Küldetését teljesíti ki, elhivatottságát vállalja fel a huszadikszazad.hu azzal, hogy a letűnt század történéseinek sajtóbúvárlása mellett fórumot biztosít az értelmezésnek, a mérlegelésnek, a jelenkori tudat vezérelte elszámolásnak.
Ezt a fajta nyitást most egy újabb lépéssel tetézi: rendhagyó módon, rendhagyó regényt kezd közölni, amelynek tárgya és anyaga legalább annyira földhözragadt, mint az életünk, szellemisége viszont nagy tereket és idősíkokat képes átfogni, amelyekbe belefér ugyanaz a huszadik század, amit még ma sem tudtunk igazából megfejteni, értelmezni.
Elekes Ferenc regénye a portál szándékaival közös hullámhosszon született, a szerző az erdélyi emlékiratirodalom legjobb hagyományainak mentén el kívánt számolni azzal az élettel, amivel családilag és emberileg a felmenői és falustársai felruházták, megbízták. Olyan 1935-ben született, erdélyi székely faluból, Siménfalváról (Udvarhely megye) kirajzott, Marosvásárhelyen élő íróról, újságíróról van szó, akinek élete és munkássága zömmel az utolsó nagy huszadikszázadi cezúra, 1989 előtt bontakozott ki Romániában, a kor sajátos korlátai, nehézségei és lehetőségei között. Írói tapasztalata következetesen két forrásból táplálkozott: szülőfaluja éltető erkölcsi hagyományaiból, illetve ország- és világjárásai tanulságaiból.
– Otthon tanultam meg, hogy ahol dolga nincs az embernek, oda nincs amiért menni – nyilatkozta nemrég egy internetes portál munkatársának, aki fölkereste őt otthonában. – Hacsak nem kiváncsiságból. De a tapasztalat azt mutatja, a kíváncsiságból is lehet dolgot csinálni. És azt is csinál, akinek van reá ideje. Vajon, amilyen lettem, ahhoz van-e köze a falumnak. Biztosan van. Mert számomra a falum a legbiztosabb támpont volt mindég. Most is oda megyek haza. Ha azt mondom valahol, hogy megyek haza. Hazája sok lehet az embernek, de haza csak oda szokott menni, ahol született, vagy felnőtt valamennyire. Énnekem mindenem ott van a falumban, pedig ott már nincs szinte semmim. Anyámon kívül, persze. Na, van még egy tyúk is. Egy francia származású tyúk. Eléggé öreg már szegény. Ez a francia tyúk meg se rebben, ha valaki meg akarja fogni. Nem ismeri a félelmet. Senki, soha nem rúgott belé, legföntebb elhessentette, ne járkáljon be a házba. Jó tapasztalatai vannak ennek a mi francia tyúkunknak a világról. Hogy félni is kell valamitől, azt még nem vette észre. Bár a népeknek is hasonló tapasztalatai lennének.
Amikor kézbevettem Elekes Ferenc 2009 nyarán kihordott kéziratát, lélegzetvisszafojtva, együltömben kergettem a betűket és a szerző csavarintos gondolatait, nem tudtam elképzelni, hová vezethet a könyv lapjairól kirajzolódó ámokfutás, egy már csak említésekben létező, semmilyen különösebb vizet nem zavaró, egyszerű asszony földi nyoma után. De hamar kiderült az olvasó előtt, hogy az ő alakja csupán ürügy ahhoz, hogy hozzá képest erőteljesebben, markánsabban felvillanjanak a többé vagy kevésbé jellemző mozzanatok Siménfalva kisvilágáról, s elkönyveltem, hogy a láthatatlan, ismeretlen, sírtalan, jeltelen asszony igazságkeresése tulajdonképpen az egyetlen emberi cselekedet a világon, ami tisztességes, de önmagában az ő erénye nem elegendő ahhoz, hogy valaki számba is vegye az egyes ember életét.
Mátyás királyra bezzeg, milyen jól emlékeznek a népek! Hisz úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint igazságos uralkodó, s amikor meghalt, azt mondják, odalett az igazság. Pedig az igazság Mátyás királyról egy kicsit másképp hangzik, ha alaposan és figyelmesen megkaparjuk a feljegyzéseket, a leveleket, egyéb dokumentumokat: nagy kópé, nagy úr volt Mátyás, ez nem vitás, aki szerette a gazdagságot, a tivornyát, a nőket, a fegyverforgatást, a vadászatokat, de szerette a könyveket is, a zenét, a kellemet, s amúgy nem vetette meg az igazságot sem. Tehát egy jól megtermett, sokoldalúan fejlett reneszánsz emberfajta volt, uralkodónak álcázva. E teljességéért maradt meg az emléke. Mert ember volt, s ebbe belefért igazságossága is.
A könyvbeli Gocsovszkyné (s a hozzá hasonlók) viszont, bár tiszteletre méltók, inkább csak a konstatálásig igazságosak. Nem szeretik például, ha valamire, ami 374 forint, azt mondják, pl. a pult mögött, hogy az 380, vagy felkerekítve éppen 400. Ez nem fér a fejükbe és ezért készek bármilyen harcot megvívni. De ez még az igazságnak csak a halvány kapirgálása, hol vagyunk még ettől a nagy igazságokig? A könyv éppen azt példázza, hogy az ilyen szigorú konstatálások vezethetik vissza az emberiséget a becsület és az igazságosság útjára, ergo a Gocsovszkynék szellemi szolgálata elévülhetetlen.
– Sokan meg szeretnék váltani az emberiséget az írás által – vallja a szerző a fent említett portál munkatársának. – De az emberiség nem akar megváltódni. Ezt határozottan közölte velem az emberiség és én ehhez tartom magam. Írtam is egy harminchat kötetes tanulmányt az írás, illetve az irodalom jelentőségéről. Persze, néhány sorba tömörítettem ezt a rengeteg könyvet, mert takarékosságra neveltek volt otthon a szüleim. Ide is tudom másolni azt a néhány sort, az a címe, hogy Az irodalomról. “Vékony könyvekben is lehetnek fölemelő gondolatok. Leghasznosabbak mégis a vastag könyvek. Különösen nyaki spondilózisban. Párna alá téve. Ezek sokkal fölemelőbbek.”
A regény amolyan igazságtevő napló az író emlékeiben. Megadja az elesetteknek, a mellőzötteknek az esélyt, hogy akár egyénileg, akár közösségileg is bekerüljenek a hétköznapi történelembe: az, amely szembesíti az embert önmagával, nem pedig lehazudja a napot is az égről. Mesteri az a fondorlat, ahogy összefonja és megbogozza a szétszaladni látszó, valójában nagyon is összefüggő szálakat. Kistérség és nagyvilág ölelkezik természetesen a könyvben, furfangos, szubjektív gondolatmenete, még ha vitára ingerel is, a lényeget illetően lefegyverez, gondolatokat tisztít.
Mindennél távolabb áll Elekestől a nagyotmondás, a szerepjátszás, nem akarja megváltani azt a világot, amit nem lehet megváltani, csak túlélni és bevallani. A huszadik századról alkotott leegyszerűsített, népi bölcsességbe oltott vízióját épp az teszi autentikussá, hogy szerző nem kíván többnek látszani benne, mint amekkora. Benne is éppen úgy keveredik sokminden, mint ama legendás Mátyás királyban: a talmi és a nagyvonalú, a rigolya és a szellem, az igazságosság és a hiúság, a lemondás és a makacsság. Ezeket mind mesterien adagolja és személyesíti meg, anélkül, hogy fölöslegesen hamut szórna a saját fejére.
Belefér egy falu földrajzi koordinátáiba a világ? Erre is frappáns választ ad Elekes Ferenc könyve, mely a magas nagypolitika tektonikus hullámaiból, fű alatti rezdüléseiből mindazokat a végső tanulságokat képes levonni, melyek mindannyiunk sorsában akár rendet is tudnának teremteni. Egyszerre átlátható és beláthatatlanul tág világ az Elekesé. Magam, bár városon felnőtt úrigyerek lennék, végtelenül otthonosan érzem magam benne. Mi ez, ha nem a megnyugvás varázslata?
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2009. október 7.