Lendvai István: Halottas versek 3.- 4.
3.
Egy arasz, két arasz,
alulról jön a tavasz
égett ember lefelé
ibolya üt fölfelé
összenéznek csöndesen
meg nem értik sohasem
pípeskedik a tavasz,
egy arasz, két arasz.
Vígan múlik mulandó,
csak a lélek halandó
ember bizony bús hiba
jobban járt az úti fa
fájni miért kell, fájni miért
tegnapért meg holnapért?
csak a lélek halandó,
vígan múlik mulandó.
Egy halál, száz halál,
minden egyszer jajra vál
ősi isten kergeti:
emberedni kell neki
csontnyirettyün vézna húr
nagy cigány azon tanul
minden egyszer jajra vál,
egy halál, száz halál.
4.
Igyad csak, igyad csak szomjas szatír,
majd terem a szőlő újra ha bír.
Igyad csak, igyad csak. Aranykehely.
Csak igyad és danolj és ünnepelj.
Tenéked forrott - ó gyönyörű láz! -
szürcsöljed örömmel és éjszakázz.
Sok asszony csókja és ifjui bú
sok nyári kalász és holt koszorú
sok zülött lámpa a régi úton
sok gyémánt hold a rémült vasuton
sok néma imádság, hörgő szitok
sötétbe villámló örök titok
neked gyüjtötte sok isteni kád,
hogy urasabb lenne az éjszakád.
Didergő csont: ez lánggal itat,
konok káromló: ez mind áhitat.
Ahányszor fölhajtod dús kelyhedet,
süveged tisztelgőn emelheted.
Igyad csak, igyad csak, szomjas szatír,
majd terem a szőlő újra, ha bír.
