Most aztán igazán divat a piaczra járás. Reggelre a pesti asszony kikészitteti a legrosszabb ruháját, felöltözködik, és szinte tüntet vele, hogy milyen egyszerű. A fülében ott van ugyan a diónagyságú brill: a gyémántfülbevaló, a buton, a fején rajt van ugyan a malomkerék nagyságú kalap, de azért kiöltözködve nincs és inkább hasonlit egy kispolgári hivatalnoknéhoz, mint a Sas-utcza egyik hatalmasságának feleségéhez.

A termetes szakácsné melléje szegődik és megindulnak a vásárcsarnok felé. A villamosban a nagyságos asszony hallgat s a szakácsné beszél. Közel simul a nagyságához és a fülébe sugja a lipótvárosi bérház minden pletykáját. A nagyságos asszony kéjes örömmel hallgatja, hogy mit tud a Mari a szomszédnőkről és csak néha, néha mondja, inkább megerősitésül, mint kételkedésül azt, hogy:
- Ne mondja! …. Ne mondja!....
Végre elérnek a piaczra. Őnagysága persze megszeretne venni mindent. Igaz, hogy otthon akkora raktára van mindenből, hogy a közraktárak is elszégyelhetnék magukat, mellette. De azért még ez is jó volna, az is jó volna: tarhonya, bab, tojás, répa, retek, mogyoró, hüvelyes és ostornyél. Minden kell őnagyságának, ami csak kapható.
És odaáll a kofa elé:
- Hogy ez a pár csirke?
A kofa nagyot néz, végigmustrálja őnagyságát, aztán foghegyről felel:
- Nyolcz korona nem volna sok érte…
- Nyolcz korona - mondja őnagysága. – Miért nem kér mindjárt százat?
- Kérek én, de nem ad a nagysága.
- Nem, majd adok. Tudja maga, mit kapok száz koronáért? Száz koronáért egy blúzt kapok a Holzernél. És ha a száz koronához hozzáteszek még százat, akkor már majdnem megkapom azt a bundát, ami ott van a kirakatban és annyira tetszik nekem.
A kofa most már goromba:
- Hát vegye meg a nagysága azt a bundát és egye meg salátával rántott csirke helyett!...
De azért titokban ő is arra gondol, hogy – bemegy a Holtzerhez és megveszi kisasszony leányának a száz koronás blúzt. Vagy – esetleg azt a bundát is…