Béke, béke, béke!

Ádvent békességes hete előtt az engesztelődés szelid kérése hangzik el a győzők ajkáról, keresztényi, méltóságteljes, atyai ez a hang, az erős szava a kétségbeesett gyengéhez, aki még rúgkapálódzik, nem akar beletörődni végzetébe, még mindig sápitozik, s miután huszonnyolcz hónapon át nem tudta beváltani fenyegetőzését, önmagát narkotizálja azzal, hogy a maga győzelmét a legtávolabbi időpontra bár, de elmaradhatatlannak hirdeti.

Ám fel kell ébredni a szenvedelemnek odaát, ellenségeink táborában. Öntudatra kell ébredniök a népeknek, szét kell zúzniok az oktroy rabbilincsét és miután érkezik, hangoztatniok kell, hogy oktalan dolog most már a háboruskodás, nem az ő kedvük szerint tettek czélzást rá, Anglia kezdte, főzte, de nem is az angol nép, hanem a hóditó törekvésű angol külpolitika, a Greyek, az Asquithok, akik a történelem lapjaira véres stréberséggel aranybetűkkel akarták beleirni a nevüket, s akik hivatalból fel vannak mentve a katonáskodástól, minden pereputtyukat a front mögött helyezhették el, s nem fáj a fejük a marhahus drágulása miatt. 1916 ádventi hetében előtörtek a béke sugarai, s talán karácsonykor, mint a napkeleti csillag, már teljes ragyogásban áll fenn az égen.