Huszadik század - történelem jelenidőben

A szocializmusnak kell a világháború miértjére a legtalálóbb feleletet megadni tudni! Nemcsak azért, mert észjárása legmentesebb minden befolyásoló és megtévesztő atavizmustól, de azért is, mert az internacionálé volt az egyetlen hatalmas és éppen nemzetközi sokadalom is, mely az élet zűrzavarában filozófiai alapon állt; azért is, mert minden más ideológiával szemben a materialista történelmi felfogást képviselte és így legközelebb állt a mai háború eredetének okrendszeréhez is; de azért is, mert éppen adott filozófiai szervezettségénél fogva benne végezte a legnagyobb rombolást a háború, amikor a szocializmusnak abba való belesodortatása folytán az internacionálét látszólag megbuktatta.

Az internacionálé gondolkodását kellett, hogy a legtöbb gondolkodásra serkentsék nemcsak maguk a megfigyelt tünemények, hanem azok a támadások is, melyet a kapitalizmus és a burzsoázia ezek alapján ellene intéztetett; de az a lángoló törekvés is, hogy az internacionálét nem egy alapkövében megrendítő válságában annak a jövőben még tökéletesebben való felépítéséhez a szükséges igazságokat megtalálja. Az az irodalom, mely ezen a téren megindult, a legnagyobb tiszteletet érdemli meg az őszinteségéért és a beismerések bátorságáért.

Ez mindenkor csak ott volt lehetséges, ahol a gondolkodást nem rontja meg az előre kitűzött következtetés, melyhez minden áron el kell a gondolkodásnak jutni! Nemcsak ennek a végső következtetésnek a bátorságával, de mély és bevilágító gondolatainak erejével is föltűnik Max Adlernak, az ismert osztrák szocialista írónak a könyvecskéje, mely: "Princip oder Romantik, Socialistische Betrachtungen zum Weltkriege" címen Nürnbergben jelent meg.

Könyvének szükségességét így indokolja meg: "Elvi álláspontunk a marxizmus által megállapított elméletének hangsúlyozásáról éppen akkor mondani le, amikor az események viharosan hánytorgó fölszíne még sokkal nagyobb mélységekbe bocsátja le a tekintetet, mint máskor, annyi volna, mint lemondani arról, ami legegyénibb mivolta és ereje a modern szocializmusnak: megértetni a kort önmagával.

A proletariátust, melyet Marx óta fáradságos fölvilágosító munkával kiragadtunk a fölszínen kergetődző ideológiák zavaros dagályából és öntudatra ébresztettünk, nem hagyhatjuk ismét elmerülni a gondolkodásnak és érzésnek abba a zagyva differenciátlanságába, mely bizonyos időben nagyon kényelmes és nagyon népszerű lehet, de temetőjévé kell, hogy váljon minden önálló ítéletnek és akaratnak."

Max Adler ebben a könyvben ki akarja emelni a szocializmus gondolkodását az esetlegesből, a pillanatnyiból és tulajdonképpeni világszemléletéhez akarja visszavezetni, mely világszemlélet ne álljon sem csak a munkás, sem csak a munkaadó helyzetének megvilágításából, hanem mind a kettőn túl magasabb egységben érje el csúcspontját: a társadalmi fejlődés olyan teljességében, mely már kiküszöbölte az osztályellentéteket.

A kis könyv vádbeszéd azok ellen, akik a szocializmus álláspontját elhagyva, vagy téves elméletek, vagy az események sodra folytán olyan filozófiához mentek át, mely látszólag a világháborút felidézett okok rendszere, tulajdonképpen azonban a burzsoázia téves gondolkodása. És vitairat is a kis könyv azok ellen, akik úgy állítják föl a tételt, hogy abból a szocializmusnak a világháború céljaihoz való maga odaadása következzék. Mind a kettőhöz szüksége van a szerzőnek arra, hogy megvilágítsa a világháború tulajdonképpeni okait, hosszan időzzék azon a kényes ponton, ahol a gondolkodást a tévedések egész rendszerébe való átsiklás veszedelme fenyegeti.

Ez a pont az, ahol ha helyét megállja, könnyen bizonyítja be, hogy amikor a proletáriátust ellentmondások nélkül, sőt meggyőződéssel akarják hozzákapcsolni a világháború céljaihoz, akkor tulajdonképpen az történnék, hogy a proletariátus, mely eddig a burzsoázia ellen harcolt, eszközül adja magát egy olyan mészárláshoz, melyet a burzsoázia egy csoportja folytat a másik csoport ellen... És ezt csakugyan könnyen be is bizonyítja.

Tehát miért van a világháború? A kapitalista állam, mely nem fér már meg a nacionalista állam keretében, bele akar nyomulni a világpiacba, a világpolitikába. A nacionalizmus természetesen imperialista vágyakozáshoz vezet, mely minél többet akar a világhatalomból és a természetes ösztönökre való nagy hatásánál fogva alkalmas arra, hogy a legbelsőbb érzelmi és gondolkodási egység hevében forrassza össze az egész népet. Innen ered a nacionalizmus hatalmas szenvedélyessége, mely magával ragadja a nép legszegényebb és legelhagyatottabb emberét is. A kapitalizmusnak új országok, új piacok, kihasználható népek, tőkével elárasztható területek kellenek a profit fokozásáért.

De hogy a versenyben a maga sikerét biztosítsa, hogy a gyengébb népek leigázásában, az új területeken szerzett monopóliumokban senki se háborgassa, szüksége van a jól fölfegyverkezett, védelmére kész államhatalomra és a nép támogatására, melynek nevében tudjon aztán föllépni. Ennek imperialista vágyában tömörült nacionalizmusát használja föl, amikor úgy tünteti föl a dolgot, mintha a nép összességének érdeke lenne az, ami a hazai tőke különérdeke.

Sőt még ennél is továbbmegy, amikor látszólag még az osztályellentétek kiegyenlítésének eszköze gyanánt mutatkozik avval, hogy látszólag részt akar neki is juttatni a világ fölött való uralkodás hasznából... Kétségtelen, hogy a munkásságot is érdekli országának világhatalmi állása, mert a nemzeti munka föllendülése sorsára is javítólag tarthat.

Előbb azonban be kellene bizonyítani - írja Adler -, hogy a kapitalista expanzáció útja a proletariátus emancipációjának is útjai! A szerző éppen az ellenkező következtetésre jut azokkal az elméletekkel szemben, melyek Marxra hivatkozva evvel a világháborúval szemben a szocialista ellenállás felfüggesztését követelik. Itt van az a pont, amikor a proletariátus eszköze lett a nacionalizmussal látszólagos érdekközösségben folytatott harcban a burzsoázia egymás ellen vívott harcának, amikor már a proletariátus sem a jövő államért, hanem csak a gazdasági államért küzd.

Ezek a gondolkodók így állítják be a dolgot: az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legmagasabb formája, a szocializmus tehát nem szabad hogy gátat vessen neki, mert hiszen Marx tanítása szerint a teljesen kiérlelt kapitalizmusból hajt ki a szocializmus beteljesedése. Evvel szemben kettőt bizonyít. Először azt, hogy ez az elmélet csak látszólag a történelmi materializmusnak, tulajdonképpen a történelmi materializmusnak az álláspontja. Másodszor pedig azt, hogy ez az elmélet nem folyik Marx tanításából, sőt éppen annak az ellenkezője következik ebből.

Hiszen ha ez az elmélet igaz volna, akkor a szocializmus mai fejlődési foka is előállott volna a proletariátus erőfeszítései nélkül is, mint a kapitalizmus fejlődésének a természetes velejárója. "A szociális fejlődés nem az emberiség végzete, hanem annak saját műve. Az imperializmus csakugyan egy fázisa a kapitalizmusnak, de a fejlődést fölidéző akaratoknak csak egyik csoportját foglalja magában, a proletariátus egész fejlődési akarata szemben áll vele.

És csak akkor lenne az imperializmus puszta történelmi kategóriából történelmi fejlődési fátummá, ha az öntudatos proletariátus - ez a másik történelmi kategória - "fejlődési szükségszerűségből", mint ugyanannak a fejlődésnek egyik faktora, önmagáról teljesen megfeledkezve megsemmisítené maga magát...

Ennek a gondolkodásnak reakciós volta éppen most tűnik ki a legélesebben, amikor a világháborúban is - ahogyan ezt már polgári részről is elismerik! - az előrehaladott "nemzeti államok" erőkészletei is tulajdonképpen azért harcolnak, hogy az elavult államformák nyűgöző erejét széttörve, előkészítsék politikai és gazdasági internacionalizálását, azoknak a nemzeteknek, melyek most egymást mészárolják...

Ilyenformán a háborús nacionalista imperializmust - mely ma olyan sok szocialista számára jelenti az elkerülhetetlen fejlődést - még a kapitalizmus sem minősítheti ilyennek." Hát akkor a kapitalizmusnak imperialista szaka csakugyan nem volna a szociális fejlődésnek egy szükségszerű formája? De igen - mondja Adler - egy fejlődési forma, melyen keresztül vezet az út a szocializmushoz is. De nem úgy lesz ennek előkészítője, hogy a proletariátus fejlődési akarata megsemmisítve magát, átengedi a teret a történelmi fatalizmusnak, hanem csakis azáltal ha a kapitalizmus ezen fejlődési irányával szembeszegi a saját fejlődési irányát.

Miután így az érvelés az egész vonalon ragaszkodik éppen az összfejlődés érdekében is a proletariátus fejlődési akaratának az időszerű tanításokkal szemben mindenáron való fenntartásához, azt lehetne egy pillanatra hinni, hogy a szerző beleesik végül a következetesség azon tévedésébe, hogy az internacionálét a háborúban ért csalódásokat is eltüntetni igyekszik.

De ennél sokkal bátrabb és sokkal jobban szereti az igazságot. Ismételten és erélyesen tiltakozik az ellen, hogy a proletariátus céltudatos fejlődési akaratát a világháború eseményeiben megnyilvánulni látszó, elkerülhetetlennek föltüntetett világgazdasági következmények végzet-bálványának lábaihoz vessék és így aktivitását megsemmisítsék.

Éppen ennek a fejlődési akaratnak, mint ellentétes erőnek a jövendő szerepéből épülnek föl a szociális internacionálé nagy feladatai. Adler nem azt vitatja, hogy az internacionálé csakugyan lehetetlenné vált-e a mostani háborúban támadt hatalmas csorbái után? Azért nincs szüksége ennek sem az igazságára, sem a tagadására, mert a háború - azt mondja - bebizonyította, hogy "az internacionálé tulajdonképpen még nem is volt meg. Hogy létének nem volt más formája, csak a proletariátusnak az ideológiája volt.

Csak nemes vágy volt, minden garanciája nélkül a beteljesedésnek." Az internacionálé nem volt intézmény, csak tudata annak, hogy bizonyos pontokra nézve az összes népeknél megvan az egyirányúság. Ezért nem tudott a világháborúba erélyesen beleavatkozni, ezért kell a világháború után az internacionálét a munkásság belső politikájának új tanulmányozása alapján újjá, jobban mondva: megalkotni!

Nagyjában ezek Adler könyvének főbb gondolatcsoportjai. Törekvése az, hogy valamelyest rendet teremtsen a vérförgeteg fölszínén hánytorgó ideológiák közt és a proletariátus gondolkodását visszairányítsa helyes kiindulási ponthoz és a végső cél felé törő zavartalan következetességhez. A maga részéről megtette ebben a fontos és nagy munkában azt, ami a gondolatok igazságokat fölfedező erejével és a világos kifejtéssel elvégezhető.