„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

A tragédia azonnal, élete első pillanatában megtörtént. Iker-szülés lett volna, de az édesanya és a testvér halálát hozta. Kettős halállal kísért születés, kiválasztatottság és önvád, félárvaság, árvaság. Ikrek hava. Alkata szerint idillre és harmóniára volt hivatott, mintsem, hogy egy görög sorstragédia hőse legyen. Törékeny volt és rajongó, hirtelen haragú és szelíd, hűséges volt önmagához, és a szerelemhez, melynek neve: költészet. Zsidó vallásúként katolikus lelkülettel élt, nem kerülte igazán a sorsát, és az sem kerülte el őt. Az édenben lett volna a helye, nem a vágóhidak mocskában. Igen, Radnóti (Glatter) Miklósról szeretnék beszélni.

Költőnek született és kezdetben „szép”, szerelmes verseket írt, és expresszionista, vagy szürrealista szabadverseket, maszatos, zavaros képekkel. Hosszú volt az út, míg mindez költészetté vált. Hosszú út, erőltetett menetben. Harmincöt év. Pilinszky „szituációs zsenialitásról” beszél és nincsen ebben költői túlzás.

Harmonikus szerelemből aligha lesz „nagy” költészet. Kerti pad, holdfény, esetleg naplemente tücskök zenéjével, vagy békák kuruttyolásával, egymás kezeit szorongatva. Sóhajok, érzemény: boldogság. Festett háttér, paradicsom az üvegházban. Nem irigykedem, kis megvetést sem érzek. Kell az odú melege, az összetartozás tudata, védelem a szeretetlen és az emberi mivoltából egyre inkább kivetkőző világgal szemben. Kell az otthon, ahová visszavonulhat a megfáradt ember és megértésre; szerelemre, szeretetre találhat. Hiányérzetem éppen abból adódik, hogy Radnóti azt a közeget nem tette láthatóvá fiatalkori verseiben, azt a másik oldalt, mely előhívta a menekülés kényszerét; azt a tágabb értelemben vett környezetet, mellyel szemben csak egy teremtett világ, az idilli szerelem álhatott meg, ha valóban így gondolta. Talán nem is látta a másik oldalt, talán csak nem akart tudomást venni arról, ami a szépségen kívül és túl van? Ha így volt, hát annál keservesebb és kijózanítóbb lett az ébredés abból az álomból. Lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, és mindennek így kellett történnie.

Verset írni elsősorban mesterség. Elég lehet egy kevés tehetség, a tudás, a szorgalom, az elragadtatás, a szerelem érzete is. Vers születhetik erről-arról, vers születhet bármiből, képzetből, élményből, álomból, vagy a valóság legapróbb eleméből. Ahhoz, hogy a vers költészetté váljon; kegyelmi pillanatban kell fogannia, e nélkül nem jöhet létre műalkotás. Kell a hiány is, az űr, melyet a vers hivatott betölteni, - így gondolok a hitelességre. Ha szerelmes az az istenadta vers, hát kell az Ő hiánya! Valami reménytelenség, akadály; az üveghegy, a hétfejű sárkány, a gonosz boszorkány átka. A királylány kezének elnyeréséért indul útnak a szegény özvegyasszony legkisebb fia. A szerelmi líra létrejöttének is ez a lélektana. Egyetlen mese sem kezdődik úgy, hogy hetedhét országra szóló lakodalmat ültek és boldogan éltek, míg meg nem haltak - bár reménytelen lehet egy szerelem, s talán akkor igazán az, ha beteljesült ugyan, de örökkön és mindketten csak vágyakoznak arra, hogy egy egésszé válhassanak, ha már kettőbe teremtette őket az Isten. A szerelemből akkor lesz költészet; ha „Héja nász az avaron”, ha „Nagyon fáj”, vagy ha „Gyermekké tettél”. Talán akkor; ha „Óda”. Radnóti szerelmi lírája a halál állandó jelenléte mellett éri majd el azt a költői magasságát, melyben mindig jelenvalónak hitte, érezte magát. Ilyen és hasonló hiábavalóságok jutottak az eszembe a költő fiatalkori verseinek olvasása közben. Hiábavalóságokat írok, mert lehet bármi szó: Radnóti költő volt a kezdetetektől.

Költői fejlődésének első, markáns állomásának az 1936-ban megjelent „Járkálj csak halálra ítélt” kötetét gondolom. Ez hozza magával a már összetéveszthetetlenül egyéni hangot, itt érzem először azokat az értékeket, melyek a későbbiekben mind erősebbé és meghatározóbbá válnak. Szükséges volt Radnóti költői szemléletének és ízlésének változása, Babits vitriolos kritikája is, mellyel a Nyugathoz küldött első verseit illette a tanár úr. A siker sem maradhatott el immár; Babits Baumgarten díjjal jutalmazza a kötetet. Szerb Antal elismerő kritikát ír; az eddig elmaradt dikciókat üdvözli, a nyelvi szintek szervezettségét, a retorikai és stilisztikai megformáltságot jelölő kifejezésmódot. Babits Mihály és Szerb Antal. Kezdtek helyükre kerülni a dolgok, miként Radnóti költői képei is egyre tisztábbak, hexameterei egyre pontosabbak, és versei egyre illúziótlanabbak lettek. Eljövendő sorsát mind biztosabban látja, és a halhatatlan halandók nyugalmával, és felelősségével írja remekeit. Majd elkövetkezik az 1939-es esztendő, a „Meredek út” kötet, és valóságosan is megkezdődik a II. Világháborúnak nevezett abszurd borzalom. A következő stációkat a munkaszolgálatos behívók dátumai és helyiségek nevei jelezik. Szamosveresmart és Tasnád, 1940. Élesd és Hatvan, 1942. Mindezek csak ujjgyakorlatok, szoktatás a visszavonthatatlanhoz.

Hiába olvasom a barátok és ismerősök emlékezéseit, és kívánnám a látók üveggömbjét; maradok ugyanott, kétségeimmel: „Ha valaki szinte kézen fogva elkísérte volna egy biztos rejtekhelyre, amint az utóbb megjelent emlékiratok szerint ez egyes szerencsésebbekkel megtörtént, azt elfogadhatta volna, erre várt, ez talán megmenthette volna, de ilyesmi számára nem adódott. ”Értem én Gyarmati Fannit, és értem a kérés szégyenét, tudom, hogy nem voltak megmenthetők mindannyian, és a megmentettek sem szabadultak, szabadulhattak. Mégsem jutok tovább a bibliai üzenetnél, hogy: „Zörgessetek és megnyittatik.”
„ A tengerben nincs narancs./ Jaj nem terem, /Sevillában szerelem.”– Lorca mondta így.
Bor, és a végállomás: Abda, 1944. Az utolsó versek formai tökéletességükkel tükrözik, hogy költőjük megbékélt önnön végzetével. Tudata működése szerint túl volt már az életen. A Töredék című versében önmagáról múlt időben beszél – „Oly korban éltem én e földön”, nem kell ennél élőbb bizonyíték. Az idővel játszik, de, bár csak játszana! Nem formai bravúr ez: az életét élte így. A jelenből a jövőnek üzent, és a múltban létezett. Talán krisztusi tanúságtétel, vagy a költészet mindenhatóságába vetett hit, költői életművének teljessé tételének igénye tartja életben, talán a szerelem, - s telnek a Bori Notesz lapjai. A „kelj fel és járj” bibliai, gyógyító parancsát kérve, követelve: „kiálts rám! s fölkelek!”- az erejét hagyott ember utolsó fohásza. Üzenetek a lét és nemlét határáról. Egy pillanatra sem érezhető ezekben a versekben a halálfélelem, de a halál tudata, a halál érintő közelsége jelen van, minden sorát átvérzi. Szögek és kereszt, táblaképek és stációk. A múlt idilli vízfestményei rézkarcokká, néhol történelmen túli kőlenyomatokká válnak. Valami valamikor megtörtént már, volt valóságosan, átélte, vele történt meg. A régi történések most, hogy fényévnyi távolságra kerülnek; fölerősödnek, új minőséget kapnak – és nem csak egyszerű hiányuk által. Átlényegül a múlt, a szépség más, mély tartalmakat hordoz. Az idő megint átbucskázik a saját fején. Hol vannak már az „önmagáért szépség” dicséretei. Rég-volt kellékeit elhordták a történelem díszletmunkásai, és a végsőkig lecsupaszított, embertelen térben költészetté nemesednek a versek. Mert stáció minden Ecloga, és a Razglednicák mindegyike, de a tömegsírok visszafordíthatatlanságukkal túlmutatnak mindazon, ami annak az exhumált viharkabátnak a zsebében volt.