Elmúltak az ünnepek. Most is a régi, nádfonatú hintaszékemben ülök, és szemlélődöm. Ha igazságos lennék, azt mondanám, hogy nem is teszek mást születésem óta. Kivártam a csendet, pihegését a zajongóknak. Elhalkultak az ovációk, az évfordulókon szokásosan és kötelességszerűen kicsomagolt marcipángolyók mind elgurultak. Szándékom szerint ez az írás mégis Karády Katalinról szólna. A helyzetet csak kicsit bonyolítja, hogy meg sem tudnám szólítani.
Művésznő, nekem adná ezt a táncot? Boldoggá tesz. Régóta figyelem. Szerelmes vagyok a hangjába. Magába vagyok szerelmes. Mikor először láttam, már akkor el voltam veszve. Ne nevessen ki, ha a szeme mást ígér. Miért mondja, hogy butaságokat beszélek? Tönkre tesz a kacagása. Egyetlen rándevút kérek Öntől, egyetlen esélyt, hogy meghallgasson.
Bumm! Ez kell, ez Jávor Pálra íródott. Szövegkönyv részlet, vagy paródia?
A magamé, vagy legyen a tiéd? Mégis, maradok inkább a potya szendvicseket leső zugfirkászok megtűrt asztalánál. Talán jobb lenne, ha csak a dívákról mesélnék, a végzet asszonyairól. Nem vezetne sehova, ha rendezői sutaságokról, vagy a korabeli technika hazai gyermekbetegségeiről, szándékairól és azok kétes értékű megvalósulásairól próbálnék szólni. A filmes világítás és rendezés forradalmian újat hozó mesterei már a vetítőkben ülnek, és hiszik, hogy nem azt akarják, amit látnak. Semmit nem tudnak még a jövőről, szeretik a jelent is, mert mozi. És meg fogják csinálni.
Beszélhetnék az emberi hang frekvenciáiról. Az elfogadhatóról, a megnyerőről és az ellenszenvesről. A búgóról, és a besúgóról. A filmiparról, a kereskedelemről, melynek nincs köze az igényességhez, csak egyetlen mérce létezik: a nézőszám. A siker.
Írhatnék a két világháború közt élő emberek, vagy Európa amnéziájáról, arról, hogy egy emberöltőn belül miként lehetséges kétszer elkövetni ugyanazokat a szörnyűségeket. Arról, hogy ebben, a történelmi összevisszaságban miként kerülgeti a szerelem önmagát. Maradjunk a kézenfekvő magyarázatnál: a Karády filmek és dalok népszerűségének elsődleges oka, hogy a nézők önmaguk előtt is titkolt vágyai, álmai jelentek meg a mozivásznon? Minden nő a végzet asszonya szerepéről álmodik, és minden férfi ilyen nőt imádna – birtokolni?
Fordítsam ki a köpenyemet? Hiába. A cilinder üres, sehol egy bűvész-trükk, a zongorakíséret megbicsaklik a hiányzó billentyűk miatt. A bukás kódolva van.

Pedig a sikerről szól minden. Az első megszólalás mindennél fontosabb.
A meglepetés, a szokatlan, melyben azonnal otthon érzi magát a néző.
A megszólíttatás újszerűsége, melyre régen várt, bár eddig maga sem tudta, hogy éppen erre. A sikert meg kell szolgálni, ki kell udvarolni, hogy mindig kaphass egy újabb lehetőséget, és ha mindent megtettél érte, még egy bukás is túlélhető. Minden mozdulat, rezdülés és gondolat egy sikertörténet ígérete kell, hogy legyen. Nem tudhatod, hogy miként fogadják a termékedet, éppen most. Hiába élsz a korban, érezned is kell azt. Mert vannak klisék, melyek ma még garantálják a sikert, de a bevált módszerek holnap szagot kapnak.
Megszűnik a varázs. Még ringatja a csónakot a hullámok emléke, a tutajt a folyó sodrása utaztatja, részeg kapitányok is révbe érnek néhanap. Azután a kritikusok fanyalogni kezdenek, a nézőtér foghíjassá válik, a legjobb esetben is nullszaldós lesz a vállalkozás. Vállalkozásról beszélek, nem művészetről. A művészet más lenne, bár az is csak akkor lehet sikeres, ha a divat és a kritika pártfogásába veszi.
A történelmi pillanat ízeit föltálalni egy vacsorán, vadhúsokat kínálni áfonyás mártással, desszertként valami sohasem volt savanyú-édes viráglevest – ez a siker titka. Igen, időben is kell érkezni; nem késhet sem a konyha, sem a vendég. Az ételek és a résztvevők harmóniájának köszönhetően évtizedek távolságából sem veszi észre senki, hogy nem egy reneszánsz lakomán, de egy kegyeleti szertartáson vett részt.
Karády Katalin. A szememmel végigsimogatok egy fotót. Elmúltak az ünnepek.
Úgy szerettem volna Karádyról beszélni, mint valami anyagtalanról, ködről, legendáról. Ő is így akarná. Azt szeretné, ha senki nem látná a ráncait, és a kalapokat. Szégyellené, hiszen divatot teremtett azzal, hogy maga nem viselt ilyen cifraságokat fiatalon, mégis fejfedők kreálásából élt a Pocsolyán túl. Nagyon is értem, így kellett lennie.
Reménytelen vállalkozás valakiről írni, aki jelen van, mégsincs sehol. Szeretni valami jelenést, a pillanat rezdülését, bálványt kő nélkül. Valakiről írni, aki úgy adja oda magát, hogy nem vesz részt az aktusban. Kéz nélkül simogat, száj nélkül csókol. Ez lenne a titok, egy görög sziget lánya lenne? Lehet, hogy csak elérhetetlenséget hazudtunk, miközben nincsen dolga velünk? Szerep volt az, mely rátelepedett álmainkra?
A dívának szerencséje és szerencsétlensége is, hogy azonosítják a szerepével.
A közönség nap, mint nap elköveti ezt a hibát. A bulvársajtó erre csak rájátszik.
Ebből él. Szakszerű kritika nincs, vagy senki nem olvassa. A legnagyobb baj mégis az, ha a színész, e nárcisztikus lény azonosítja magát a szerepével a színpadon kívül is. Ez az, ami megbocsáthatatlan. Nem számomra az, te is megbocsátanád. A dolog a természetén belül bosszulja meg önmagát. A tó által visszatükrözött arc a változót mutatja. Nem az többé, melyről azt hitte, hogy Ő, a múlhatatlan szerelem alanya és tárgya.
Nem tudom, hogy föl lehet e készülni arra, hogy többé nem gördül föl a függöny, hogy végleg kihűlnek a jupiterlámpák, vagy arra, hogy a rendező utoljára int, és a csapó nem mondja többé: „Ennyi”.
Asszonyom, indulnia kell, nagyon eltelt az idő. A táxi kint várja. Ne búcsúzzunk tovább. A kalapdobozokat az inas lepaterolta már. A csekkfüzetet a tárcájában találja, tudja abban, amelyiket még Velencében vettem Önnek. A hajójegy ugyanott, ahogyan kérte. Valami biztosan itt maradt. Velem ne törődjön! Így lesz jobb mindkettőnknek. Isten áldja.