Személy szerint mindig nagyon izgattak azok a személyiségek – s velük együtt azok a jellemek és helyzetek –, akik a tömegeket, a közvéleményt elsöprően hömpölyögtető események fősodrával következetesen szembe mentek, már-már ellenzéki különutasként nyilvánultak meg. Ilyen magatartások mindig akadtak, ha nem is számosan s érdekes, tragikus jelzőtüzei ők a történelemnek, mindegyre arra utalva, hogy a vezényszóra elképzelt egyöntetű cselekvés, akárcsak az áradások kíméletlensége, képes mindent globálisan magával sodorni.

Álljunk meg egy pillanatra az 1940-es őszi magyarországi-erdélyi eseményeknél, amikor is hosszas vajúdás és végeérhetetlen tárgyalássorozatra hirtelen pontot téve, megszületett ama nevezetes bécsi döntés, ami a Felvidék korábbi visszatérte után ha nem is a revízió teljes győzelmét, de az azért küzdők további pillanatnyi elégtételét, ünnepes örömét hozza. A huszadikszazad.hu portál közleményei hűen leképezik azt a tömegujjongást, mely a Trianon utáni részleges jóvátétel eseményeit és intézkedéseit kísérik, és valójában akkora a mámor, a gyors közigazgatási és katonai bevonulás szervezett lerendezése fölötti lelkendezés, hogy a disszonáns, a józanabb hangokra senki nem figyel oda, amelyek pedig arra figyelmeztetnek, hogy emberi viszonyaink Erdély földjén jóval összetettebbek és sokkal több megfontolást, tapintatot és emberi tartást igényelnek ahhoz, hogy egy ilyen eseménylánc hosszabb távon visszafordíthatatlan legyen. Az északerdélyi bevonulást kísérő általános köszöntésáradat, írói-újságírói megnyilvánulások közt szinte fehér hollónak számít egy-egy olyan gesztus, amivel az akkor még igen fiatal Szabédi László költő (eredeti nevén: Székely László, 1907–1959) mindjárt a bevonulás őszén, saját kezdeményezésre, tanítói állást vállalt egy Kolozsvár környéki színromán falu román iskolájában, hogy az ottani gyermekeket tanítsa. Valószínű, hogy üzenetértékű döntését fölöttébb furcsának találták kortársai, amit ő még azzal is megtetézett, hogy isten háta mögötti élete üres óráiban a helyi népköltészet darabjainak gyűjtésére és magyar nyelvű tolmácsolására adja a fejét. Ráadásul a báréi csujogatások Frunza verde - Zöld levél címmel meg is jelentek 1945-ben, s a hozzá írt előszóban ekként foglalt állást: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem a Kolozs megyei Báré községben /természetesen az itt közölteknél jóval többet/. Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és román népi műveltség.”

A hídat kereste hát a lehető legalkalmatlanabb körülmények között is Szabédi László az egymástól jól elkülönített és egymással szemben felajzott táborok között, azt a kapcsolatot, mely tartósan és békésen összeköthetne bennünket. Igaz, ez a széllel szembeni demonstráció időben nem tartott többet egy esztendőnél, mert 1941-ben a költőt már ott találjuk alkalmazottként a kolozsvári egyetemi könyvtárban, majd még egy év múlva ő lesz az északerdélyi Termés c. irodalmi folyóirat és szemle kezdeményező szerkesztője. Időben nagyjából ugyanakkor, 1940 őszén kerül sor az 1920 után rendre elsorvasztott, lehetetlenné tett erdélyi magyar intézmények újraélesztésére, gyors bekapcsolására az anyaországi gazdasági-szellemi vérkeringésbe. Hogy ez mennyire nem egyértelműen ünnepi mozzanat, arra ma meglepő nyomokra bukkantam az Erdély című “honismertető folyóirat” 1940-es, őszi profilváltásában, amikor is az addig évente 6 alkalommal – kéthavonta – megjelenő, az Erdélyi Kárpát Egyesület tevékenységét és eszményeit népszerűsítő közlöny egycsapásra havi megjelenésűvé válik, mintegy illusztrálván azt, amit annak idején mindenki fennen állított: a visszatérés jótékony hatással volt az északerdélyi magyarságra. Teljesen természetes hát, hogy az EKE is átértékeli tevékenységének célkitűzéseit, s az addigi kisebbségi politizálás helyzetéből megpróbál beleilleszkedni a többségi nemzettudat szokatlan komfortjába.

Az 1940-es évfolyam 7-8. összevont száma már ennek a sietős helykeresésnek a jegyében születik. Dr. Balogh Ernő, a folyóirat akkori vezető szerkesztője terjedelmes vezércikkben (Az EKE Erdély új rendje után) vonja meg az új helyzet józan mérlegét s dicséretére váljék, nem fog rajta a nagyotmondás általános szédülete; fényt és árnyékot egyaránt becsületesen kiporciózva mutat rá arra, hogy Észak-Erdély visszatérése, legalább is az erdélyi természetkedvelők szempontjából, amennyi előnyt hozott, legalább annyi veszteséggel is járt, mert megbontotta a régió természetes egységét, a történelem során megszilárdult eggyéforrottságát. "Az új politikai határ, melynek lefutása már közismert, ketté szakította Erdélynek s vele együtt az EKÉ-nek — Máramarost és a Bánságot is beleszámítva — egész Erdélyt átfogó eddigi egységét is.

A kolozsvári anyaegyesület vidéki osztályainak szinte háromnegyed részével együtt Magyarországhoz került, a többi Romániában maradt. Meleg, bensőséges testvéri kötelék szakadt szét. Jelenleg még nem tudható, hogy a magukra, anya nélkül maradt vidéki osztályoknak mi lesz a sorsa, hiszen a nagy kérdések mai forrongása észrevétlenül elnyeli az ilyen apró részletet. Hisszük, azonban, hogy ezek az osztályok megőrzik önmagukban is életerejüket és új helyzetük adottságával megalkudva, elkedvetlenedésükkel, széthullásukkal nem fogják saját sírjukat megásni." A józan ítéletű, az EKÉ-t is nagy felelősséggel vezető és irányító ásványtanász – ma geológusnak mondják –-, aki valamikor a kolozsvári római katolikus leánygimnázium, a Mariánum természet- és földrajztanára volt, később a Bolyai Egyetem ásványtani tanszékének vezető professzoraként tevékenykedik, de az Erdélyi Múzeum Egyesület természettudományi szakosztályának is az elnöke, mélyen humánus erkölcsi krédóját fogalmazza meg ez alkalommal, bátran kimondva, hogy: "A turistaság fogalmában nincs nemzet, állam, politika.

Ezeken felülálló ember- és természetszeretet a lényege, s célja ennek érdekében munkálkodni és alkotni. Nemes tett ez, melynek útjáról letérni vétek, s amelyet megakadályozni vétkes rövidlátás. Az EKE-nek most elszakadt osztályai tanúbizonyságot tettek eddigi életükben alkotó munkájukról, mellyel önzetlenül szolgálták a turistaság nemes eszméjét, s amellyel kizárólagosan a köznek voltak ingyen, de lelkes napszámosai. Nem merjük hinni, hogy gáncs érné ezt az áldozatos munkát, hogy valaki is feleslegesnek tartaná azt a törekvést, mely éppen a mostani felzaklatott világba több lelket, melegebb szívet és átfogóbb szeretetet kíván plántálni." Figyelmeztető szavaiból kiérzik az aggodalom, s ki nem mondottan ott rejlik a kor szomorú tapasztalata: sajnos, a politika, a konjunktúra igenis, mindent benyálkáz a maga önös érdekeivel, sarkított gondolataival, szekértábor-szemléletével. Hiszen egy pillanatra sem lehet feledni – és itt valóságos költői mélységekig hatol a földjét ragaszkodva szerető erdélyi ember természetes fájdalma: "Eddig mienk volt az egész Erdély. Szabadon járhattuk gyönyörű helyeit a csodás Aldunától fel a Máramarosi havasokig, a Keleti Kárpátoktól nyugatra a Magyar Alföldig.

Ma ennek a területnek felénél nagyobb délkeleti részét áthághatatlan kerítésként választja el tőlünk az új országhatár. Ez a megváltozott helyzet legérzékenyebben éppen a központot érinti. Ez ma minden közeli kedvenc kiránduló helyétől el van zárva. Még a Kolozsvár melletti Bükk-erdő is veszít szabad területéből a határ közelsége miatt. Hiszen a helyzet jelenleg az, hogy még ma az ott levő menedékház is beleesik az ú. n. semleges zónába. (Bükkerdei menedékházunk látogatására a napokban engedélyt kapott az Egyesület.) Szinte pótolhatatlan veszteség a Tordai-hasadék, az ott annyi erőfeszítéssel épült híres menedékház, melynek gondozása és kezelése további intézkedésig a tordai osztály feladata lesz. A sokat látogatott Gyalui havasok vidéke, a festői Géci vár, a Melegszamos és a Hidegszamos völgye, a sízők Eldorádója, az Öreghavas, sok gyönyörűségével és csodájával, a Vlegyásza, a Biharhegység, a Meziádi barlang, mind már csak voltak számunkra. Tekintélyesebb barlangjaink közül csak a Révi és a Homoródalmási maradtak meg, kérdés azonban, hogy az előbbinek „Hétfalu határá"-ba eső felső bejárata hozzánk fog-e tartozni. Búcsúznunk kell az Aranyosnak fenséges vidékétől. Rágondolni is fájó, hogy nincs több kirándulás a tündéri Torockóra, a Bedellői havasok elragadó tájaira. Bélavárára, a Remetei- és a Runki-szorosra már csak emlékeznünk lehet, nem folytathatjuk a titokzatos Búvópatak barlangjának további kutatását sem.

Az Érchegység kies tája az aranytermő Verespatakkal, a nagyszerű Detonátával szintén elveszett számunkra. A távolabbi helyek között —- hogy csak a nevezetesebbeket említsük — ott van az Alduna világcsodája, Vajdahunyad környéke Erdély legszebb ékszerével, a Hunyadiak várkastélyával, a fenséges Retyezát, Pelrozsény a Páringgal és a Szurdukkal, a Vöröstoronyi szoros, a Fogarasi havasok döbbenetesen vad vonulata, rajta hegyeink királyával, a Negojjal, tovább a Királykő, a félelmetes Propásta, a Bucsecs, a Nagykőhavas. Mind megannyi olyan hely, mely természetjáróink között valósággal fogalommá lett, amely azonban nekünk ma igazán már csak távoli fogalom, lét nélkül. Turistaterületünkben ért veszteségünk tagadhatatlanul rendkívül nagy. De ez csak akkor lehetne lehangoló, ha nem vennénk tekintetbe, hogy mi maradt. Nem az a helyes életfelfogás, mely az elveszett fölött síránkozik, hanem amely örülni tud a megmaradottnak. Ami nincs, az minden rágódás ellenére sincs. Ilyenkor az egyedüli helyes elv az, amely a nincs-et a van-nal igyekszik pótolni. " A pozitív szemlélet persze, csak egyfajta reálpolitikusi viszonyulás az adott helyzethez, amitől a létező problémák még egyáltalán nem oldódnak meg.

Az EKE és vezetősége jobban teszi - sugallja Balogh Ernő -, ha hitelt ad az élet új rendjének és reménykedik abban, hogy a dolgok jobbik oldala kerekedik majd felül. Ezért is sorolja fel a továbbiakban mindazt, ami szerencsére maradt, illetve azokat a "hamupipőke" sorsú erdélyi szépségeket, melyekre a jelzett hiányok folytán most "szerencsésen" rávetül a fokozott figyelem. Eltelik azonban egy év, s 1941 szeptemberében az Erdély immár ingerült hangú, keserű szerkesztőségi cikkben teszi szóvá a szép remények odalettét.

A Rólunk — nélkülünk. Kritika az elmúlt évben megjelent erdélyi kalauzokról c. közlemény se többet, se kevesebbet nem állít, mint azt, hogy az északerdélyi visszatéréstől eltelt időben áldatlan állapotok ütötték fel a fejüket az erdélyi turistakalauzok kiadása terén. Olyan emberek csinálnak belőle gyors üzletet, akik mit sem tudnak az Erdélyben folyó turistamunka lényegéről, az ottani viszonyokról. "Mivel az erdélyi turista élet irányítása és szervezése a román uralom ideje alatt a mi szemünkben fontos és komoly magyar kultúrmunka volt – érvel a cikk – s minden felületes és megtévesztő ténykedés húsunkba és vérünkbe vágott, a kétségbeesés bosszankodásával olvastuk őket és elszörnyülködtünk azon, hogy — ma a központi irányítás szükségességét hangoztató és mindent állami érdekből ellenőrző korszakban — akadhatnak emberek, akik büntetlenül a nagyközönség elé tálalhatnak ilyen megtévesztő „tájékoztatókat". A kiáltó szarvashibákat már szóvá tették a napilapok, az Erdély ezért a probléma elvi jelzésére szorítkozik, követelve, hogy "meg kellene akadályozni azt, hogy lelkiismeretlen üzérkedők és hozzánemértő jóakarók a jövőben közreadhassanak felülbírálás nélkül hasonló munkákat, mert miattuk nem láthattak napvilágot más hozzáértő, de szerény és szegény emberek és turista alakulatok munkái. Utóvégre ez nem regényírás, amelynél a szerző képzelőereje és stílusa lehet felfogás dolga és írásáért önmaga felelős.

Ha az újságírást megrendszabályozzák, akkor nemzeti érdek az is, hogy hazánkat látogató idegenek, de más vidékről Erdélybe utazó magyarjaink milyen kalauzokat kapnak kezeik közé... " Úgy látszik, a vezető illetékeseknek nem a "közönség kényelme, a testvérforgalom ápolása és helyes irányítása a fontos és szívükhöz közel fekvő munkakör, hanem fontosabb a presztízskérdés hajszolása és az úgynevezett „turistapolitika", ami abból áll — s amit mi erdélyiek eddig nem ismertünk — hogy az egyes turista alakulatok minden befolyásuk igénybevétele mellett egymás ellen áskálódnak s egymáson nem segíteni, hanem csak ártani igyekeznek. Ezt a szellemet eddig mi nem ismertük, de nem is kérünk belőle. Ez nem turista munka és nem magyar munka. Ennek a turista politikának eredménye többek között ez a sok gyatra erdélyi kalauz is, ami végeredményében nemcsak a szerzők és kiadók szégyene, hanem az általános magyar turistaságé is." Az EKE, vezetőjével az élen, mindennapi szervező, koncepciós és ismeretterjesztő munkájával a gyakorlatban is példát mutatott a követendő erdélyi szemléletből. Az ezredfordulón nagy érdeklődés követte például dr. Balogh Ernőnek a történelem viharait átvészelt mintegy 200 negatívjáról készült igen jó minőségű fotográfiái vándorkiállítását. A fotók 1928. és 1943. között készültek, üveglemezes technikával Erdély legjellemzőbb – számos esetben már eltűnt vagy igencsak átalakult – tájairól, településeiről, műemlékeiről és lakóiról.

Unokája, aki a jeles tudós emlékezete felidézésének motorja volt, így jellemezte egy interjúban Balogh Ernő dokumentarista stílusát: "A képanyagot nem fotóművészként választotta ki, hanem tudósként, a kutató szemével kereste a megörökítésre érdemes szeletét a természetnek, környezetének, korának... A képekkel nemcsak tudományos előadásait, írásait, cikkeit illusztrálta, hanem az EKE keretében – Erdély számos városát bejárva – ismeretterjesztő előadásokat tartott, bemutatva kézzel színezett diapozitívjait, gondosan szerkesztett és feldolgozott fekete-fehér felvételeit. Ezen túlmenően fotóanyagának pozitív képeiből oktatási céllal több iskolának is ajándékozott nagyításokat szemléltetőeszközként. És az iskolák falán – Nagyváradon, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és nem csak – ott lógtak valamikor ezek a képek. A különböző fotópályázatokon nyert díjak mellett fotográfiai munkásságának egyértelmű szakmai elismerése volt, hogy Románia Földrajzi Monográfiájának 1960-as kiadásában, melyet a Román Tudományos Akadémia jelentetett meg, Erdélyről az ő képei szerepelnek a legnagyobb számban." (RMSZ, 2002) Ezek után különösen tanulságosnak érzem a korábban említett cikk szentenciáját, amit az ismeretlen szerző fehéren feketével megfogalmaz, s amely a kor jobb megértéséhez szánt adalékomnak akár végszava is lehetne: "Azokkal az erdélyi turistákkal és turista vezetőkkel kellett volna megíratni e tájékoztatókat, akik 22 éve itt éltek e hegyek között, akik tudják, hogy kiránduló helyeinkhez vezető útjelzések miért elhanyagoltak vagy miért nincsenek.

Akik nem üzletet vagy fölényeskedést látnak az erdélyi turistaságban, hanem visszaemlékeznek arra az időre, amikor magyar ember számára lelki élmény volt a hegyek közötti barangolás a román uralom alatt. Mert úgy nem lehet erdélyi kalauzokat írni, hogy Pestről lejön egy a turistaságtól testileg-lelkileg távol álló úr s végigutazza vasúton a megközelíthető városokat és fürdőhelyeket kiadójának pénzével s itt-ott érdeklődik egyes dolgok iránt, majd összeszed háború előtt megjelent leírásokat s azokból írja meg kalauzát. Az ilyen munka eredménye aztán, hogy „már nem létező" fürdőket, intézményeket és műemlékeket ajánl megtekintésre kalauzában, viszont kihagy olyanokat, amelyek az utóbbi években létesültek. Most már csak azt várjuk, hogy minket, erdélyieket tegyenek felelőssé e rossz kalauzok miatt, pedig igazán semmi közünk sem volt hozzájuk. Mi a lassúbb, de alaposabb munkának vagyunk a hívei s ahhoz tartjuk magunkat a jövőben is."

Csíkszereda, 2011. február 14.