A háború magasztalói
Amilyen bizonyosak lehetünk benne, hogy ez a háború kénytelenség volt, hogy tehát végig kell küzdeni, minden erő megfeszítésével, mert győzni vagy nem győzni annyi, mint: lenni vagy nem lenni - olyan bajos együtt érezni azokkal a nagyon fölhevültekkel, akik itthon, csöndesen üldögélve vagy sürögve-forogva, nem győznek eléggé lelkesedni a háborúért, minden háborúért.
Akik a háborútól, mint valami panaceától remélik a nem tudom milyennek óhajtott világjavítást; akik a háborúban egy nagy "újjászületés" előidézőjét üdvözlik; akik a háborút, mint valami minden rosszat megreformáló új éra megteremtőjét magasztalgatják.
- Érdekes! - mondta valaki, egy olyan felolvasás meghallgatása után, amelyet mintegy negyvenöt éves tudós előadó tartott, hogy a háború egyedül üdvözítő voltát bizonyítgassa. - A háborúba elmennek, önkéntesen, gyerekek és köszvényes öregek... a háborúban ott van az orvos, a pap, sőt a csukaszürke ruhás nő is... csak éppen azok nem mennek el soha, még tévedésből se, a háborúba, akik azt vallják, hogy az emberiség háború nélkül nem lehet boldog.
Ugyan mi lehet az oka, hogy ezek a csodálatosan lelkesek soha se buzdulnak odáig, hogy maguk is beállanának önkénteseknek, hanem szépen megvárják, amíg Hindenburg izen, hogy: no de most már igazán "mindnyájunknak el kell menni"?!... Azért nem mennek el, mert azt hiszik, hogy őket itthon nem lehet nélkülözni? Irigyelni való meggyőződés!...
Így beszélni helytelen dolog. Először is: mert nem illik az itthon maradást rekriminálnia annak, aki maga is itthon maradt. Másodszor, mert a hadvezetőség jól tudja, hogy kire van szüksége és kit érdemes elvinnie; bátran rá lehet bízni, hogy ő maga válogasson és ne ruházza át ezt a feladatot olyanokra, akik nemcsak a legnagyobb nyugalommal, hanem egyszersmind kéjjel küldenének el a háborúba minden, nekik kellemetlen embert.
Harmadszor, mert - hála Istennek - olyan sok ember maradhat itthon (némelyik legalább egyelőre és talán még több később is), hogy annak, aki minden egyes esetben lelkiismeretesen meg akarná vizsgálni, kire van itthon okvetlenül szükség, kire nincs... és vajon az itthon hagyottnak, ha önként jelentkeznék, lehetne-e a harctéren valamelyes hasznát venni, vagy ott csak teher lenne és nem hasznos valaki: ennek az önkéntes, amatőr "felülvizsgáló"-nak több dolga volna, mint annak a sok ezer munkásnak, akik most a különböző gyárakban éjjel-nappal fáradoznak a hadiszerek gyártásán.
Indiszkrétül és helytelenül beszél tehát, aki a háborúk szükségességéről és világjavító hatásáról elszavalgatott himnuszokra azzal felel, hogy a háborúba küldözgeti a háborúk magasztalóit. És a fő kérdést - tudniillik, hogy igaza van-e annak, aki "a háborúk hasznosságáról", sőt "a háború áldásairól" énekelget? - nem az dönti el, hogy a lelkes háborúbarát maga is kardot ránt-e, mint Körner.
Végre is, ha csakugyan igazságról volna szó, mért ne hangoztathatná ezt a nyolcvan éves ember is, aki maga már nem mehet el a háborúba, de azért még igen tiszteletre méltó valaki marad?! Abból, hogy a barát vizet prédikál, de maga bort iszik, még nem következik az, mintha a barátnak a vízivás dicséretében nem volna igaza.
Nem, a háború plátói szerelmeseinek nem azt kell felelni, hogy: "majd akkor hiszem el, ha maga is elmegy Szerbiába!..." Csak azt lehetne felelni nekik: "Amit önök hirdetnek, az: szörnyű eltévelyedés! Mert kívánatos lehet-e az az erény és az a kultúra, amelyet csak százezrek vagy milliók legyilkolása árán lehet megszerezni?!"
De kell-e egyáltalán felelni nekik? Lehet-e vitatkozni velök? Akár azt erősítgetik - a "harc", "férfiasság" és "energia" szavaknak szofizmába foglalásával - hogy minden erény a háborúból származik? ... akár azt bizonyítgatják, hogy a tömegmészárlás szükséges jó és hogy az emberek, amikor harcolva pusztítják egymást, öntudatlanul a természet rendelésének tesznek eleget, mert a természet a háború gondolatának szuggerálása útján gondoskodik atyailag arról, hogy a le nem mészároltak jóllakhassanak?...
Valaha tudós mesterek vastag könyvekké dagadt, elmés fejtegetéseket írtak arról, hogy micsoda jelekből lehet kétségtelenül megállapítani azt: boszorkány-e valaki vagy nem?... a boszorkányokkal szemben hogyan kell eljárni?... és minő intézkedésekkel lehet megakadályozni, hogy a rossz, amit már elvetettek, kikeljen?
Minden van ezekben a tudós értekezésekben: hivatkozás régi és újabb szerzőkre, tapasztalatok feljegyzése, "tény-adatok", finom megkülönböztetések, vitatkozás más tudós doktorokkal, szubtilis okoskodások, ami csak szép és tanulságos.
De ha ezek közül a tudós mesterek közül valamelyik feltámadna, milyen nagyon nézne, amikor egy mai kis gyerek azt mondaná neki: "Bácsi! A maga könyvében rengeteg tudomány van... Maga csak egyetlenegy pontban tévedett: nincsenek boszorkányok!"...
