Huszadik század - történelem jelenidőben

Annyi érték, energia pusztul el, fiatal élet lobban ki mostanában, az ő távozásának is ebben az esztendőben kellett megtörténni. Máskor, nyugalmasabb időben nagyobbnak éreztük volna e veszteséget, most amikor annyi minden veszendőbe megy, elpihenése belevész a vérrel átivódott hangos események tömkelegébe.

Hosszú munkás életet élt, véghezvitte azt, amit a sors rászabott, megtette ami tőle tellett, sokat dolgozott, a falusi zsidókántor fiából kegyelmes és méltóságos urak barátja lett, olyan magasra emelkedett, hogy emelkedése küzködésben, koplalásban eltöltött fiatalságát narkotizáló fantáziáját is meghaladta és végül mégis csak egymagára maradt e kétségkívül nagy ember, kitűnő művész.

Rokonai körülötte voltak, jó barátai, hívei, tisztelői is szép számban akadtak, tekintély volt, hivatalosan is elismerték, mégis egymagára maradt. Hívei voltak, de hívői nem, amit csinált az önmagában lezárandó valami, és a kezéből kihulló tollat nincsen, aki felvegye.

Goldmark nagy muzsikus volt, tudás, invenció dolgában az elsők közé számítódik, de nem volt exploziv személyiség, nem döntött falakat, nem tűzött ki se önmaga se mások elé jelszavakat, nem verekedett olyasmiért, ami a szociológus, vagy a politikus dolga, tulságosan tisztelte a matériát és inkább ötvösmester volt, mint néptribun.

Nem tűzött ki jelszavakat és így nem is kellett cserbenhagyni elveket sem. Talán ha más körülmények között születik. De egy ágrólszakadt zsidókántor fia korán hozzászokhatik ahhoz, hogy számára az asztal végén terítenek és az első szó sok mindenkié lehet, de az övé aligha. Ilyen ember ha valakivé növekedik, lehet kiváló komponista, mesterségét szédületesen érző művész, de próféta nagyon ritkán.

Az ilyen ember elsősorban dolgozni akar és mert fiatalságában megszokta,k éső vénségére se tud letenni róla. Goldmark egyenletes munkába ömlesztette át energiáit. Becsületesen sáfárkodott természetadta örökével, nem pazarolt, csak így lehet megérteni, hogy hetven és egynéhány esztendős korában operát fejezett be és nyolczvannégy éves korában ujabb opera terveken dolgozott.

Ismételten tulságosan tisztelte a matériát és ha munkáin nincs rajta a személyiségnek, néhol szinte sematikussá váló verete, mely már az első huszonnégy taktusban elárulja a mestert, annak további szándékait, az sok más okon felül valószínűleg ennek a matériatiszteletnek köszönhető. Majdnem betegesen irtózott attól, hogy megismételje önmagát. Minden új téma új megkezdést személyiségének megújulását jelentette számára.

Munkái között fejlődési vonalat húzni úgyszolván lehetetlen. A Sába királynője, a Téli rege, a Hadifogoly, a Götz különálló egységek, melyek kifele érzékelhető rokonságot nem mutatnak. Mindegyik Goldmarké, ( csakis az övé ), de nem az egymásból következés, hanem a mestert oly pregnánsan jellemző színbőség. Melódiatartalom, a klasszikusan tömör feldolgozás okán és mert senki más munkájával össze nem hasonlíthatók.

Ez az önállóság és izoláltság nem a hangkeverés merészségében, meglepő témákban gyökerező valami. Sem Strausz Rikárd, sem Reger, ( az utóbbit tudásáért nagyra becsülte) sem a fiatal franciák vagy németek nem keresztezték útját. Semmiféle irány nem bírta rá koncessiókra úgylátszik fontosabbnak tartotta a kifelé szóló mutatós zsenialitásnál a szerkezet tisztaságát és zenekara jóhangzását.

Körülötte harsogott, örvénylett a Wagner muzsika. Ő megőrizte függetlenségét, nem szédítette el e mindent elöntő áradat. A Merlin epizódtól eltekintve, sem felfogását, sem technikáját nem befolyásolta Wagner, pedig kortársainak jórésze már hajlandó volt új időszámításba fogni. Az új kalendárium persze Wagner első operájának bemutatójával kezdődött volna.

Goldmark nem volt sem próféta, sem tanítvány. És mert németek között élt, Wagner-vignetta nélkül nehezen és lassan érvényesült. Kategorizálni sem lehetett őt és ez meg éppenséggel ez lehetetlen volt a zenetudósoknak, de főképpen a közönségnek.

Ha Goldmark nem írta volna meg a Sába királynőjét, akkor még mindig eldöntetlen kérdés lenne, hogy ki volt ő és mit akart? De mert megírta, hát megtették keleti, recte zsidó muzsikusnak. Igaz, hogy sem Merlinnek, sem a Téli regének vagy Hadifogolynak semmi köze sincs kelethez, de a kategoria szentsége megdönthetetlen.

Goldmark muzsikája csakugyan színes, forró, melodikus és az eredet más meghatározás híjján talán keletre is utal, de ez nem érinti zenéje lényegét. Semmiféle etnografiai vonatkozással nem lehet e muzsika tartalmát megközelíteni. Annyira egyéni és minden más produktumtól elütő, hogy csupán az emberi lélek legelrejtettebb, leghozzáférhetetlenebb rejtekének feltárásával érhetjük el a forrását. Ez pedig a metafizika útvesztőjébe vezet.

Talán nem is a forrás a fontos, hanem a melódiának az a végtelen folyama, mely belőle oly nagy gazdagságban kiömlött. Most elpihent ez a kis termetű öreg úr, elapadtak a melódiák. Magyarnak született, de mint oly sokan, ő is idegenbe szakadt. Meglehet, hogy sokan veszteségnek érzik ezt, de ő is és a kultúrvilág egyetemessége is csak nyert ezzel.

Amikor útnak indult, nem sok jóval bíztatta őt az akkori Magyarország. Goldmark nem bírta volna ki azt az atmoszférát, mely akkor itt körülvette őt. Felemás, letört zseni vált belőle, egyike azoknak a nagy lendületű, hirtelen lehanyatló tehetségeknek, akik valósággal hemzsegnek a magyar művészet és tudomány egész területén.

Hogy Goldmark munkássága az egyetemes fejlődés távlatába illesztve mit jelent, azt most meghatározni nyilván még aligha lehet. Írt egynéhány jó operát az bizonyos. Ez is valami.

Bálint Aladár.