Két politikai irányzat birkózik ma közéletünk minden fórumán.

Az egyik, amely az alkotmány, a népképviseleti rendszer, az önkormányzat, a polgári szabadság és függetlenség csorbítatlan teljességét megőrizve, a magyar nemzet történelmi hivatásának mélységes átérzésével és áhítatos tiszteletével kivonja a korszerű reformokat végrehajtani, a másik, amely idegen parancsuralmi rendszerek bűvöletében megtagadja a nemzet egyéniségét, anakronizmusnak tekinti a magyar alkotmány és jog fejlődését, legszívesebben barna uniformisba öltöztetné és hideg, levegőtlen falanszterbe költöztetné politikai, társadalmi és gazdasági életünket.

Az előbbi irányzat a nacionalizmus, az utóbbi a nácionalizmus.

Nincs csodálnivaló rajta, hogy a magyar közfelfogás egy keskeny, körülhatárolt városi rétegén kívül, amely politikai és gazdasági érvényesüléséért minden héten hajlandó ingének színét változtatni egyhangú és következetes ellenérzéssel utasít el magától minden olyan jelszót, programot, jelvényt, zászlót, uniformist, lakájruhát, propagandát, amelynek nincsen magja, csírája, termőképessége a magyar talajban.

Hiszen a magyar államalakulás legelején sem egy szerencsefi vagy elhatalmasodott pártfőnök tette rá lábát a nemzet nyakára, hanem az saját elhatározásából a legkiválóbbnak tartott személyiséget választotta vezérévé; már a vérszerződés alkalmával minden nemzetség kikötötte magának azt a jogot, hogy az ország kormányzatában közvetlenül részt vegyen; az aranybulla pedig bizonyos eshetőségekre még a fegyveres ellenállást is szentesítette.

Ezek a históriai jellemvonások megmutatják, hogy az önkormányzat a magyar, nemzeti egyéniségének integráns része és aki botorul megcsorbítja ezt a nemzeti intézményt, a nemzeti egyéniség igen jelentékeny részét törli el. A magyar nácionalisták középszerűsége, szimplicitása valóban nincs semmi erkölcsi összefüggésben az előkelően kiváltságos magyar nép lelki tehetségével.

Nacionalisták maradunk!