„A legközelebbi olympiai versenyek 1904-ben Chicagoban fognak megtartatni.
E czélra egy óriási stadiont építenek, melyben 75,000 ülőhely lesz és e mellett a kényelem és eleganczia sem szenved hiányt. A tervek már Mister Henry J. Furber bizottsági elnök kezeiben vannak. az épület területe 44, 513 négyszögméter, az aréna 800 angol láb - 244 m. hosszú és 130 angol láb - 39,6 m. széles, sokkal nagyobb tehát mint az athéni stadion.”
Igen, Chicago lett volna a kijelölt helyszín, maga Coubertin is, az akkor legnagyobb amerikai, már egymilliónál is több lakost számláló nagyvárost favorizálta. St. Louis ekkor bejelentette, hogy "ellen-rendezvényt" szervez. Coubertinnek - ugye nem csodálkozunk? - számos ellenfele akadt a NOB-ban, és ezek különösen a párizsi játékok rendkívül gyatra szervezettsége miatt meg is erősödtek. Theodore Roosevelt amerikai elnök 1902-ben még levélben támogatta Chicagót, ám hamarosan "lovakat cserélt", ahogy akkor mondták róla és St. Louis mellé állt. Amúgy az amerikai rendezés gondolata meglehetős biztonytalanságot keltett Európában, így mindent összevetve, 1902 decemberében, párizsi találkozóján úgy döntött a NOB, hogy a két népszerűtlen lehetőség közül mégis St. Louis a kevésbé veszélyes. Legyen hát ott az olimpia!
Coubertin báró igérete ellenére nem utazott el a versenyekre, helyette Bayreuthba vitte nyaralni családját, képviseletében a magyar Kemény Ferenc volt jelen az 1904. évi St.Louis-i játékokon. Mindössze tizenhárom országból érkkeztek versenyzők, és a sportolói összlétszám (687) több mint háromötöde (432) amerikai volt. Ez meghatározta a nagy esemény sajnálatos nemzetközi minőségét is, ám a műsor igazi szégyenfoltja azonban az Antropológiai Napok rendezvénye volt, amelyen úgynevezett "primitív" népcsoportok képviselőit vonultatták fel, azaz tették mustrára. Afrikai pigmeusok, mexikói cocopa indiánok, japán ainusok, számos patagóniai benszülött csoport volt megtekinthető és mindezt a rendezők tudományos demonstrációnak nevezték. Kemény Ferenc felháborodva számolt be erről Coubertin bárónak, aki így reagált:
"Ez a gyalázatos színjáték már nem lesz annyira érdekes, ha majd a feketék, vörösek és sárgák megtanulnak futni, ugrani és dobni és jól elverik a fehéreket..." Coubertin magasrendű intellektusával pontosan megérezte a jövőt.
Miután nem tartottak NOB ülést St. Louisban, a tagok Londonban gyűltek össze, és mert Berlin visszavonta korábbi jelentkezését, Rómát fogadták el az 1908. évi játékok színhelyéül. Mint tudjuk, ebből sem lett semmi.
A görögök, amikor az első nagy randevút megrendezték, úgy vélték, hogy az esemény egyszer s mindenkorra görög rendezvény marad. Amidőn látniuk kellett, hogy ez nem valósul meg, törvénybe iktatták a "köztes" Játékok megrendezését, azaz 1905-ben a NOB brüsszeli ülésén bejelentették, hogy a következő évben olimpiát rendeznek. Hiába tartott ki konokul Coubertin báró amellett, hogy a nagy találkozónak utaznia kell szerte a világban, végül is jóváhagyni kényszerült a "köztes" eszméjét. Ő maga ugyan nem utazott el a rendezvényre, de az odalátogató NOB tagok állítólag megpróbáltak ellene egységfrontot alkotni, és megkisérelték őt leváltani, valamint a "köztes" nagyvonalú házigazdáját, Konstantin herceget a NOB diszelnökévé megtenni. Coubertin ezt gyorsan megvétózta, valamint határozatot hozatott, amely kimondta, hogy az 1906-os Játékok mindenütt csak mint "nem hivatalos" versenyek szerepelhetnek.
Egyébként az 1906-os athéni NEM HIVATALOS olimpiai játékok jól sikerültek. Húsz ország 826 versenyzője, köztük hat hölgy versenyzett és hozzá igen magas színvonalon! A NOB tagjai, maga Coubertin is köztük, kénytelen-kelletlen elismerték, hogy 1896-tal és 1906-tal, a görögök nagyon sokat tettek azért, hogy az olimpiai eszme elvetett magja megerősödjön és szárba szökkenjen. Ezen még az sem rontott, hogy a kijelölt város, Róma bejelentette, hogy képtelen megrendezni az 1908-as versenyeket. Az ok gazdasági: a Vezuv kitörése olyan károkat okozott az országnak, ami lehetetlenné tette a korábbi vállalás teljesítését.
Berlin után tehát Róma is kiesett. Londont kérték fel és London vállalta is.
II.
A minap a benzinkútnál kérdezték tőlem: Lesz bojkott? Hirtelen nem is tudtam mire érti a kérdező, aztán bekattant: Tibet, illetve a dalai láma. Egy ügy, amely hosszú-hosszú évek óta létezik, elő-előbukkan, hogy aztán ismét feledésbe merüljön. Amikor 1958-ban eltávolítottak a Rádióból avval, hogy a Belügy értesülései szerint 1956-ban a határon fogtak el feleségemmel együtt, amint éppen "disszidálni" akartam, a Kínai Népköztársaság nagykövetségén kaptam állást, mint fordító. A gondjaimra bízott anyag mindig Pekingből érkezett. Hosszú időn át legfőbb témája Tibet és a Dalai láma ügye volt. Ennek most 50 éve.
A közelgő olimpia ismét felélesztette a feltehetőleg megoldatlan - mert a világ vezető hatalmai számára lényegtelen - kérdést. A sportvilág legnagyobb ünnepe, az olimpia jó alkalom. Hogy káros is, mert aggodalmat kelt a sok ezer készülő atlétában, sportolóban, hogy eléjük vetíti a moszkvai, és a los-angelesi megcsonkított játékok rémét, az mit sem zavarja ugyanezeket a hatalmakat. Majd elül a csatazaj, lesz, aki jó publicitást nyer azáltal, hogy személyében bojkottál, más meg avval, hogy tüntetően jelen van. De mindazok a bajok, amelyek a tibetieket nyomasztják, jottányit sem fognak javulni.
Óhatatlanul felidéződik a moszkvai olimpia előtt állapot. Mit is mondott Lord Killanin, a NOB akkori elnöke a Lake Placid-i ülésen:
"1974-ben határoztunk a moszkvai nyári olimpiáról. Szabályainknak megfelelően erről egyezményt írtunk alá, és az egyezmény a kölcsönös megértés szellemében fogant. Sajnálatos, hogy a politikai helyzet most nem ezt tükrözi, de az 1974-es egyezmény mindannyiunkat kötelez. Amióta a Játékok eszméje megfogant, a politika mindig talált módot, hogy beférkőzzön....közös érdek, hogy ennek ellenálljunk."
Ám Jimmy Carter amerikai elnök, még inkább külügyminisztere Cyrus Vance, megfújta a harci kürtöt, és a harsonaszó nem volt hatástalan. A szovjetek, a kabuli kormányra hivatkozva, 1979 december végén megkezdték afganisztáni intervenciójukat. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában bármely elítélő határozatot megvétózhattak volna a az állandó tag szovjetek. Így vált ennél hatásosabb ellencsapássá a moszkvai olimpia bojkottja. Az amerikai képviselőház 386-12, a szenátus 88-4 arányban a bojkott mellett szavazott, és tudni lehetett, hogy lavinaszerűen zuhan majd a résztvevő nemzetek létszáma.
Feltétlenül fontos emlékeznünk arra, hogy az USA nyilvánvalóan erős befolyása közepette a brit olimpiai bizottság közzétette: "Egyetlen sportolót sem lehet megfosztani azon jogától, hogy részt vegyen az olimpiai játékok versenyein.!" Még ezután jóval, a miniszterelnök Margaret Thatcher négy levelet is küldött, amelyben felszólította a bizottság tagjait, csatlakozzanak Carter bojkottjához. A kor brit külügyminisztere, Lord Carrington is háromszor kísérelte meg ugyanezt. Sir Dennis Follows, a brit OB elnöke így válaszolt: "Ha a kormány törvényben tiltja meg, engedelmeskedünk, de határozatuk ehhez kevés..."
Lord Killanin eljárt Brezsnyevnél, próbálkozott Carternál, de eredménytelenül. De hajthatatlan maradt: "Szó nem lehet arról, hogy a Játékok elmaradjanak, még ha magam versenyzek egyedül önmagam ellen is!"
A szovjetek 120 ország részvételével számoltak, végül a megnyitóra 81 maradt, 65 hiányzóval.
Magam, mint szemtanú, csak annyit mondhatok, hogy szomorú látványt nyújtottak az üres kommentátor fülkék, stúdiók, a hiányzó országok otthonmaradt tévéseinek munkahelyei. A bojkottáló országok saját versenyzőiket büntették, nem a szovjet hatalmat. Meg aztán, hadd kérdezzem: Afganisztán mit nyert az ügyön?
Hogy azután 1984-ben, a megfelelő biztonság hiányára hivatkozva, úgymond "bosszút álltak" a szovjetek, természetesen magukkal rántva a "tábort", az már nem keltett túl nagy meglepetést. A távolmaradási határozatot nem a szovjet olimpiai bizottság hozta meg természetesen, hanem a Kreml. Érdekes az egykori NOB tag, Szmirnov visszaemlékezése: "1984-re már némi enyhülés folytán, lehetséges volt elmondani véleményünket. Így hát kifejtettem, hogy szerintem részt kell vennünk. Ugyanis a Központi Bizottság megkérdezett engem és Andrianovot, hogy mi a véleményünk. Mondom, azt mondtam menjünk el, mert a távolmaradással nem nyerünk semmit. sőt, elveszíthetjük politikai befolyásunkat mintegy hatszáz válogatott sportolónk felett. Miért áldoznánk fel őket? Érdekes nézet - szólt a KB válasza - de a határozat addigra már megszületett."
Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy amint a századeleji olimpiák, valamint a közvetlen múlt, továbbá a közeli Játékok előzményeiből kitetszik, a politika kedvelt játékszerének tekinti ezt a nagy ünnepet, és eljöttét következetesen baljós előjelekkel "ünnepli".