|
Halász Imre: Bismarck és Magyarország
Ez a címfelirat manapság nem távol múltakon mélázó visszaemlékezések jelzője, hanem annyira aktuális jelentőségű, hogy szinte belemarkol a vérzivataros jelen szemlélőjének a szívébe. Egy világtörténeti küzdelem közepette állunk. Tanúi, sőt többé-kevésbé részesei vagyunk egy nagy leszámolásnak, mely a középeurópai két nagyhatalom s a rájuk támadt nagy és kis hatalmak csoportja közt folyik. A percsomóra, mely a borzalmas leszámolás anteaktáit tartalmazza, bátran rá lehetne írni ezt a jelzőt: Bismarck és Magyarország.
Némi habozást éreztem a szerkesztőség felszólításával szemben. A "Nyugat" egynémely olvasója talán emlékszik még, hogy e folyóirat 1912. évi folyamában egy tanulmánysorozatot közöltem "Bismarck és Andrássy" cím alatt. Ez a munkám, mely 1913 elején könyv alakban is megjelent, tárgyára nézve megegyezett a Kohut könyvével, terjedelemben pedig sokkal nagyobb ennél. Önkéntelenül felvetődött előttem a kérdés, képes leszek-e megmaradni a feltétlenül megkövetelhető teljes tárgyilagosság magaslatán az utóbbi munka megbeszélésénél?
Mindenesetre becsületesen törekszem erre s ez annál könnyebben sikerülhet, mert hiszen Kohut könyve, tárgyának majdnem azonos volta mellett is, egészen más jellegű, mint az enyém. Az én munkám a szorosabb értelemben vett politikai közönségnek volt szánva s publicisztikai és kortörténeti fejtegetéseimben a magyar és német kérdés történeti kialakulása körül észlelhető összefüggéseket és kölcsönhatásokat állítottam előtérbe.
Kohut érdekes könyve egy Bismarck századik születésnapja megünneplésére írott alkalmi munka, mely a dolog természete szerint nem mellőzi ugyan a politikai elemet, de mégis nem annyira a nagy német kancellár Magyarországot érintő politikájának egészére, mint inkább többé-kevésbé érdekes egyes adatokra helyezi a súlyt, olyan adatokra és részletekre, melyek Bismarcknak magyar kiválóságokkal való alkalmi érintkezéseit illusztrálják.
Az öreg dr. Kohut e maga elé tűzött feladatnak egy gyakorlott tárcaíró fiatalos élénkségével felelt meg. A jelzett célt szolgálja munkájának beosztása is. Ugyanis nem tárgyalja a Bismarck politikája és Magyarország közti viszonyt a maga szerves egységében s időrendi összefüggésében, hanem anyagát az egyes személyiségek szerint csoportosítja, így Bismarck és Ferenc József, Bismarck és Erzsébet királyné, Bismarck és gróf Károlyi Alajos, Bismarck és gróf Andrássy Gyula és így tovább.
Tehát tulajdonképpen egy sorát kapjuk a tárcacikkeknek, melyekben ki nem kerülhetők az ismétlések s hiányzik a sorozatos időrend, ami nehezíti az áttekintést s itt-ott kissé zavarossá teszi a képet, kivált a kortörténetben kevésbé járatos olvasóra nézve. Nyilván nem is akar kimerítő korrajzot nyújtani. Például a gróf Károlyi Alajos neve alatt foglalt rövid fejezet felöleli azt az egész tíz esztendős korszakot, mely Bismarcknak miniszterelnökké történt kineveztetésétől (1862) gróf Károlyi Alajos nagykövetnek Berlinből távozásáig terjed.
Ez alatt az idő alatt Bismarck a maga életmunkájának a derekát, a német birodalom megalapítását hajtotta végre. Ennek a kihatása pedig a magyar nemzet sorsára is egyenesen döntő fontosságú volt. Magától értetődik, hogy ezeket a világtörténeti jelentőségű kihatásokat és összefüggéseket húsz rövid lapon alighogy érinteni lehet, de publicisztikailag kifejteni nem.
Ausztria akkor be akart lépni a nemrég megalakult német vámegyesületbe (Zollverein) és pedig egész területével, Magyarországot is beleértve ebbe. "Ferenc József császár nem csinált titkot abból - írja maga Bismarck - hogy egy egész Németországra kiterjedő habsburgi császárság gondolatát hordozza magában s hogy az Ausztria és Németország közti vámunióban az első lépést látja e cél felé."
E törekvések meghiúsítása végett küldte a porosz király Bismarckot Bécsbe. Itt maga Ferenc József császár mindjárt első fogadtatása alkalmával hangsúlyozta Bismarck előtt, hogy Ausztria kitart a vámunió programja mellett. De Bismarck a hosszas tárgyalások alatt egy hajszálnyit sem engedett abból az álláspontból, mely küldetésének célja volt. Az osztrákok törekvése, hogy a német Zollvereinba belépjenek, az ő erős ellenállásán megtört. Nincs tehát igaza dr. Kohutnak, mikor azt mondja, hogy Bismarck nem érte el bécsi küldetésének célját.
Ellenkezőleg, tökéletesen elérte azt, tökéletesen megfelelt királya szándékának, mellyel természetesen ő maga is egyetértett. Bismarck egyébiránt nemcsak azért volt ellene Ausztria belépésének a vámunióba, mivel ebben csak az első lépést látta a Habsburgok világbirodalmi aspirációinak megvalósítása felé, hanem ellene volt közgazdasági és pénzügyi okokból is.
Egy előreterjesztésében bőven foglalkozik ezzel a kérdéssel s rámutat egyebek közt arra, hogy a vámjövedelem felosztásánál Ausztria nyerne, mert ez - mint Bismarck mondja - "úgy Cis-, mint még inkább Translajthániában túlnyomólag a saját termelvényeiből él".
(Érdekes, hogy Bismarck már 1852-ben használja a nálunk később olyan nagy szerepre vergődött "Cis- és Translajthánia" elnevezést. Arra mutat ez, hogy az akkori merev osztrák centralizáció idejében sem kerülte ki figyelmét az ellentét Ausztria és Magyarország közt.)
E végett hívta össze Ferenc József császár a frankfurti fejedelmi kongresszust s meg is szavaztatott vele egy új szövetségi aktát, mely szerint biztosítva lett volna Ausztriának a döntő szó. Ismét Bismarck volt az, aki ezt a merész tervet meghiúsította, Vilmos királyt a fejedelmi kongresszuson való megjelenéstől visszatartotta.
Ezekről a nagyszabású tervekről, melyeknek meghiúsítására Bismarcknak egész démoni erejét meg kellett feszítenie, a "Bismarck és Magyarország" szerzője egy szót sem szól. Talán azt hiszi, hogy ha Ausztria terve 1863-ban sikerül, ez Magyarországra nézve közömbös lett volna. Nem sejti, hogy abban, hogy Magyarország államisága 1852-ben s azután 1863-ban örökre el nem temettetett, Bismarcknak a legnagyobb része van?
Beust külügyminiszter emlékirataiban panaszolja, hogy Andrássy őt Salzburgban a kabátja szárnyánál fogva húzta vissza, hogy a Franciaországhoz való közeledést meggátolja. Ugyanilyen szellemben működött gróf Andrássy Párizsban, mikor ugyanannak az évnek őszén uralkodónkat a párizsi világkiállításra Beust külügyminiszterrel együtt ő is elkísérte.
Gróf Andrássy Gyula kezdettől fogva első sorban a Németországhoz való jó viszonyunk megalapítását és megszilárdítását tekintette külpolitikája vezető eszméjének s ezt már 1868-ban alkalmas módon tudtára adta Bismarcknak, nem titkolván egyébiránt ez előtt, hogy ha Németország cserben hagyna bennünket, akkor igenis Párizsban keresnénk támaszt. Hogy Bismarck politikai számításaiban is már igen korán, - már párizsi követsége idejében (1862) - szerepelt Magyarország, azt a magyar emigrációval való összeköttetését tárgyazó értekezésemben kifejtettem. Ismeretes, hogy már az Ausztria 1863-ki nagy-német előnyomulási kísérletét megelőző napokban (1862. december 2.) azt mondta gróf Károlyi Alajos osztrák nagykövetnek, hogy Ausztria tegye át súlypontját Budára.
Legyen itt megemlítve, hogy nemcsak az 1866-ki porosz-osztrák háború idejében, hanem még e háború lezajlása után is, névszerint 1867 februárjában érintkezett Bismarck a magyar emigráció egyik kiváló szereplőjével, Türr István tábornokkal. Egy magasabb porosz tiszt levélben arról értesítette Türrt, hogy a berlini kormány nagyon komolyan foglalkozik a Dunafejedelemségekkel (melyeknek fejedelmi székében akkor már Hohenzollern Károly ült).
Erre Türr Berlinbe sietett, hogy megtudja a porosz kormány érdeklődésének okát és célját. Bismarck azt mondta Türrnek, hogy ő hajlandó a magyarokat segíteni, ha Bosznia vagy Szerbia irányában akarnak előnyomulni. Türr - mint Poschingernél olvassuk megköszönte ezt a danausi ajándékot s a társalgás további folyamában azt a benyomást nyerte, hogy Bismarck akkor már a Franciaország elleni háborúra készült.
A helyzet Poroszország irányában egyre jobban elmérgesedett s 1868 vége felé már annyira kiélesedett a félhivatalos sajtóharc Bécs és Berlin közt, hogy - mint b. Orczy külügyi osztályfőnök írja - már a diplomáciai összeköttetések megszakításáról kezdtek beszélni. A legélesebb sajtóharc kulminációját jelzi, mikor a bécsi sajtóirodából sugalmazott cikkek azt fejtegették, hogy a Majnavonalnak a poroszok által állítólag akkor tervezett átlépését a monarchia casus belli-nek tekintené s ezzel szemben gróf Andrássy magyar miniszterelnök cikket íratott, melyben keményen meg lett mondva mindazoknak, akiket a dolog illetett, hogy Magyarország egyetlen katonát és egyetlen krajcárt sem hajlandó adni a Majna-vonal megvédésére.
E napokban történt meg gróf Andrássy Gyula erős összetűzése Beust külügyminiszterrel, (mely összetűzésben gróf Andrássy maradt a győztes), valamint gróf Andrássy egy bizalmas emberének fogadtatása Bismarck által. El lehet mondani, hogy ebben az időpontban (1868 végén, illetőleg 1869 első napjaiban) Bismarck és Andrássy a fődologban már tisztában voltak egymással.
Kölcsönös megértésük még jobban előrehaladt az 1870-ki német-francia háború alatt, midőn gróf Andrássy egész erejének s tekintélyének mérlegbe vetésével elejét vette annak, amit Beust akart, hogy a monarchia Franciaország érdekében beavatkozzék a háborúba.
A keleti kérdésről valószínűleg 1886-ban írott s az Andrássy-levéltárban meglevő emlékiratában azt mondja Andrássy, hogy ő egy Ausztria-Magyarország és Németország közt kötendő kettős (azaz Oroszországot mellőző) szövetség eszméjét ismételve fölvetette, de Bismarcknál mindig süket fülekre talált. Mi magyarázza meg Bismarcknak ezt a viselkedését, mikor kétséget nem szenved, hogy már régóta maga is nagy súlyt helyezett a monarchiánkkal való szoros barátságra? Bismarck egész politikájának vezető gondolata a német-francia háború lezajlása után következett időszakban egy Németország ellen irányuló koalíció alakulásának meggátlása volt. Éjjel-nappal ez a nagy cél lebegett előtte. Ámde ezt a célt egyelőre tökéletesen biztosítottnak látta a három-császár-szövetséggel, mely monarchiánk csatlakozásával a három császár berlini találkozásában (1872 szeptemberben) nyerte meg ünnepélyes megpecsételését. Bismarck a három-császár-szövetséget egyelőre elégséges biztosítéknak tartotta egy Németország ellen irányuló hármas koalíció (orosz-osztrák-francia) ellen. Andrássy pedig azért csatlakozott hozzá, mivel egyelőre elégséges eszközt látott benne oroszország fészkelődésének fékentartására. Egyébiránt, miként ezt Andrássy egy alkalommal szükségesnek látta kiemelni, három-császár-szövetség tulajdonképp nem is létezett, hanem csak három-császár-viszony.
A kancellárt régóta gyötörte a koalíciók lidércnyomása (cauchemar des coalitions, mint Shuwalow mondta) s az a gyanú ébredt benne, hogy Andrássy alighanem annak a katonai reakciónak az áldozata, mely, mint hiszi, egy orosz-osztrák szövetségre, vagy éppen egy orosz-osztrák-francia hármas koalícióra törekszik s melynek Albrecht főherceg lett volna a feje.
Sőt bizonyos jelek egyenesen azt az aggodalmat keltették Bismarckban, hogy Oroszország és monarchiánk között a megegyezés már befejezett tény. Ez az aggodalom alaptalan volt és Andrássy a gasteini találkozáson e tekintetben tökéletesen megnyugtatta Bismarckot. Megnyugtatta, hogy Ferenc József császár, sőt maga Albrecht főherceg is végleg lemondott már Ausztria németországi pozíciója visszaszerzésének gondolatáról.
Nem szándékom itt ismételni a Németország és monarchiánk között létrejött és 1879 október 7-én végre aláírt szövetségi szerződés létrejöttének ma már teljesen tisztázott történetét, sem azt a hat hétig folyt küzdelmet ecsetelni, melyet Bismarck a túlságosan oroszbarát Vilmos császárral a szerződés jóváhagyásának a legvégső erők megfeszítésével való kierőszakolása végett végigharcolni kényszerült.
De Bismarck élete végéig következetesen a legnagyobb súlyt helyezte arra, hogy mint mondta "Németországra nézve szabad legyen az út Szentpétervár felé." Németország főfeladatát a jövőben is abban látta, hogy Oroszország és Ausztria-Magyarország közt az ellentéteket elsimítsa, az egyenetlenségeket kiegyenlítse.
Bismarck nemcsak óhajtotta, de úgylátszik elérhetőek is tartotta, hogy a szerződésben kikötött casus foederis tényleges beálltára, vagyis arra, hogy Németország bennünket a támadó Oroszország ellen egész katonai erejével valóságosan támogatni kényszerüljön, sohase kerüljön a sor. Ez lévén Bismarck felfogása és törekvése, beszédeiben és végül emlékirataiban nem szűnt meg ismételni, hogy Németország kötelezettsége soha ki nem terjedhet Ausztria-Magyarország netalán balkáni aktív terveinek támogatására.
Bismarck mindvégig kitartott ama felfogása mellett, hogy Németországnak magának a Balkánon említésre méltó érdekei nincsenek. Híres 1888. február 6-ki beszédében odáig ment, hogy nemcsak nyíltan kimondta, hogy hajlandó volna beleegyezni, hogy Oroszország Konstantinápolyt elfoglalja, de sőt azt állította, hogy Németország szempontjából egyenesen jó volna, ha az oroszok fizikailag és diplomáciailag befészkelnék magukat Konstantinápolyban, mert ebben az esetben mint mondta - "nem lennénk többé annak kitéve, hogy Anglia s esetleg Ausztria is uszított kutyául (als Hetzhund) használjon fel bennünket orosz boszporus-vágyakozások ellen s nyugodtan bevárhatnák, vajjon Ausztriát megtámadják-e s ezzel beáll-e ránk nézve a casus belli."
Ez az inkább negatív cél mögötte maradt jelentőségben annak a sokkal inkább pozitív célnak, mely gróf Andrássyt a szerződés megkötésére indította s mely a szerződés szószerinti szövege szerint nem más, mint a monarchiánk és Németország egyesült erejével való ellenállás Oroszország agresszív fellépésének. Andrássy ezt az agresszív fellépést már akkor kimaradhatatlannak, előbb vagy utóbb biztosan bekövetkezőnek ítélte, míg Bismarck lehetőnek, talán erősen valószínűnek is tartotta, hogy a casus foederis tényleges bekövetkezésére nem is fog kerülni a sor. |