Ismét Japán

A-vihar kezdetén, nyomban azután, hogy japán és Németország közt megszűnt a diplomáciai viszony, bátor voltam néhány sort írni a Nyugatban arról, hogy a két nemzet eddigi baráti közeledése nem fog hosszas megszakítást szenvedni. Kifejezést adtam ama nézetemnek, hogy Nippon fellépése következtében az európai nagyhatalmak olyan arányban fognak károsodni a távol Keleten amilyen urai voltak eddig a helyzetnek.

Mondtam, hogy japán keleti hegemoniára törekszik, mert - mint Okakura Kakuzo könyvében olvashattuk - az Ázsia ősi nagy kultúráját teremtő erők letéteményesének tartja magát és nem hagytam említés nélkül, hogy a kelő nap országának története nagy receptív és exkluzív korszakok váltakozásából áll.

Az események mindeddig nem akarták meghazudtolni akkori sejtéseimet, sőt ,a már olyan hangok is hallatszanak a távol Keletről melyek valósággal rádupláznak szerény megjegyzéseimre. Tsingtau ugyan elesett, de a német foglyokkal tüntető előzékenységgel bánnak a romantikus szitakötő szigeten. Sok álmodozó és bölcselő germán ifju érte el most akaratlanul is régi célját: megismerkedett azzal a misztikus erővel ható világgal, mely felé a jobb időkben, a Sárga Tenger partjain folytatott hősies párviadal előtt, hazulról táplált rokonszenv vonzotta.

És Japán is tudja jól, hogy még igen sok tanulni valója van Németországtól. Alaposabb, szolidabb mestert a jövőben sem választhat. Az entente hatalmak felsülése pedig csakugyan „isteneknek való látvány”. Nagyobb megaláztatás nem is érhette volna őket. Arra kellett ébredniök, hogy álszövetségesük belátott kártyajukba az első pillanattól kezdve. Ismerte gyengeségüket.

Sürgősebbnek tartotta, hogy a németekkel intézze el ügyét. Tudta előre, hogy a háború után az angol és az orosz nem ronthatja számításait, a némettel pedig kiegyezhet - valahogyan India árán, mely kincsesházat már is igen jól ismernek a német kereskedelmi utazók. Nem sajnálom tehát, hogy annak idején teleírtam e néhány sort, jóllehet nem szoktam politikával foglalkozni.

Nincs okom visszavonni azt amit egy éve nyilvánosan is mertem hangoztatni, hogy a távol Kelet természetes ellenségének erejét kulturális hivatásából kifolyólag paralizálja. A faji szempontok sohasem oly fontosak, mint éppen ott. Az intranzigens moszkovita szellem ott kelt legnagyobb visszahatást. Japán és később Kína terjeszkedése viszont annál előnyösebb lesz a jövőben a turánság szempontjából.

Ami pedig most következik, a történelem ismétlődése kell hogy legyen Japán nem fél formaszerinti szövetségeseitől, tehát elindul újra Kína ellen. Most már egyszerűen azért, hogy hatalma alá hajtsa a sárga óriást. Nem most vállalkozik rá először. Megpróbálta már a 16. század végén is, de a mennyei birodalom seregeinek akkor még nem volt nehéz megtömi a vasmarku Hideyoshi erejét.

Nippont ma már népének szaporasága is nagyarányú terjeszkedésre kényszeríti, kínaiak azonban még szűkebbnek érzik birodalmukat. Kulturájuk pedig könnyen talált mindig utat a határokon túl. A keletázsiai műveltség a kínaiak alkotása. Japán minden újjászületése kínai renaissance volt egészen az 1868 reformig; sőt ami azt megelőzte, az is bevándorolt kínai tudósok és művészek munkájának nevezhető.

A távol keleti népek erkölcsi ereje ma is az ős kínai társadalmi hagyományokban, elsősorban Kung Fu-tse tanításában gyökerezik. intenzívebb egységesítő és szervező erő egyetlen ethikai rendszerben nem rejlik. Ha Japán szervezni akarja Keletázsiát és erőssé tenni a nyugatról jövő térfoglalással szemben, kínai szellemben kell végrehajtania a reformot.

És a világ meg fogja látni újra a csodát, mely megismétlődött valahányszor a kínai fegyverek gyengéknek bizonyultak abban, hogy az idegen inváziót megakasszák. A barbárok bejöttek, győztek és kínaiakká lettek. E vérnélküli győzelem fényesebb és tartósabb annál, amit fegyverrel lehet aratni. Titka csábító erővel hat ránk nyugatiakra is és ellenállhatatlanul vonz mindenkit, aki egyszer kelet felé pillantott, hogy magába szívja a sárga veszedelmet.

Felvinczi Takács Zoltán