Ha valaki kézikönyvekben, naptárakban, kronológiákban böngészik, meggyőződhet róla, hogy 1902-ben a világon semmi sem történt. Hacsak azt nem tekinti történésnek, hogy a dél-afrikai búrokkal a briteknek sikerült „megegyezniük”, miszerint ettől fogva Őfelsége birodalmához tartoznak. Ez azonban már nem volt igazi esemény, mivel a három évvel korábban (1899-ben) fellázadt búrokat a brit katonaság már jóval előbb leverte. Vagyis nem tettek egyebet, mint hogy írásba foglalták a már előbb kialakított helyzetet.
Ám ilyen egyszerűen mégsem lehet elintézni egy történelmi eseményt, amely ugyan kétségtelenül az epizódok csoportjába tartozik, legalább is a nem-búrok szempontjából, de a maga idején a háború nagy port vert fel, és a nagy pornak többnyire szoktak lenni következményei. Ha semmi más nem is, minden bizonnyal sepregetni és locsolni kell. A kérdés tehát tulajdonképpen arra irányul, hogy egyáltalán hogyan is történik a történelem. Létezhetnek-e olyan „epizódjai”, amelyek hatásával nem számolnak, de azok mégis beépülnek a „nagy történetbe”, akár a nélkül is, hogy a szereplői és kortársai ezt észre vennék?
A mély összefüggések megértése céljából először azt kell szemrevételezni, hogy a búrok ügye miért vert fel nagy port, holott a 19. és a 20. század fordulóján még egyáltalán nem volt divatban, hogy egy lázadó néppel a nemzetközi fórumok és a fontos lapok behatóan foglalkozzanak. Ráadásul a búrokról még azt is nehéz volt állítani, hogy „népet” alkotnak. Még az elnevezésük sem utalt ilyesmire, mivel egyszerűen azt jelentette, hogy „parasztok” (boers). Eredetileg valójában idegenek voltak a lakóhelyükön: bevándorlók, akik holland, angol, francia stb. eredetüket feledve a körükben többségi holland nyelvből kialakítottak egy nyelvjárást. Úgy, ahogy megéltek, és addig nem is nagyon elégedetlenkedtek, amíg ezen a területen fel nem tárták a hatalmas aranybányákat, amelyekre azonban új „idegenek” (uitlanders), új bevándorlók, elsősorban britek akarták rátenni a kezüket. A búrok nagy többsége ekkoriban Transvaal tartományban élt, amelyet az angolok mintegy bekerítettek azokkal a birtokokkal, amelyekre már rátették a kezüket.
A háborút a búrok kezdték, amikor 1899. október 1.-én támadást indítottak a brit uralom alatt álló Natal és Oranje ellen, és kezdetben nagy sikereket arattak. Elképzelésük az volt, hogy egész Dél-Afrikát megszervezik, kiűzve onnan az angolokat. A hadiszerencse azonban megfordult, amikor Horatio Herbert Kitchener parancsnoksága alatt jelentős brit alakulatok érkeztek a térségbe. 1900 szeptemberében a búrok kénytelenek voltak megadni magukat, de hadseregük maradéka, mintegy 20 ezer ember még folytatta a gerilla háborút a hegyvidékeken. A szerződést 1902. május 31.-én Pretóriában írták alá, amelyben a búrok engedelmességet fogadtak VII. Edvárd brit királynak.
A fantasztikus dél-afrikai kincsek híre már önmagában véve is elég alapot képezett ahhoz, hogy beindítsa a fantáziát a világ minden táján. Hozzájött ehhez, hogy egy tanulatlan farmer, aki mint vadász és harcos vált ismertté, hogy azután Transvaal elnöke legyen (1883-1890), Paulus Kruger (Krüger), akit a honfitársai és őket utánozva hamarosan már az egész világ csak Krüger apónak nevezett, rövid idő alatt lábra tudott állítani egy olyan haderőt, amely hónapokon át sakkban tartotta a brit helyőrséget. Joggal nevezték apónak, mivel a háború kezdetekor már 74 éves volt. A nemzetközi népszerűségben vélhetően szerepe volt annak is, hogy ezúttal nem feketék és nem is arabok, hanem „fehérek” kezdtek harcot egy nagyhatalom ellen. Olyan „Dávid és Góliát” küzdelemről volt szó, mint – mondjuk – a magyaroké volt 1956-ban, és közismert, hogy egy ilyen tusa esetén szíve szerint mindenki Dávid pártjára áll. Ha nem is tesz érte semmit, legalább szurkol neki. A nagy feltűnésnek azonban volt egy másik, ennél valószínűleg jóval fontosabb eleme is.
Az angolok eddigre már tönkre nyerték magukat a világ minden táján, és ezt azok az európai hatalmak, amelyek az új területek kisajátításában nem voltak ilyen sikeresek, egyáltalán nem nézték jó szemmel. E vonatkozásban a történészek elsősorban a német császárság irigykedését szokták emlegetni, és nem kétséges, hogy ennek van is alapja. A német gyarmati birodalom törpe volt az angolokéhoz képest, és Afrika mélyén ráadásul a két elgondolás, az angol és a német szögesen szemben állt egymással. London azon volt, hogy dél-afrikai és észak-afrikai (Fokváros – Kairó) bázisait összekösse, miközben Berlin azt szerette volna elérni, hogy egy vízszintes tengelyt hozzon létre a kelet-afrikai (ma nagyjából Tanzánia) és a délnyugat-afrikai (ma Namíbia) német birtokok között. Nem csoda ezért, hogy Berlinben jól, rosszul titkolt örömmel fogadták, hogy „Krüger apó” és csapata alaposan rákoppintott az angolok orrára. II. Vilmos császár, aki szerette eljátszani az elefántot a porcelánboltban, nem is titkolta megvetését a brit mohóság láttán.
Nem lehet azonban elfelejteni, hogy ugyanabban az évben, amelyben a búrok lázadása elkezdődött, tehát 1899-ben, történt egy súlyos nemzetközi incidens, amelynek az angolok mellett nem Németország, hanem Franciaország volt a szereplője. Ugyanaz a Kairó – Fokváros tengely terve állt a hátterében annak, hogy egy angol katonai alakulat szemben találta magát Szudánban, a Fasoda nevű helység közelében egy francia egységgel, amely éppen azon volt, hogy Afrika közepe táján előretörjön Nyugat felől Keletre. A két parancsnok volt olyan intelligens, hogy nem kezdett csatába, hanem békés kvarterkázás közepette várta ki, amíg Londonban és Párizsban eldönttötték a kérdést: ki az erősebb kutya? Hosszas egyeztetéseket követően Párizs meghátrált. Ez ugyan utat nyitott az angol-francia közeledésnek, de a franciák jó ideig mégsem felejtették el, hogy az angolok – megint egyszer – kitoltak velük. Ez a sértettség, és vele együtt a búr háború által kiváltott káröröm érezhetően megjelent nem csak a népi közhangulatban, de a sajtóban is.
Tegyünk ehhez hozzá még egy apróságot. A győztes angolok meglehetősen brutális és széleskörű büntető akciókba kezdtek, ám Krüger apó, az egész esemény kiváltója és szervezője, nem csak nem került koncentrációs táborba, de ágyban, párnák között halt meg. Hogyan volt ez lehetséges? Egyszerűen úgy, hogy őshazája, Hollandia, amely ugyan kormány szinten semmit sem tett vagy mondott az angolok rovására, befogadta őt és menedékjogot biztosított számára. Ezzel mintegy kinyilvánította véleményét az angolok eljárásáról.
Mindez együttvéve megtépázta a brit oroszlán tekintélyét. A kialakult helyzeten az angol politikai és katonai vezetőknek is el kellett gondolkodniuk. Óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy vajon fenntarthatja-e London azt a magatartási formát, amely arra a feltevésre épült, hogy a Birodalom elég erős ahhoz, hogy egyedül, szövetséges nélkül nézzen a jövő elébe. A fasodai és a dél-afrikai tapasztalatok oda vezettek, hogy apránként új nemzetközi politikai irány bontakozott ki. Senki sem mondta ki, hogy e figyelmeztetések szerepet játszottak abban, hogy London szövetségesek után kezdett nézni, de ez alighanem mégis tagadhatatlan.
Londonban ugyan elégedettek lehettek, hogy sikerült elébe vágniuk mind a német, mind a francia terveknek, de óhatatlanul dönteniük kellett arról, hogy a két versenytárs közül melyikhez közeledjenek annak érdekében, hogy elkerüljék a királyság elszigetelését. Az „előkelő elszigeteltségből” könnyen válhatott veszélyes elszigetelés. Öt évvel a fasodai incidens és két évvel a búr háború lezárása után aláírták az „entente cordiale”-t, az angol-francia „barátságos szövetséget”, és rá három évvel már London és Szentpétervár is szövetségben állt. A nagyhatalmak máris úton voltak az első világháborús szövetségi rendszer, illetve a háború felé. E lépéseket mintegy „logikusan” kísérte a feszültség növekedése London és Berlin között. És ha már kialakult a versengés, az is logikusnak mondható, hogy elkezdődött a fegyverkezési verseny.
A veszélyes folyamatot számos további elem táplálta, és elmérgesítették újabb epizódok, de nagyon valószínű, hogy az okok között, amelyek a nemzetközi nagypolitikában irányváltáshoz vezettek, ott húzódott a kettős tapasztalat, amelyet az angol politikai és katonai vezetők Fasodánál, illetve a búr háború idején nemzetközi értelemben szereztek. Feltett kérdésünket tehát úgy válaszolhatjuk meg, hogy az emberi történetben igenis előfordulhatnak olyan, a maguk idején jelentéktelennek vagy legalább is felejthetőnek vélt epizódok, amelyek azonban, a nélkül, hogy a tudat felszínére jutnának, jelentős befolyást gyakorolnak a dolgok további menetére. Ez az egyik oka annak, hogy oly nehéz megfejteni a történeti összefüggéseket és folyamatokat. Ki hinné, hogy egy magyar baka hősi halálának Doberdónál, vagy bárhol, akár csak távoli köze is lett volna ahhoz, ami a 19. század végén, a 20. elején Afrikában történt? Holott csavaros utakon, szinte láthatatlanul, de mégis volt köze.
A magyar történet szemszögéből azt is érdemes megemlíteni, hogy az a „dél-afrikai” Jan Christian Smuts tábornok, aki 1919 április elején megjelent Budapesten, hogy meggyőzze a magyar kormányzótanácsot a konferencia által elhatározott, és formálisan kissé módosított semleges zóna hasznosságáról, valójában egy régi holland család leszármazottja volt, és mint ilyen, parancsnokként harcolt a búrok oldalán. A búr haderő veresége után azonban közvetítő szerepet vállalt a búrok és a britek között, és ez által a jó tárgyaló szerepébe került. Vélhetően valóban jó tárgyaló lehetett, mivel jelentős szerepe volt 1919-ben a Népszövetség alapokmányának, majd a második világháború után az ENSZ alapító okmányának kidolgozásában. Mindazonáltal 1919-ben Kun Bélát nem tudta meggyőzni, de lehetséges, hogy igazán nem is akarta.
Mindent összevéve, a kijelentés, miszerint 1902-ben a világon semmi sem történt, nem felel meg a valóságnak. A történet – úgy tűnik – olykor nagy csatazajt hallatva, máskor alattomos csendben, de megszakítás nélkül történik, és hatásait tekintve immár jó ideje annak, hogy egyes esetekben (mind több esetben) nincs tekintettel sem határokra, sem kontinensekre.