Zűrös erdőkben, dúlt állati menedéken
rikolt már a szilaj katonák nyelve
s amerre tág kantárral örjöngve elrobogtak,
mint pállott kánikulában, a vad mészárosok táján:
sok, sok sebes holtat találtak utánuk,
akik veres liliomokon feküsznek.

Ó Hannibáli káosz, ki gonosz kölyök kedvvel
ennyi zord kéket, sunyi sárgát és égő vöröset kevertél
a szomoru nap alá!
Előttünk feslik bús visszája a világnak
s a vad, buktató mezőkön, mint béna tolvaj,
puha butyrával hiába bujdokol az élet:
ma nincs ki fürge zónán vágyait beérje
s a babonás, szűk keresztutak rendjén
teli nyeregben posztol a bánat.

Ó gyönyörű ég, mit látsz arany karbunkulusodon?

Nézd, nézd, minden kicsi kincset eltáncolt az ördög:
a roskadó tornyokból, mint hervadt sárga rózsák,
porba hulltak a néma, repedt kelyhű harangok;
a házak fehér vendégoszlopát megették
a veszett, poklos száju lángok
s nincs itt más csak bús hamuhamva a mának,
csak a vér és tűz undok fekete mocska,
csak a kormos, sáros romok alatt
néhány halott szűz, kiket csókra kivántak a katonák
és szép, fiatal testük most hideg, mint az érc.