|
Levél Ignotushoz
915. jan. 6 Este 8 óra. Igen megörültem sorainak, önző s önzéstől ment szívbeli okokból is. Örültem, hogy gondolnak rám ép azok, akik életemnek arról a feléről tartanak valamit, amelyik felétől nekem minden cselekedetem s legkisebb gondolatom is terhes. Egyszer egy nőtől eljövet gondoltam el útközben, hogy megmondhatnám neki, hiába minden igyekvése, szivecském, soha senkit nem szerettem őszintén csak a hóbortjaimat.
Hát azóta sokszor megtagadtam pedig múzsám és sokszor igen nagy silányságok kedviért, de azt hiszem azért ezt a gondolatomat odairhatnám jelmondatnak életemre, mint a lovagok pajzsukra övéiket. Az jut eszembe, hogy itt egy kissé nevetségesen hangzik ez a sok életről való beszéd, mikor úgylehet a következő pillanatban fehér ember vagyok. T. i. ennek a levélnek megírására kint ülök a napon a dekungomból s mint a darázs-raj zummog erről-túl a muszkák golyója. Ezt azonban nehogy vitézi dicsekvésnek vegye, mert a sok baka, kivált a mieink, úgy mászkálnak, sütnek-főznek, mint az ördögök, itt a hegygerincen.
Egy magaslaton vagyunk t.i. fenyőgalyakkal bélelt, meg fölött dekungokban s az aljból lövöldözzük le a muszkákat. Ép a tegnap lőttünk vagy öten salyékat s az árváknak egyenkint, istenök tudja mi okból, végig kellett szaladniok vagy húsz lépést fegyvereink előtt. Teljes figurákra lőttünk s jól láttuk, hogy bukdosnak fel. Kettőt úgy lőttünk le, amint harmadik társukat akarták sebesülve behurcolni.
Visszadtuk a kölcsönt karácsonyéjszakáért, mikor egész éjjel lövöldöztek ránk. Huj micsoda egy pár tűzben voltam, takarás nélkül futva előre a golyók közt. Rosz rá emlékeznem is. Gyáva kutyák még tíz lépésről lőnek s akkor megadják magukat. Gyönyörű helyen vagyunk. Fogalma se lehet önnek egy teliholdas éjjelről, amint benn gubbasztunk a dekungba s golyófüttyszó meg ágyúmuzsika mellett a legszebb havas, fenyves, rajzos tájékot szemléljük alattunk. Hát még egy éjjeli mars, lobognak a tüzek, trénszekerek, ágyúk, bakaság, zene-bona, egész hangverseny cuppogása a sok bakkancsnak a sárban s mindez összeszorulva egy szűk országútra, amely maga is elfárad úgytetszik a szakadásig szakadatlan menetelők szemében.
Ez nekem a legrettenetesebb. Mihelyt gefektben vagyunk, meg vagyok könynyebülve. Százszor iszonyatosabb egy tönkrefáradt óra kínja, mint a golyók közt járni. Többet mondok, ha szellemi fáradság helyettesíti a testit, akkor is nehezebb nekem egy óra mint akármilyen halálfélelem, amit jóformán nem is tudom milyen.
Egyszer négy óra hosszat feküdtem gránátgyújtotta házak közt, csak annyi takarásom volt, hogy a pantalléromat fejem elé tette s kétoldalt golyófütty s fenn srapnell törte rám a fűzfaágakat s egész nyugodt voltam, csak azon tépelődtem folyton, hogy nyuljak be zsebembe egy cigarettáért, mert unalmas volt már szörnyen a hunyás s alul s térdem csupa vizzáéázott át.
– Én azt hittem, hogy a Nyugat már megszünt. Se lapomra választ, se lapot nem kaptam odahaza, mit gondolhattam volna? Annál nagyobb most örömem, csak az kisebbíti, hogy a levélben jelzett Nyugatoknak színét se láttam s nem is hiszem, hogy lássam. Ez már rendes dolog, hogy az ilyesmi elcsapódik. Ha még küldenek – küldjék kegyeskedjenek – Lt. Franz Willwert companie commandánsom cimére, talán így inkább hozzájutunk.
Be szeretném olvasni hosszú novellám a gyilkosról, ha tán megjelent. De ha keféje meglenne, tegye meg Szerkesztő úr, küldje el egy borítékban. Ha nem unja, közelebb újra írok s nem ily kutyafuttában. Lenne most már kézirat is, de nem igen merem erre a póstára rábízni. Mindnyájokat üdvözli Önnek hálás híve. Tersánszky Józsi Jenő |