Reich Jenő (alias Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery) úgy kezdte az írást, ahogyan életét 1943-ban bevégezte: nyomorúságos, emberpusztító körülmények között.
A kilencvenes évek végén a Petőfi Irodalmi Múzeumba került hagyaték töredékéből értő szerkesztői kezek meglepően terjedelmes útinaplót rekonstruáltak, amely 1927 szeptemberében indult azzal, hogy akkor éppen 22 esztendős szerzője írói tapasztalatszerzés céljából nekivágott a nagyvilágnak.
A Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel a Szukits Könyvkiadónál 2000-ben megjelent kötet Rejtő új, tulajdonképpen pályakezdő, ún. "komoly", klasszikus arcát mutatja az olvasónak: tollán szenvedélyes hitelességgel elevenedik meg a huszas évek nyugaton szerencsét próbáló, őhozzá hasonló közép-európai szegény örödögök sorsa, akik a közeledő világválság hullámvasútjára kényszerülve dermedt lélekkel süllyedtek el legtöbbször a mélyben, dacára annak, hogy olykor kéjelgő magasságokba is el-eljutottak. Berlin, Bern, Zürich, Bécs, Genf, Hamburg, Altona, Poissy, Párizs, a Földközi-tenger írásában a váltakozó színhelyek, de a nyomor, a fásultság, az elgépiesülés, a végzetes proletársorba süllyedés mindenütt ugyanaz: edzi vagy gyilkolja áldozatait. Középút nincsen.
Rejtő iszonyúan vergődik: majd mindent át- és túlél, szenvedélyes éhező- és fagyoskodó művész, aki a biztos pusztulás előszobájában hányódva ismeri föl a túlélés kényszerű parancsát: végtére is mindegy, hogy mit és hogyan, a lényeg, hogy dolgozni kell. Akkor is, ha egy házaló kereskedőnek cipeli kiskutya szorgalmú inasként az árumintát, vagy parkettáncosként csapja össze a bokáját egy nyugati lokál vendégei előtt. Sorsával dacol cementgyári munkásként, filmstatisztaként, tapétázó segédként, és akkor is, amikor alkalmazotti büszkesége maradéktalan felmondásra szólítja.
Hasonlóan viszonyul az íráshoz is: kezdetben a kitörést, az élmények megörökítését, regénnyé szublimálását veszi célba, de később mindinkább elsiklik a tudósítás, a beszámoló, az irodalmi útirajz, a napló felé. Hogy aztán még későbbi, legtermékenyebb éveiben zseniális íróiparosként ontsa sajátos humorú és filozófiájú, elnagyolt és a tömegízlésben utazó ponyvaregényeit, vadnyugati és légióstörténeteit.
Fiatalkori jegyzeteiben keserű malíciával néz szembe a könyörtelen történelmi süllyesztővel: az embert minél jobban elnyeli a mocsár, bekapja a gépszíj, annál biztosabb, hogy soha többé nem fog már onnan feltörni. Heves vitába száll társaival, akik bár ugyanúgy szenvednek mint ő, mégis elfogadják a társadalmi egyenlőtlenség eszméjét, hiszen az emberek úgymond amúgy sem egyformák. „Ha én ügyes vagyok, erős, ha dolgozom, ha gondolkozom, és szert teszek vagyonra, akkor az nekem jár” – hirdeti a cementgyári munkáskompánia egyik kivagyi tagja, aki nagyon bízik abban, hogy az átmeneti szenvedésen túl része lesz felemelkedésben is... Egy másik viszont arra figyelmeztet, hogy bizonyos kiegyenlítődésnek helye van ugyan a társadalom életében, „kell is segíteni a dolgokon, de ez a tőke, az ipar feladata. Ők oldhatják meg egyedül a kérdést. Ön azt mondja, hogy elbutul a gyárba adott gyermek. Én hallottam képviselőkről, írókról, tudósokról, akik proletárgyermekek voltak...” Rejtő megállapítása pedig a sokat látott orvosé: „Ezek mind bizakodtak abban, hogy fel fognak kerülni innen valamikor, és most igen óvatosan nem akarták saját maguk alatt a fát vágni. Pedig olyan erőtlen, olyan kizsarolt idegzetű, tehetetlen emberek voltak, háborútól, éhségtől, lelki kínoktól koravének...”
Rejtő szigorúan óvta magát azokban az években – lényegében azután is, mindvégig – minden illúziótól, emberi reménykedéstől: szándékosan száműzte magánéletéből a szerelmet, az alkotói ambíciót, a jobb élet hitét. Remek vázlataival nem csak az olvasó, hanem önmaga előtt is elhúzza a mézesmadzagot, hogy a végén kijelentse a kötet címét ihlető kulcsmondatot: „Megyek Párizsba, ahol még egyszer se haldokoltam, és itt vége lenne a regénynek, ha megírnám valaha”.
A rejtői nyomor és tetszhalál regénye, amely végett a fiatal írópalánta vándorútra indult, sose készül el.
Elkészül viszont a rejtői életmű, amely kevesebb is, több is a huszas évek ígéreténél. És betetőződik sorsa a rejtői halállal, amelynek receptjét a negyvenes évek tömegpusztítói alkalmazták nagy tételekben és félelmetes sikerrel, szerte Európában és a világon.
Cseke Gábor