A mi Adriánk déli részén apró kis korallzátonyok, kisebb szigetek partjain világitótornyaink vannak. Ezekben a tornyokban lenmagolajlámpa ég, s erős sugártörésű lencsék vetitik szét a fényt a tarajos tenger hullámokra, hogy figyelmeztessék a hajókat a biztos mélységü tengeri utra, nehogy a korallszirtek kemény élein zuzódjanak össze a hajók bordái. A tornyoknak őrei is vannak. Szegény dalmát, vagy isztriai hajósemberek, rendesen kivénhedt, elöregedett, nehéz munkára már nem való halászok, akik öreg feleségükkel ott élik le hátralévő napjaikat s évszámra nem esznek mást, mint száritott halat, s maguksütötte keshedt kenyeret. Az a dolga az ilyen világitótorony őrének, hogy a lenmaglángot nappal leoltsa, estenden meggyujtsa. A nyomorult, kényelmet alig nyujtó toronyszobából télen-nyáron, esőben, hóban, viharban fölmászik a torony legfelső kamrájába, a lámpába, s ott elvégzi az oltás-gyujtás örökkön át egyforma munkáját, azután le csoszog megint a szobájába, s ott vájra, mig ujra megjön munkájának órája. A tornyok rendesen benn állanak a vizben egy-egy vizfelület alatti magasabb sziklacsucson, a torony lábát a hullám övezi, s igy a toronyőr bár szárazon él, benn van a tengerben, s csak néhanap, csöndes tengerviz idején ül csónakjára, hogy valamit bevásárolni a partra evezzen. Nincs ezeknek az embereknek a világon semmi értékes holmijuk, talán egy rend ünneplőruhán kívül semmiféle kézbevehető tárgyuk, az élelmiszerük is a legsilányabb, s az ivóvizük is poshadt, állott. Évszázadok óta élnek ezek az emberek a déli Adria hullámtöréses partjaihoz közel, bántatlanul, háboríttatlanul. A régi világ tengeri kalózai sem bántották őket, s ime a huszadik század kulturemberei, a franciák, a modern csatahajók rettenthetetlen hősei a most duló világháboruban megtámadták az osztrák-magyar világítótornyokat, az őröket bántalmazták, holmijaikat elrabolták, s a tornyokat összelődözték. Ez a hősi cselekedet jut eszünkbe, amikor a Panama-csatorna automatikus, uszó világitótornyainak képeit látjuk. Önkénytelenül az jut eszünkbe, hogy a franciák vandalizmusa a közt szolgáló, a békés embereket kielégítő világitótornyokat csak a tehetetlen düh miatt pusztitotta el, s ha ezernyi ezer ártatlan ember pusztulása nem elég barbarizmus, a világitótornyok őreinek bántalmazása a legsötétebb büne a kulturmezbe öltözött vad nyugati hordának. Amint minden ősi, régi technikai berendezés helyet csinált már a legujabbkori technikai alkotásoknak, a világitótornyok régi formái is lassanként átalakulnak. Már maga a világitóanyag is. Ma már elektromos áram adja a hatalmas fénycsóvát, s ahol ez nincs, acetiléngáz helyettesiti az ősrégi lenmagolajat. De megváltozott az a felfogás is, hogy a világitótorony csak helyhez kötött állapotban felel meg rendeltetésének. Mikor a Szuez-csatorna épült, igen fontos problemája volt a csatornahajózásnak a világitás kérdése is. Az első terv, amely kivitelre is került, a szilárd alapu toronyépitmény volt. Ilyen világitótorony néhány van még ma is üzemben, de ezek mellett van még néhány fényszóró állomás is, ahol hatalmas méretü elektromos lámpa veri szét fénynyalábját a csatorna vizére. Ezekhez a berendezésekhez mindenekelőtt állandó emberi erő kell, ami nem is volna baj, hiszen eddig is igy történt a hajózás segitése. Az amerikaiak azonban igen bölcsen azt gondolták, hogy a világitás elsősorban a lámpa feladata, amelyet nem szabad függővé tenni a lámpakezelő őr megbizhatóságától, egészségétől és egyéb emberi gyarlóságtól. Rájöttek, hogy a világitótorony akkor a legértékesebb, ha hordozható, ha a helyhez kötöttség teljesen megszünik. Ebből a célból először olyan világitótornyokra gondoltak, amelyek a csatorna vizében valamely mechanizmussal haladnak a csatorna egyik végétől a másikig, de mert ez a sok zsilip miatt nem volt keresztülvihető, az itt képen bemutatott uszó, helyesebben lebegő tornyok alkalmazását találták célravezetőnek.

Ezekben a tornyokban acetiléngáz ég, automatikusan csukódik és záródik, s minden emberi segitség nélkül négy hónapra elegendő világitási anyagot tartalmaz.

Vas állvány van ráerősitve egy uszó bójára, amelynek szélein kihorgonyzásra alkalmas vasbakok vannak szerelve. A torony tetején van a lámpa, amelynek szerkezete a legegyszerübb. A lámpa alján van a gázfejlesztő kazán, amelyből cső vezet föl az égőig. Az acetiléngáz fejlesztéséhez szükséges viz a calciumkarbid fölötti tartóban van, s csak annyi ömölhetik ki belőle, amennyi gáz elfogy az égőn. Ez a szabályozó igen pontos műszer, amely a gáz térfogatának megfelelő nyomást a viz kiömléssel kapcsolja össze. A gáz égési termékei a lámpa tetején távoznak. A lámpa közepén van a recés üveglencse szerkezet, amely a fényt osztja szét minden irányban. Az acetilán fénysugarai a pillangóégőt körülvivő hengeralaku üveglencsén át jutnak a fényszóró üveglapokra. A világitótorony a vizen lebeg, de azért le van horgonyozva a csatorna fenekére. Ha a lámpát kezelni kell, föloldják a horgonyt és elvontatják a tornyot a partra. Ott állvány áll, amely mellett a lámpát kényelmesen tisztogathatják, tölthetik, javithatják. Az eddigi használat mindenben kielégitő eredményt adott.