Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
A harctérről Az Est-nek ezt írja valaki, aki hadnagy is, doktor is: "Nézetem szerint semmi különös ok sem forog fenn, hogy az úgynevezett intelligenciát a háborúban kíméljék, sőt én azt hiszem, hogy a munkásokra most nagyobb szükség van otthon."
Ez a nyilatkozat nem csak azért tiszteletre méltó, mert a harctérről érkezik, hanem azért is, mert a gondolkodás ritka emelkedettségéről tesz tanúságot, ha valaki - menten attól az elfogultságtól, amelybe az osztályérdek szava könnyen belecsábítja az embert - amikor a teherviselésen való osztozás kérdéséről van szó, nem a saját osztályát pártolgatja, hanem a közérdek magasabb nézőpontjából tekintve a dolgokat, egy másik osztály kímélését kívánja.
De a harctéren küzdő is tévedhet; és azt hiszem, az idézett nyilatkozatban két tévedés is van.
Először: semmi se mutat arra, mintha az úgynevezett intelligencia a hadba vonulás tekintetében vagy a harctéren valami különös kíméletben részesülne. Franciaországban nemrég hivatalos kimutatást tettek közzé, amelyből kitűnik, hogy már eddig több francia tanár esett el a csatatéren, mint ahány tanár megmaradt, úgy, hogy a közoktatás vesztesége hosszabb időre pótolhatatlan. És ha a tanárok közül ennyi pusztult el, elképzelhetjük, hogy az intelligencia többi elemének a vesztesége se lehet sokkal kisebb.
A németországi nekrológokból és veszteség-lajstromokból is az tűnik ki, hogy azok a németek, akik főiskolát végeztek, sokkal nagyobb arányban adóztak a halálnak, mint a többi osztályból valók. Nálunk csak az újságok "hősi halál"-rovata ad erre nézve némelyes felvilágosítást. De ebből sem az látszik, mintha az úgynevezett intelligencia a harctéren valami különös kedvezésnek örvendhetett volna.
Pedig, igenis, volna rá ok, hogy ez az osztály, ha nem is a harctéren, ahol már nehéz ezt vagy azt kímélni, legalább a hadba vonulás dolgában némi kedvezésben részesüljön; és azt hiszem, a tisztelt levélíró téved abban is, ha ezt a kérdést teljesen elintézettnek tartja azzal, hogy most kevesebb szükség van az úgynevezett intelligenciára, mint másra.
Most kevesebb szükség van rá, ez igaz... (ámbár az orvos képzettségére ma is szükség van, ugye?!...) Most mindenesetre az az első, a legfontosabb és minden, hogy: győznünk kell... de ez nem zárja ki azt, hogy arra is lehessen gondolni: no és mi lesz a győzelem után?
Valamikor majd csak vége lesz a háborúnak és a béke egészen más feladatai is ezeknek a feladatoknak megfelelni tudó embereket fognak követelni. Világos, hogy ebben a - talán már nem messzi - időben a munkás kéz könnyebben lesz pótolható, mint az az ismeret, melynek a megszerzéséhez hosszú idő, tehetség és évek hosszú során át tartó tanulás szükséges.
De amióta a háború mindnyájunkat lázba ejtett, kissé szigorúan ítéljük meg ezt a szegény, úgynevezett intelligenciát.
Mindenfelé azt hallani, hogy: lám, tudósaink és íróink meg mindenféle fajta szellemi munkásaink soha se tudták megszerezni a külföld elismerését, de bezzeg megszerzik most a külföldnek nemcsak az elismerését, hanem a csodálatát, a hódolatát a vörös ördögök meg csukaszürkébe bújtatott derék katonáink.
Hát bizonyára örvendetes, hogy a magyar olyan páratlan katona és természetes, hogy a velünk harcoló külföld figyelmét ez nem kerülheti el. De ne bízzuk el magunkat: a harci erényeket is ugyanolyan hamarosan el tudják felejteni az emberek, mint az intelligencia kevésbé dicső, kevésbé értékes, mindenképpen jelentéktelenebb és hálátlanabb, kevesebb figyelmet keltő és csodálatra nem is aspiráló munkásságát.
És ne legyünk igazságtalanok a szellemi munkások irányában. Mert ők is ott vannak a csatamezőn, legalább is ott vannak közülök sokan; és ott van az egész úgynevezett intelligenciának egész fiatalsága.
Pedig a vörös ördög jobban állja a hideget, mert jobban hozzászokott, mint a szegény szellemi munkás; és a csukaszürkébe bújtatott katonák közt van akárhány, aki a lövő-árokban jobb kosztot kap, mint otthon. A verekedésbe is hamarabb beletanul, mint az ügyetlen tanárjelölt... de meghalni, ezt csak úgy meg tudja csinálni az úgynevezett intelligencia is, mint akármelyik más derék katona.
