A történelem előtti évek valamelyikében történt: Vargtimmen Pétert felvették az egyetemre. Nem tudta senki még, ketten álltunk a viharkosár mellett. Azt mondta: felvettek. Majdnem megöleltem, és ő majdnem visszaölelt. Azt mondtam: jól van. A szelet figyeltük. Talán sírt is örömében, én már nagyon. Nem látta senki. A mólón sétálók annyit érzékeltek mindebből, hogy áll két fiú egymás mellett, és szótlanul bámulják a tavat. Két mamlasz, vitorlás-félék. Ő tizenkilenc, én tizenhat éves voltam. Akkor azt hittük, hogy van valami, a gömbhöz hasonló. Nem a szélben, vagy a tóban, nem is valami transzcendentális erőben bíztunk. Akkor minden egységben volt még, nem sokat törődtünk vele. A szemünkkel, a fülünkkel, az ujjaink hegyén éreztünk mindent, és az illatok sem tudtak becsapni minket. Az emlékezet tökéletesen rögzíti a pillanatot, pontosabban a történetírónál, nem is szólva a történelemkönyveknél. Az a dolga. Őrzi az iszap és a halászok testének párolgását, a sétálók csevegését és gyermekeik ricsajozását. A kőgáton lagyboló víz ritmusát és hallgatásainkat. A gyíkok napoztak, vagy dolgukra siettek. A szépasszonyok magabiztosan járatták csípőjüket a késődélutáni napfényben, a lányok kacagtak, figyelmet követelve ők is. És a kutyák üzekedésének hangjai. Egyszerre érzékeltünk és birtokoltunk mindent, hatalmas volt a lelkünk. Minden kikötőnek más a levegője, nincs két kikötő a világon, mely különbözne attól, az egyetlentől. Az egyedi és az általános. A változó állandóság.
Nem terhelnélek filozófikus badarságaimmal, de vannak dolgok „Jó Horatio”, melyek mégsem engedik meg a hallgatást. A xx. század most ért kronológiája szerint az 1939-es esztendőhöz, a II. Világháború kezdetéhez. Ebben az évben jelent meg Thomas Mann: Lotte Weimarban című regénye. Itthon Kodolányi János két drámája és egy disszertáció, vagy inkább egy alkotás-lélektani és szubjektív módszertan-tanulmány, melyet Weöres Sándor jegyzett: „A vers születése” címmel. A magam időszámítása szerint ettől az írástól gondolom a Nyugat harmadik nemzedékének jelentkezését, bár tudom, hogy ekkor Weöres túl van három magánkiadásban megjelent versesköteten és két Baumgarten - díjon. „Miféle csöndes generáció ez? / ehhez képest az aggok menhelye / vad táncmulatság és csendháborítás -…/ De hajh, ezek formával bíbelődnek,/ a múltat bálványozzák és az élő politikától elhúzzák az orruk,/ az életnek hátat fordítanak/ s elkorcsosult távlattalan világban/ fűszállal és bogárral édelegnek. ”Az idézett részlet az eredeti versben is idézőjeles, tehát a korhelyzetben létező kritika megfogalmazása, de magyarázat is részben – „az elkorcsosult távlattalan világban” okán. A harmadik nemzedék apolitikusságát, – ha fönntartásokkal is – el kell fogadnunk, eredendően kialakult reflexeink szerint. Reflexeink szerint, mert Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Dsida Jenő, vagy Kálnoky László költészetét nem tekinthetjük apolitikusnak, ha figyelmesen olvassuk verseiket. Szociális érzékenységük megkérdőjelezhetetlen, így az utóbbi állítása kizárja az előző valós tartamát. Nincsen szociális attitűd, szolidaritás, mely ne érintené a politikát. A magyar líra mindig politizáló és epikus líra (is) volt, Balassi, Berzsenyi, Kölcsey, Arany János és Petőfi, Ady Endre és József Attila óta. Megszoktuk és elvártuk lírikusainktól a „vátesz” szerepet, sokkalta több gondolkodó költője volt ennek az országnak, mint politikusa.
„ A vers születése”, az alapfogalmak tisztázása után olyan, mint egy fosztóképzős manifesztum. Megszabadítja a lírát a „költői alkattól”, az ihlet gőzétől, szerelmeinket szerelmetességétől. Az ihlet nem több mint:„alkalmas lelki állapot” a versíráshoz, melynek társulnia kell a megélt és megérlelt mondanivalóval. Megfosztja a költőt a hozzá tapadt hamis képzetektől. A „transz” többnyire csak árt a vers minőségének, az őrület kizárja a koncentrált gondolkodást, a zseni, ha megőrült, nem művész többé, őrülete meggátolja a rend, vagy annak hiányának modellezésében. A műalkotás létrejöttekor a tudatalattinak és a tudatosságnak is fontos szerep jut, bár nem egyforma mértékben. Az arányon múlik, hogy esetenként milyen lesz a születendő vers. Weöres szerint az ösztön uralta versek „lendületesek” és „élénkek”, míg az „értelem munkájával létrehozottak” inkább „többrétűek, architektonikusak”. Az élmény és a versélmény egymáshoz való viszonyát is világossá teszi: „a költemény minden porcikája élmény-származék; és sohasem egyetlen élmény áll a vers mögött, többnyire mégis kiemelhetjük az uralkodó versélményt, mely a vers keletkezését lehetővé tette”. (József Attila óta azt is tudjuk, hogy a vers minden pontja Achilles-pont is egyben) Van úgy, hogy az uralkodó versélmény – akár évekig is – álmát alussza, mint egy alvó rügy, mielőtt kipattanna, verssé válna. És van úgy, hogy; „Egy pillanat s kész az idő egésze”(JA.), vagy másképpen; a vers megírja magát. Weöres nem beszél hitelességről, tisztaságról, ezek nélkül amúgy sincsen művészet, vagy gondolat. A szók, a szavak olyankor értéktelenek, akkor minden csak „ügyeskedés”. Mindezek helyébe – máskor, más helyen, felhívja a figyelmünket egy másik útra, visszavezet a „tiszta forráshoz”, a kezdetben lévő tökéletességhez, visszatér az ős-költészethez. A mű egyetlen mércéjeként az esztétikumot és az ebből fakadó hatást helyezi a középpontba, tagadva minden más princípiumot. „ A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, hanem az általuk szuggerált asszociációkban; az összefüggés nem az értelem-láncban, hanem a gondolatok egymásra villanásában és a hangulati egységben rejlik” (WS.) A „Hang” eredendően létező, Orfeusz éneke, „melytől a tigrisek megszelídülnek, s melyre a halak kidugják fejüket a vízből”. (Hamvas Béla). Mallarmé a költészet homéroszi nagy eltévelyedését megelőző időt az orpheuszi költészet idejének nevezi. Az eltévelyedés talán az, hogy Homérosznál minden díszesen szép, a „tengert” általa csak horizontálisan vagyunk képesek látni. A tenger mélység is, leginkább az. Másképpen: a „hang”-on a duende-ét, Lorca duendéjét értem. A fekete hangokét, azt az adományt, mely a bennünk lévőt szólaltatja meg, az ős-tudás hangja-nyelve ez, a Bábel előtti időkből való, melyen önmagunkat túllépve, vagy inkább a kollektív-én által, önmagunk helyett és szerint leszünk képesek megszólalni. A hangon, mely a miénk, de emlékezete adomány is: Roger Vailland „Törvény” című regényében - Marietta éneke. A latinoknál ez a mélyből, talán a gyomorból tör elő, keleten a gondolat bölcsességéből - szelíden tanítva. Akaratlanul is a kultúrák különbözőségét és egy tőről fakadását érintem itt. A kikötők különbözőségét és egyetlenségét. Hamvas azt írja, hogy egy-egy motívum földrajzilag különböző helyen történő előfordulásakor a motívum vonulására gondolunk, esetleg a népek vándorlásaival magyarázzuk azt, mint kézenfekvőt. Mindig felmerül ilyenkor az „elsőbbség” kérdése is, a helyett, hogy párhuzamosságra gondolnánk az idő- és térbeli távolságok figyelmen kívül hagyásával. Megvillan a lábad előtt valami, lehajolsz érte. Egy cserepet tartasz a kezedben. Miféle vonások karcolják az agyagot, követ, égetett kerámiát? Héber, ó-keresztény, a keltáktól való, vagy más földészen élő népek valamelyikének írásjelei, motívumai? Egyetlen jelet: az őstudás bizonyítékát szorongatod. A határok korlátjai vagy a nyelv limesei szabnának gátat a gondolatnak? A nemzetek születésének kezdete előtt megoldotta ezt a kérdést az egyetemes lélek és a szellem. A „naivak” és a cigány festészet nem rokon-e Picasso táblaképeivel, a gótika messze jár-e Modigliani aktjaitól, Chagall látomásai nagymamáink meséitől, vagy a „Száz év magány”-tól? A blues és Walt Whitman nyelve nem közös-e? Másolás, vagy sokkal inkább a közös tudatalattinkból, az ős-tudásból való emlékezet? Az ős-nyelv mindannyiunkké. Minden, ami ezt fölül írná - tévedés, vagy kreáció, az embertől idegen. Ugyanabból az ős-kultúrából merít minden nép, mikor az ős emlékezetet képes szóra bírni. Weöres Sándor képes volt erre.
Weöres – talán tiszteletből – talán megfontolásból, mesterének nevezi Babitsot, Kosztolányit. Nem voltak azok, s ha igen, hát minden költő az, aki megélte a lét és az élet kettészakadásának apokaliptikus élményét. Megélték ők is, ha nem is a weöresi értelemben vett tudatossággal. Weöresnek sokkal inkább közvetlen társa Kodály Zoltán, pillanataiban Füst Milán, Hamvas Béla mindenképpen.
Weöres Sándor nem a költészet határait feszegeti, „csak” visszatér az elfeledetthez. „- Úgy gondolom, hogy a személyiségem egyszerű és könnyen megfejthető. Adekvátan kell venni mindazt, ami a verseimben le van írva. Nem kell bennük titkokat és rejtelmeket keresni. Csak a különböző rétegeket kell lefejteni, lehántani: a materiálisat, az érzelmit, az értelmit, az intuitívet. Vagy talán még ez se fontos, hanem egyszerűen hagyni kell, hogy hasson.” (WS.)
Határtalan a szabadság adta kötés. Weöres verseinek lírai előképeit például Ady Endre: A fekete zongora, vagy József Attila: A Téli Éjszaka című versében találom, érzem és mennyiszer még!? Amikor az ős-költészetről, vagy az ős-nyelvről próbáltam írni, akkor nem az egyedit akartam volna tagadni. Nem az egyedit, mert költészetünkre bármely nemzet büszke lehetne, ha nem volna már az övé, mindegyiké - eredendően. Ez a líra csodálatos nyelvünkön szólal meg és része volt már annak előtte, az egésznek. Ne az Ego keresése töltse ki napjaidat. Dolga lesz veled, nélküled is. Megtalál. Engedd át magadat a mindenségnek, és a helyeden leszel, észrevétlen. A görcsösség csak sürgeti homokórád pergését, a türelem és a szeretet forrásokat fakaszt. „Légy fegyelmezett!”, de ne gondold, hogy nem jött még el a te időd. Most van. Nincsen más parancsolat, mely nagyobb ennél – mondanám, ha lenne szavam.
Ezért azután „Jó Horatio”, ne kérdezz! Annyi történt csak, hogy egy pillanatra látni véltem a tavat, éreztem a kikötők szagát, és mi más is lehetnék, mint a szél. A harmadik nemzedékről szerettem volna írni, mégis messzire mentem. Ha visszatalálsz hozzám, köszönet érte.