kerültek kezembe. Köztük egy, másféle papíroson, tintával írva. Ezt nő írhatta csak, messze orosz honból, féltett kedvesének. Neki szólhatott csak a befejezetlen vers, amelynek rímei a cirill betűkön át is szembe ötlenek. Ki tudja, milyen szép, halk regény szálai szakadtak meg ezekkel a félbenmaradt remegő írásokkal, amelyek soha meg nem érkeznek többé a Volga partjára, ahol valaki szorongó szívvel hiába várja őket... valaki, aki árván maradt.
*
Még nem pirkadt, de a hajnal derengését megsejtettem már, amikor G. falun túl fölkanyarodtunk az útról libasorban egy erdős hegyoldalon és rajvonalban az erdő szélén állást foglaltunk. Itt hallottam elsőízben újból a közelben levágódó puskagolyó izgalmas füttyszavát és cserebogárszerű döngését.
De hová lettek az ellenség tavaly őszi félelmetes ágyúi, amelyeket olyan kedvvel szegezett ránk mindig -, mi ránk, szegény magányos verebekre. A mi shrapnel-gránátjaink hajnali félnégytől fogva szakadatlan ontották tüzüket az orosz állásokra. Gondolatban borzadva követtük őket halálos útjukon.
Hozzájuk képest szinte játéknak tetszik az orosz fegyverek lármája - mintha csak pásztorgyerekek csördítenék meg olykor karikás ostoraikat. Véletlenség dolga, hogy pukkanva bevágódjék egy-egy hegyes golyó a vastag fenyőbe, amely alatt olyan biztonságos pihenő esik. A gépfegyver kereplése is csak az erdő csendjét kavarja fel -, a mi nyugalmunkat meg nem zavarja.
Az első kezdetleges fedezékek helyén valóságos várak nőttek azóta. Az első órák egyetlen áldozata egy fiatal fiú, akit szíven talált a golyó, éppen mikor gödrét mélyítette. Húsz éves volt. Tárcájában levél a kedvesétől: "...szegény gerlice-szívem bánkódik utánad, édes szerelmem... gyere vissza hozzám... óvjon meg az Isten... Senki más meg ne tudja, hogy a tiéd vagyok. Ha elárulsz, vége köztünk mindennek..."
Kedves, jó leány, bocsáss meg, hogy életed nagy titkát elbeszéltem... most amikor már köztetek mindennek vége, mindörökre...
Legközelebb vidámabb dolgokról. Magdám és Bözsim jól fog mulatni a történeten. Az ő kedvükért elárulom, mi lesz a címe: Robinzoni élet a Bözsi-tanyán és a Magda-villában.
Bárcsak magam beszélhetném el - és elbeszélhetném - nektek, mihamarabb!
Gyula
