Most egy muslica szemtelenkedi körbe gondolataim poharát. Mert miért is írok én mindig tragikus sorsukat beteljesítő emberekről? Szeretnék szebb korokról, sorsokról mesélni, ha lesz ilyen. És olvasom Klaus Mann Mephisto című regényét. Végre, egy „sikertörténet”. A Hendrik Höfgen jelenség, hümmögöm. Itt válik el a hármas út, a Csongor és Tünde hármas útja. Nem szeretnék sem a filozófusok szakállába, sem gyönyörűk kötényébe kapaszkodni. Választhatnám az utak bármelyikét, de a magamén indulok. A színész exhibicionista, megmutatja magát, azt, aki mégsem ő, és a másikat, amelyik majdnem ő. Prostituálódik szerepei által, nap, mint nap meghal egy kicsit. Az elismerést, vagy annak pótlékát megkapja a tapssal, az írott kritika fennmarad, olykor egy frusztrált ítész tollából. A próbák és az öltözők szagát nem rögzíti semmi technika. A színész - alkotó ember, de tudja, hogy művészete a pillanaté, amiként ott és akkor megvalósul az előadás. A siker is csak addig az övé, míg nem telepednek rá a szivárvány nehezékei. Az alkohol, vagy a többi pótszer is csak tüneti kezelést nyújthat azokra a bajokra, melyek a foglalkozási ártalom kategóriájába tartoznak. Bölcsességgel, vagy – félve írom le – alázattal talán megélhető ezek nélkül is a színész-lét. Nem tudhatom, messziről jöttem. Amikor a Hendrik Höfgen jelenségről írok, akkor a fentieket a probléma kiinduló pontjának, pontosabban hátterének gondolom. Mert minden lehetséges, ismét: a választás lehetősége mindenkinek megadatik, a hármas út kínálja magát, de mindenki a magáén indul? Igen, így gondolom. A Hendrik Höfgen jelenség az ő választásáról, a hatalomról és annak viszonylatairól szól.
Gondoltak arra, hogy miként kívánja a színházat látogatók sokasága a bennfentességet? A sznob miként dörgölődzik színházához, művészeihez? Jelen akar lenni, mert ha jelen van, részese is az alkotásnak és a sikernek is. Illúzió. A közösség vállalása abban a pillanatban megszűnik, amint a bukásnak akár csak a lehetősége is felmerül. Így viszonyul Hendrik Höfgen a mindenkori hatalomhoz. Jelen akar lenni, mert ha jelen van, részese is a hatalomnak. A sikert és a hatalmat, később, még erősebben, a hatalom adta sikert kívánta. Gondolkodását és tetteit ez irányította, létének energiáit ennek rendelte – alá, vagy fölé – de mindenek helyébe. Talán voltak pillanatai, mikor hallotta a vészcsengők vijjogását, a lelkiismeret maradékának jelzéseit, de oly erős volt a késztetés a sikerre, hogy a taps és hatalom ígérete is elegendőnek bizonyult az előbbiek elnémítására. Igaz, egy-két sors, egy- két élet veszteség-listára került, másik néhányat talán ő mentett meg. Tehetséges komédiás, zseniális átváltozásokra képes. A színpad az ő közege, a hely, ahol kisebbrendűségi érzését gyógykezelheti, ahol hiúsága kielégül. A siker út a hatalomhoz. A hatalom pártfogása garantálja a további, még nagyobb sikert, és a sikeres, pártfogolt művész legitimálja a hatalmat. Illúzió, miként a színház? Nem. A pillanat realitása, a pillanat-ember realitása. Ez a Hendrik Höfgen jelenség.
Klaus Mann kortárs volt, Mephisto című regényét 1936-ban a Querido kiadó jelentette meg Amszterdamban. A Harmadik Birodalom embereiről írt, a társadalomról, mely behódolt a fasiszta ideológiának, feledve kultúrájuk és történelmük minden értékét. A becsapottaknak és a szélhámosoknak, a behódolóknak és a hívővé válóknak, a köpönyegüket szélbe fordítóknak, statisztáknak és az emigrációba menekülteknek állít emléket. A könyvet a Berlini Fal keleti oldalán 1956-ban adták ki. A Mephisto Nyugat-Németországban - a személyiségi jogok védelme alapján indított sajtóperek miatt - csak 1981-ben jelenhetett meg. A regény főszereplője egzisztenciálisan is túlélte a háborút. Hendrik Höfgen nem más, mint Gustaf Gründgens, a Weimari Köztársaság, később a Harmadik Birodalom vezető színésze és rendezője, az Állami Porosz Színház intendánsa, aki 1926 és 1929 között Erika Mann-nak, az író nővérének férje volt. Hermann Goering - alias Hájas - és az ő színésznő hitvese Emmy Sonnemann - a regényben Lotte Lindenthal-, Goebbels, mint propaganda miniszter, és más szereplők is a regényben, azonosíthatók azok modelljeivel. Klaus Mann írása így dokumentum is, regény is, de leginkább a húszas - harmincas évek Németországának korrajza. A „korrajz”, vagy a „dokumentum” megjelöléssel is óvatosan kell bánnunk a személyes kapcsolat és érintettség okán. Nem az én dolgom, hogy Klaus Mann írói kvalitásáról ítéletet mondjak. Önéletrajzi regénye a „Fordulópont” becsületesen megírt munka, a „Mephisto” olyan, mintha a Párizs - Amsterdam vonalon közlekedő vicinálison skiccelte volna fel valaki, hogy múlassa az időt, vagy a kupéban ülőket szórakoztatná egy rögtönzött elbeszéléssel. Kulcsregény? Klaus Mann maga is cáfolja ezt, regényét szatirikus korkritikai kísérletnek nevezte. Higgyünk az írónak.
A film és Szabó István esetében sem elégedhetünk meg a „művészi adaptáció” maszatolással. A sikert nem kell magyarázni, utólag fanyalogni képmutatás. Egy és osztatlan a dicsőség: a film Oscar díjat kapott! Magyar mozgókép, annak előtte nem részesült ekkora elismerésben. Kétségtelen, hogy Szabó István múltjának ügynöki mozzanata és az a mód, ahogy az, köztudottá vált, több volt, mint szerencsétlen. Szabó István Hendrik Höfgenje nem a „nagy bűnösök” családjából való, miként Gustaf Gründgens sem. Bűnrészes, mert kiszolgálta a diktatúrát: tehetségét, nevét és arcát adta az embertelen hatalomnak és elfogadta cserébe annak minden hozadékát, a Júdás-pénzt. A tetten nem szelídít az sem, ha Geréb az elkövető, vagy Juci néni, aki huszonöt évig volt a házmesterünk. Az árulás árnyalttá tétele hamis felmentéshez vezethet, a másik oldalról nézve - azoknak lehetne erkölcsi alapjuk ítélkezni, akik nemet tudtak mondani a beszervezési kísérletekre. Jellemzően ők azok, akik nem ítélkeznek.
Nem is próbálom a körző hegyével szurkálni a radíromat. Az eredmény ismert. A németek szembe tudtak nézni közelmúltjukkal, történelmükkel, tévedéseikkel és bűneikkel. A diktatúrát a háború után - az Elbától keletre egy másik követte. Ott is voltak ügynökök és róluk is készültek listák, mint minden diktatúrában. Németországban nyilvánosságra hozták ezeket még annak előtte, hogy bármiféle manipuláció eszközévé válhattak volna. A történelmi múltnak ezek a listák, ezek a sorsok is részei, bármennyire is kényelmetlenek. Senki nem gondolhatja, hogy mindez fájdalommentesen történhetett, éppen Németországban. Berlin az európai kultúra újjászületésének otthonává vált az elmúlt évtizedekben és nem válhatott volna azzá, ha a fájdalmas és kényelmetlen lépéseket nem teszik meg felelős törvényhozóik. Itthon egy fél ország cipeli hamis, vagy valós bűntudatának köveit, hátunkra nőttek ilyen-olyan zsákjaink. A tükrökről le kell egyszer venni szemérmes hazugságaink vásznait. A megváltáshoz hiányzik ez az elkerülhetetlen mozdulat. Ennek hiányában a megtisztulás katarzisa is elmarad.

Sztavrogin visszatér

"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerülnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem."

(Pilinszky János)