Kosztolányi Dezső: Rímkovács

Régi magyar irodalmi tanulmányaim során kezembe kerülnek Kováts Jó'zsef versei. Ez az a pátkai Kováts, akiről Arany János is megemlékezik egyik versében s akit közönségesen "rímkovács"-nak nevez az irodalomtörténet. A verseskönyvet a költő halála után 1817-ben adta ki Fergős Dávid, gyönki professzor Pesten s utána 1835-ben második kiadásban is megjelent, Kolozsvárott. Úgy látszik, volt olvasóközönsége és korára valamelyes hatást is gyakorolt.

Nem érdektelen fellapozni ezeket a verseket ma sem. Annak pedig, aki a régi magyar szellem fejlődése iránt érdeklődik, egyenesen izgató olvasmány. Itt van egy bogaras, különc, dadogó magyar úttörő, aki fogyatékos képességgel a szépet keresi. A szerszáma meggörbült. Bicskája beletört az ereje felül való vállalkozásba. De bizonyos, hogy egy távoli korban, amikor csak a legjobbak tudtak a csínről, a dallamosságról, a szók puha és kemény voltáról, afféle bolondos előfutára az eljövendő új iránynak, a l'art pour l'art-nak.

Akkor bizonyára túlbecsülték őt, de újabban - az a hitem - túlságosan lebecsülik, mikor csak "rímkovács"-nak tartják. Úgy becsülik le, hogy meg se értik. Ez a költő, aki a debreceni iskola könnyed és választékos hagyományaihoz ragaszkodik, görcsös akarattal akarta nálunk a teljes harmóniát lélek és forma közt. S félig-meddig egy megfeneklett magyar Theodor de Banville-nek, egy félszeg Stefan George-nek tekinthető.

*

Mindenesetre érdekes különc. A vesszőparipája természetesen a rím. Tündöklő és pikáns szózenét keres. Érte pedig sok mindent feláldoz. A Pesti Napló még 1865-ben is a legkülönb magyar rímelőnek tartja. Ha ma benyitunk versei csarnokába, különös érzés fog el.

Az a benyomásunk, hogy egy népünnepély zsibongása vesz körül, egy régimódi groteszk kabaré, ahol csimpolyások, kürtösök, síposok, fa-zongorások és fésű-zenészek muzsikálnak, pokoli zenebonával. Versei gyakran olyanok, mint a bohócok. Felemás eleganciájukkal tűnnek fel. Nadrágjuk vásott, de lakkcipőt viselnek, a kabátjuk ujja szakadt, de a kézen fehér kesztyű van. Petőfi a verseit "rongyos vitézek"-nek nevezte. Kováts Jó'sef versei rongyos gavallérok, ékszeres koldusok.

*

Mi a szándéka? Nyilvánvalóan több a rímkovácsolásnál. Azt, amire csak a legmodernebb és legigazabb költők jöttek rá, hogy forma és lélek elválaszthatatlan-egy, hogy rím és ütem egyáltalán nem külső dísz, de a belső zene hullámzásából alakuló szükségesség, már sejti - ösztönösen, a lelke homályos lobogásával - ez a XVIII. századbeli poéta. A rím metafizikai valóság is. "Egy tárgy áll előttünk - írtam évekkel ezelőtt a rímről - s nem érezzük a súlyát, csak a zenéjét.

Meglazítjuk a fogalom és neve között való ősi kapcsolatot, amelyet évezredek óta nem mert bolygatni senki s a fogalmat mással -- egy merőben idegen tárggyal kötjük össze, nem az okság törvényeinek, de egy magasabb elvnek, a minden dolgokat átható zenének alapján. Micsoda illúzió és micsoda felszabadulás. Annak a külső jelképe, hogy a vers függetlenül minden valóságból." Böngészvén a régi magyar könyvben, újra látom a fentiek igazságát.

Ez a költő még nem tudja tetté váltani érzését. De fontosnak és forradalmi jelenségnek tartom, hogy - bizonyára olasz, francia, német példák nyomán - sürgeti a rím tisztaságát, a szók teljes egybecsattanását. Sajnos, rossz utakon keresi. Mesterkélt és ravaszkodó módszerével ad absurdum viszi az akkori és mai rímelméletét. Éppen ezért érdekel a könyve.

---

Egy ízben már hangsúlyoztam, milyen kár, hogy rímeinket bizonyos doktriner megszorításokkal elnyomorították és feladattá, mégpedig filológiai feladattá tették, kimondván, hogy névszó névszóval, ige igével nem rímelhet.

Miért nem? E korlátozás ellen éppen a népdalaink szólnak, amelyek - igaz - a ritka és fűszeres asszonáncok számos példáját mutatják, de hányszor csapják rá az írok-ra a sírok-ot, az élet-re az ítélet-et. Világos, hogy a jó rím kritériuma nem lehet nyelvtani erőpróba, csak az, hogy a két szó között, amely alakra hasonlatos, fogalmi ellentét legyen. Maga a rím pedig könnyű, tiszta, dalos játék.

Néhai jó Kováts Jó'sef ezt a könnyű játékot megveti és a nehezet keresi. Minden szépérzéke ellenére így reked meg - csúnyán - egy kátyúban, hasonlóan sok magyar költőhöz, aki még ma sem mer szakítani a rím iskolai szabályával, s a teljes muzsikánál többre becsüli a szók mesterségesen összecsirizelt, néha meglepő és csiklandó, de legtöbbször süket zenéjét.

*

Kováts Jó'sef különben költő. Láncos, kalodás, tánca közben néha félrelép és akkor gyengéd, eredeti, még ma is újszerű. Egy helyütt például kedvese melleit a szappanbuborékokhoz hasonlítja. Másutt a lány szája: "tzimbalom". Azt írja, hogy a költő "piros vére közé" barna ténta elegyedik. Kipécézem pár meglepő sorát, a Nyugat olvasói számára:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Lopódj be most, képzelet! s angyalul
Lebegj, boldog képzelet!
A' pihegő paplan alul
Kilátszó alábastrum mely felett.

'S hol az érzékeny tafoták lihegnek, énekeljed el
Halott éneked
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ni! a' hold fehér fényt lökött rá, 's dagadt melyének
Javai úgy pihegnek ebben;
Mintha patyolat hólyagok lebegnének
A' szappanlév habos özönében
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Légy a' hév nap' irigy lángja
Ellen neki zöld firhángja...
Szellőt hajtó szárnyad' ajja
Legyen legyező lokalyja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

*

Ezek és hasonló helyek megállítanak és felkeltik bennünk, maiakban a személye iránt való érdeklődést is. Milyen volt e régi szómíves agya? és szíve? és kamrája, ahol verseit írta? és papírja, amelyre körmölt? és az élete, a rímek hüvelyezésében elmúlt munkás élete? Néhány szónyi választ kapok kérdéseimre. 1780-ban született és 1809-ben halt meg, a kaposvári börtönben, huszonkilenc éves korában, mint kálvinista segédlelkész, állítólag éhségsztrájkkal ölte meg magát.

Elítéltetett pedig azért, mert mint pápistagyűlölő, boros fővel berontott egy katolikus templomba és a szent gyertyákat meggyújtva garázdálkodott. Érdekes lenne alaposabban foglalkozni vele, bevilágítani költészetébe az új esztétika lámpásával és megérteni az életét, az új lélektan által. Meg tudni, hogy ki is lehetett ez a tépett életű, hóbortos, tehetséges Kováts, ez a szegény-szegény "rímkovács".