Március 15-ike és a háború

A március 15-ikéhez szoktuk, mint emléknaphoz füzni annak az eseménynek diadalát, amely a magyar nemzeti állam megteremtését, a jogegyenlőség megtestesitését foglalta magában s érette évtizedeken át vivtak szellemi harcot legjobbjaink. Maga a nap nem döntött; ez csak olyan alkalom volt, mint egy nagy tervezetü építmény alapkövének ünnepélyes letétele. De minden nemzeti törekvésünk szimbolikus napjául a március 15-ikét, a közvélemény egyhangu és ünnepélyes megnyilatkozásának napját választotta a nemzet ösztönszerü együttérzéssel.

Nekünk a szabadság áldásaiért vivott harcunk a mostani háboru. Állami önállóságunk, egységesitő állami eszménk századok óta nem domborodik ki ugy, mint most. A márciusi nemzet koncepciója még nem ölthetett eddig olyan határozott alakot, mint a mostani háboruban, amikor azoknak az ósdi kishitüeknek aggodalmát is megcáfolhatja Magyarország, hogy talán nincs elég nép-lelki és gazdasági ereje egy ilyen vihar felfogására. A magyar néplélek, az állami egységesítő erő, a gazdasági edzettség már is eszményi győzelmét érte: elismerik, el kell ismerniök mindenfelé. De fogcsikorgatva és bámulva ismeri el az ellenünk küzdő hatalmas ellenség is, amely azt hitte, ránk alkalmazhatja az angol flottának a spanyol armada vesztén ujjongó jelmondatát: afflavit....et dissipati sunt. De nem hogy az isteni végzet fujna el bennünket viharával, hanem ő akarja, a felfuvalkodott, mindent letarolni, ledönteni vágyó zsarnok hatalom.

És ebben a háboruban az egyenlőség hatalmas érzését látjuk megtestesülve. Nemcsak a monarchia másik államának népeivel olvadtunk össze a király hivó szózatára egy érzésben, mindakettőnk létét látván egyaránt fenyegetve, hanem megszüntek Magyarországon is a szemben álló tusakodó ellenséges érzületek. Amikor ellenségein országunk és népeink szétbontáséra alapították hadjáratunk sikerének reményét: az ország összetartása és koronás királya iránti megható hüsége érchalat volt a támadó roham ellen.

De sokat emlegetett másik jelszó is, amelyet szülőhazájában tettek leginkább értéke vesztetté, a testvériség a legnagyobb melegséggel rezdül meg mindenféle a szivekben. Ünnepet készítünk a hadban vonult katonák számára; itthon mindenki, akiben a nemes érzésnek egy szikrája lappang, lemondva sok öröméről és kényelméről, áldozattal, munkával áll be a sebesültek támogatói és vigasztalói közé. Önkéntes áldozatot vesz magára a társadalom, az állam nagy követelményeinek szükségszerü teljesítése mellett, abban a feladatban is, hogy a megrokkant hősök megélhetéséről, az elesettek hátramaradott családjainak megmentéséről gondoskodjék.

Ennek a feladatnak nagyságát ma még nem is tekinthetjük át pontosan. Szükséges tehát, hogy a társadalom minden tagja már most át legyen hatva attól a gondolattól, hogy a lemondás, a takarékosság, az altruizmos erényeit nagyobb mértékben kell gyakorolnia és talán sokáig a háboru után is. A szabadság és egyenlőség márciusi eszménye megköveteli a nemzetnek ezt az erőfeszítését. Nem pillanatnyi sikerrel, hanem fáradhatatlan munkával, szorgalommal és mentől kevesebb hivatkozással, mentől több önzetlenséggel fejleszthetjük ki a nemzeti jólétnek ezt az eszményi állapotát, amelyért az uj Magyarország prófétái lelkesedtek és szenvedtek s amelyért ma a nagy harcot végig kell harcolnunk. A háboru nem csak erőpróbánk, hanem nagy iskolánk is. Egész osztályok bizonyára másképen fogják megítélni a háboru után állami és társadalmi szükségleteinket, a jogok és társadalmi kötelességek szempontjából, mint a hosszu béke idején tették.

S akkor majd igazán megerősödve, a nemes ideák megvalósulásától átszellemülve fogjuk ünnepelhetni a március idusátt, amely a mai magyar állam alapkövének letételét jelentette.