|
Uitz Béla
Ritkán volt a szürkeségnek nagyobb kelete, mint manapság – nálunk. Szeretjük a szürke embert, a sok bajt nem okozó, az adott keretekbe könnyen behelyezkedő szürke tehetséget, a szürke írót, a szürke művészt, a vasalt nadrágot, a vasalt képeket. Második Biedermeiert élünk.
Sok bajunk volt és van. Idegzetünk tiltakozik a nagy emóciók, a nagy erőfeszítések ellen. Az izgató kísérletekre nem tudunk oly melegen reagálni, mint csak alig néhány év előtt is. Nyugalmas élvezetekre vágyunk az egyensúlyozott kedéllyel felfogott és zavartalan objektivitással megfestett, pozitiv színértékeket nyujtó, függönyös, falkárpitos interieurök és csillogó porceláncsendéletek előtt. Pedig mégsem ez a jövendő művészete, mert fejlődésképes életrevaló tehetségeinket romantikus vágyak izgatják. Valami újfajta szenzuális miszticizmus keríti hatalmába a nagyobbra hivatottakat. Ezt fogja kelteni a háború látása is azokban, akiket nem mi küldtünk rajzolói mandátummal a harctérre, hanem bizonyos kongenális rátermettség vonzott a vulkanikus tömegjelenségek közé. Uitz Béla is ezek közül a küzdelemre rendelt egyéniségek közül való, jóllehet nem a sáros-fagyos lövészárokban, hanem itthon, a sorsüldözött kispolgárok és művészek kegyetlen végzetével szokta vívni harcát.Verekedő volt a javából már gyermekkorában és az maradt művészetében is.
Hogy időszerű formában fejezzem ki magam: rohammal keríti hatalmába a festői érzését izgató jelenségeket. In medias res dolgozik. Gyorsan összegező áttekintéssel fogja fel a dolgokat is szenvedélyes hévvel, energiával valósítja meg látomásait. Tonusos rajzai ( festeni keveset szokott ) valóban irritáló hatásuak. Fény- és árnyéktömegei eleven játékot űznek. A formákban, izmokban valami állandó feszültséget, mozgást juttat kifejezésre. Ezer bajjal-gonddal küzdött mindig. A balszerencse állandó kísérője volt. Otthonát gyermeke halála borította gyászba, a harctéren testvére esett el. A mindennapi kenyérért intelligens emberhez nem méltó áldozatot kellet hoznia nem egyszer. Éjjeli mulatóhelyeken robotolt nem a hegedűvel, majd pedig modellt állott a szobrászati mesteriskolában. Pedig mikor erre kényszerült, már akadémikusan képzett ember volt. Igaz ugyan, hogy az iskolával se volt szerencséje. Akkor ment át élete legviharosabb fordulóján, mikor nyugodt lélekkel kellett volna gyarapítania pozitív tudását napról-napra.
Balló és Ferenczy lettek volna tanárai, de zaklatott lelkiállapota tiltakozott az ellen, hogy korrekturájuk szellemében, nyugodt rendszerességgel dolgozzon. Problémák gyötörték, egyelőre határozatlan formában s a régi mesterekhez fordult segítségért, felvilágosításért. Szorgalmasan járogatott néhány barátjával a Szépművészeti Muzeum olvasótermébe. Kezdetben Tiziant és Velazquezt, majd Grecot, Cézannet, Rembrandtot és Michelangelot, sőt Grünewaldot tanulmányozta. Amint az eredmény mutatja, szerencsésen hámozta ki mindenünnen a magáét. A muzeumba járó kis társaság nem volt tulságosan szalonképes és rokonszenvre se igen tudta hangolni az idegeneket. Ma sem lehet igazságos ítéletet mondani róluk annak alapján, amit sajátos terminológiájukkal előadnak. Az egyéniségük és körülményeik szabta úton haladva úgy látják és fogják fel a dolgokat, ahogy nekik éppen idő- és alkalomszerű. Megértőik tehát egyelőre nem voltak. Pártfogóiknak pedig a muzeumi szolgák csaptak fel, kik négy-öt koronákért vettek tőlük tanulmányokat, vázlatokat, hogy a hadsereg szállítók nyereségével valóban össze nem hasonlítható polgári haszon fejében szatócskodhassanak az egyelőre nem igen keresett portékával.
Megtörtént bizony az is, hogy a szorgalmas vendégek egyike szép csendesen kimaradt. – Örökre. – Mert hát a művészet mellé szüksége lett volna még egyebekre is, amiknek következetes nélkülözéséhez nem lehet elevenen hozzászokni. Uitz Béla azonban bírta. Szerencsésen kihúzta az „ifju művészek” kiállításáig, hol a kritika szívesen vett róla tudomást. Az állam és a főváros is vásárol tőle rajzokat. Nagy megértője, Nemes Marcell egésze sorozat művét váltotta magához. Az ő segítségével jutott el Rómába is, hol a pusztában szomjuhozó ember mohóságával vetette magát Michelangelo és Greco tanulmányozására. Másfajta értékek meglátásához nem volt szeme. Az antikok mellett érintetlenül haladt el. Három hónapi ottartózkodás után haza kellett jönnie. Kitört a háború, testvérei bevonultak s ő nem hagyhatta magukra elaggott szüleit. És most ismét küzd, mint azelőtt, mikor az első téglákat kellett összehordania s várja mindnyájunkkal az idők jobbrafordulását. Joggal várhatja, mert az ő ideje el fog következni. Kemény harcok fognak dúlni a háború után, melyekben az Uitz Bélához hasonló művészegyéniségeknek tevékeny részük lesz. Az ő alkotásaiban jutnak majd kifejezésre azok a leláncolt energiák, melyek mostanáig, fojtogató keretükben torz, életre voltak kárhoztatva. Felvinczi Takács Zoltán |