A 1920. június 4-én bekövetkezett és aláírt trianoni döntés örök árnyékként vetül a magyarság tudatára. Az azóta eltelt kilencven esztendőben, bár sokan próbálkoztak eloszlatni a búsongás és a kétségbeesés felhőit, a kérdés távolról sem jutott nyugvópontra. A vonatkozó történelmi adattár, a folyamatábra ismerősek. Az esemény köré fonódott, azt beburkoló egyre tömöttebb érzelmi háló úgyszintén. Hiszen minden, ami Trianon után következett, nem egyéb, mint ugyanannak a szakadásnak, csonkulásnak, nemzeti szorongatottságnak a hosszan elnyúló, nyomasztó árnyéka, atmoszférája és dimenziója is egyben. Az ebből való időről időre megkísérelt kitörés, az átmeneti belenyugvás, a közömbösség, majd az újra fellángoló (felélesztett?) békétlenség, revíziós indulat pedig, mint valami ködszerű permet nyirkos bizonytalansága, az élet szinte minden megnyilvánulásán otthagyja a nyomát.

Ha a trianoni sokkból való ébredésnek léteznek felelős, józan személyiségei – igaz, számszerűen nem sokan, hiszen a fájdalom nagy, a veszteség óriási, a tehetetlenség és a düh magasra csapnak –, akkor gróf Bánffy Miklóst bátran nevezhetjük a cselekvő túlélés egyik hiteles kalauzának, akitől politikai tisztánlátást, világos gondolatokat és bölcs mérlegelést tanulhatnánk még ma is.

Pedig a grófot 1946-ban maga Emil Isac, akiről mindenki úgy tudta és tudja ma is, hogy Ady és a magyar irodalom nagy barátja, bélyegezte meg, mint "Horthy volt külügyminiszterét", és az erdélyi magyar kultúra “megrontóját”, és ez elég volt arra, hogy életreszólóan diszkreditálja, tiltólistára ítéltesse és Erdély elhagyására késztesse azt az írót és államférfit, aki Emlékeimből. Huszonöt év c. memoárjában őszintén feltárja kulcsfontosságú politikai szereplésének teljes történelmi-szellemi hátterét. A közéleti Bánffy Miklósról írt tanulmányában Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész szerint a gróf "az első világháború idején mint összekötő tiszt az egyik német hadseregcsoport parancsnokságán teljesít szolgálatot, de hamarosan diplomáciai küldetésben Isztambulban és Szófiában is megfordul. 1918-ban felesküdött a Nemzeti Tanácsra, és részt vett a Székely Nemzeti Tanács megalakításában. Különleges szerepet töltött be a magyar közéletben, mikor is 1921. április 14-től 1922. december 14-ig Magyarország külügyminisztere volt. Meg kellett szerveznie az önálló magyar külügyminisztériumot, a követségeket, a konzulátusokat, és vállalnia kellett azt a sok-sok sajátságos feladatot, melyek a legyőzött ország külügyminisztereként a békeszerződés előírásainak végrehajtásában reáhárultak. A zaklatott időnek a legmaradandóbb eredménye az, hogy az ő nevéhez fűződik a nyugat-magyarországi részek, közöttük Sopron megmentése." (Erdélyi Múzeum - 61. kötet, 1999. 1-2.füzet).

A második világháború befejezésének évében, Trianon negyedszázados évfordulóján rohamosan fogyó emlékezetén próbál kifogni, s ábrázolni kívánja, "milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet." Hiszen mindenki sejti, tudja: az ezutáni békekonferencián a magyarság újabb tragikus vesztést kell hogy elszenvedjen.

Emlékiratának megírása után még ötven esztendőnek kellett eltelnie, hogy gondolatai megjelenhessenek és beépülhessenek a köztudatba, s tudati gyógyulásunkhoz hozzájárulhassanak. Néhányukat, a legfontosabbakat csokorba gyűjtve, így emlékeztetünk a kilencven éves Trianonra.

Cseke Gábor

*
Bánffy Miklós: Huszonöt év
(részletek – 1945)


ÉPPEN HUSZONÖT ÉVE most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét. Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most húsz esztendővel később.

Ma újra romok vesznek körül. Sokkal szörnyűbb romok, mint akkor. Most végiggázolt az egész magyarlakta földön a háború, mint az Apokalipszis négy lovasa. Városaink, falvaink romokban. Iparunk, földművelésünk, egész állatállományunk úgyszólván megsemmisült. Százezrek lettek hajléktalanná.

Minden elpusztult, amiért Trianon után akkora szeretettel dolgoztunk mindnyájan és amit az első évtized végére fölépítettünk, annyi önfeláldozással, körültekintéssel és hangyaszorgalommal is.

A mai katasztrófa, ami mindezt elsöpörte, még sokkal nagyobb, mint az a másik volt, amivel akkor az első világháború végén meglátogatott a végzet.

Néha gondolkozni is borzasztó. Borzasztó végiggondolni mindezt. Borzasztó látni, hogy építő munkánk hiábavaló volt. Pedig annak, aki, ahogy én is, az első világháború után egyik munkása voltam az újjáépítésnek, alig maradt más egyebe, mint ez a visszagondolás és tömérdek emlék. Egy hosszú és dolgos élet után ez az egyetlen kincs, ami még az enyém. És kincs talán az a politikai tapasztalás is, amit néha mint cselekvő, de legtöbbet mint szemlélő egy félszázadon át szereztem. Ennyi megmaradt, de ez is veszendő. Jegyzeteim nincsenek. Naplót sohasem írtam. Számtalan okirat, levél és memorandum, amit megőriztem, elégett vagy széjjelszóródott. Már csak az van, amit agyamban hordozok magammal és csak addig, míg az élet nagy folyóján át nem haladok. Odatúl ez is megsemmisül majd. Bizonytalan, mennyire van tőlem. De messzi nincs.

Ezért hát hozzáfogtam emlékeim megírásához. Ábrázolni kívánom, milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet.

*

Nyilvánvaló volt, hogy Trianon belátható időn belül meg nem másítható. Hogy hosszú évek múlnak el, míg az európai helyzet annyira megváltozik, hogy a revízió egyáltalán szóba jöhessen. Addig pedig a „nem, nem soha" álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott. A békeszerződés ugyanis sok kérdést hagyott tisztázatlanul. Az a kísérő levél is, amit Millerand francia miniszterelnök intézett a magyar békeküldöttséghez, bizonyos feltételek fönnforgása esetére határkiigazításokat helyezett kilátásba. Ezekről tehát tárgyalni is lehetett. Továbbá a kisebbségi szerződések fölötte vázlatosak lévén, Magyarország számára erkölcsi alapot nyújthattak arra, hogy határain kívül maradt honfitársai sorsán könnyíthessen az utódállamokkal való közvetlen tárgyalások útján, ha olyan atmoszférát tud teremteni, amiben az ilyen lehetséges. Gazdasági szempontból kétségtelen, hogy ez az út óriási előnyöket hozhatott volna.

*

Azon a délutánon, midőn a magyar külügyi tárcát vállaltam, egyetlen programpontot szögeztünk le: azt, hogy meg kell próbálnunk az utódállamokkal fölvenni a kapcsolatot és legalább valamelyikkel barátságos szomszédi viszonyt teremteni. Álláspontom ugyanis az volt, hogy bár végeredményben a nagyhatalmak döntenek a békeszerződésből fakadó minden ügyben, mégis problémáink megoldását szomszédainkkal való megegyezésben kell elsőben keresnünk. Még akkor is, ha később sikerülne valamelyik nagyhatalommal szorosabb kapcsolatba lépni. Az ilyen kapcsolat amúgy is csak a nagypolitikára vonatkozik és kizárt dolog, hogy mindennapi sérelmeinkkel mindig hozzá szaladgáljunk. Az élet maga parancsolja, hogy az utódállamok valamelyikével keressünk olyan alapot, amit mindkét fél elfogadhat. Akkoriban persze még nem mindenikkel, de egyikkel-másikkal ez nem látszott kilátástalannak, hiszen bárhogy változtak is meg avagy változhatnak a jövőben az államjogi határok, népeink itt kell éljenek egymás mellett és nemcsak a régi Magyarország földtani és vízrajzi egysége, de a gazdasági egymásrautaltság számtalan szála fűzi össze e terület népeit.

*

Jugoszláviával való viszonyunkat sok ezer magyar családnak kiutasítása is mérgezte és az ezzel kapcsolatos durvaságok.

Romániával a viszony még rosszabb. Budapest megszállásával kapcsolatos emlékek nagyon fájtak még. A román csapatok kivonulásuk előtt és alatt elvitték a vasutak majdnem egész fölszerelését, gyárak gépeit szerelték le, telefonkagylók ezreit vitték el és a Nagyalföld úgyszólván egész állatállományát. És ez utóbbit nemcsak az állami gazdaságoktól és a nagybirtoktól, de a kisgazdák minden állatát az utolsó borjúig. Egyedül Gyomától délre maradt meg ebből valami a parasztság kezén.

Erről nem sokan tudnak és megírva sem láttam sehol. Ezért elmondom itt, mert saját tapasztalásom tanulságul is szolgálhat.

November elején 1919-ben, közvetlenül a román hadsereg kivonulása után Nagykígyósra kellett utaznom. Persze vonat nincs – hiszen sem vagon, sem mozdony –, ezért hát sínautón mentem oda, vagyis egy öreg taxin, amire rászereltek valami sínen járó kereket. Végig, egész Gyomáig egyetlen állatot se láttam, még aprójószágot sem. Néhol gazdák, ember, gyerek, asszony kapálgattak szegények parlagon maradt földeken. Máshol csak álltak szántatlan tarlójuk szélén tehetetlenül. Gyomán túl azonban váratlanul egész más a kép. Szántanak lóval, ökörrel! Itt-ott valami kevés baromfit is lehet látni egyik-másik tanyaház közelében. Nagykígyóson érdeklődtem ennek magyarázata után. Azt mondták, hogy attól a vonaltól délre, amit megfigyeltem, Moşoiu tábornok parancsolt. Ő szigorúan megtiltott minden rablást és szigorúan büntette.

Érdekes adat ez. Bizonyítja, milyen döntő tud lenni a vezénylő tábornok akarata; bizonyítja, hogy a tömegek indulatát éppen úgy lehet jóra vezetni, mint rosszra, csak jószándék kell hozzá és erélyes föllépés.

Román részről az ország kirablása 1919-ben óriási politikai hiba volt. Ez volt a történelmi pillanat, melyben alapját lehetett volna vetni a magyar és a román nép közötti megbékélésnek. A magyar közvélemény a bevonuló román hadsereget örömmel fogadta és felszabadítóként üdvözölte. Ha a román hadsereg nem rombol és rabol, hanem vállalja ezt a fölszabadító szerepet és aszerint viselkedik, ez a magatartás a két nemzet közötti százados ellentétet eltüntette, vagyis legalábbis annyira lefokozta volna, hogy idővel és kölcsönös jóakarattal barátság és testvéri érzést építhettünk volna a helyébe.

*

A békekötés szerzői, a maguk könnyelmű tudatlanságukban, az utódországbeli és a békeokmány alapján automatikusan beálló állampolgárságot a községi illetőséghez kötötték. Ennek az lett az eredménye, hogy számtalan tisztviselő, tanár, tanító, kereskedő és iparos, akik évtizedek óta éltek, szolgáltak és dolgoztak valamely Romániának juttatott városban vagy falun, ott házat vagy földecskét szereztek, hontalanná váltak. Ugyanis a háború előtti Magyarországon az illetőségnek semmi fontossága nem volt, és azt csak olyan ember kereste, aki a községi igazgatásban valami szerepet akart játszani. Számos olyan ember is belekerült ebbe a kategóriába, aki bár Erdélyben született, de élete egy részét valahol máshol töltötte, és így nem szerepelt az illetőségi lajstromban. Ezeket mind kiutasították és áttették a határon.

Még egy körülmény szaporította a kiutasítások számát. Maniu nagyon korán, ha jól tudom, még 1919-ben nyáron, állítólag azért, mivel Budapesten tanácsköztársaság uralkodik, elrendelte, hogy aki állami vagy megyei fizetést élvez, hűségesküt kell hogy tegyen. E területek iránt akkor még nem volt békeokmány és bár a „Londoni Protokoll" Romániának ígérte Erdélyt, az államfőség jogszerűleg még nem következett be. Ha valaki a megtagadást provokálni akarta, a magyarok jogászias gondolkodását ismerve, jobb módot arra aligha találhatott volna. Az érdekeltek egyhangúlag kimondták, hogy a békeszerződés bekövetkeztéig nem esküsznek. Erre egyetemi és középiskolai tanárok, tanítók, tisztviselők és alkalmazottak távozásra kaptak parancsot. Némelyik 24 órán belül. Így számtalan erdélyi születésű és illetőségű egyén és családja távozni kényszerült minden kis vagyona vesztével, bár máskülönben megvolt a joga arra, hogy szülőföldjén maradhasson.

A határállomásokra majdnem naponta érkeztek százával. Ott a magyar kormány megtagadta az átvételüket, mert a lerongyolódott országban nem tudta hova helyezni őket, ellátni és élelmezni. Szörnyű tragédia volt ezek sorsa. Néha hetekig ott vesztegeltek a határon, míg a magyar állam végül mégiscsak megkönyörült rajtuk és befogadta őket. Vagonlakók lettek, akik Budapest külső állomásain éltek a vaksínekre tolatott kocsikban vagy hevenyészett barakkokban. Rettentő nyomorban töltöttek el ott sok hónapot, elég hagy számmal több esztendőt is, míg az e célból szervezett „Menekültügyi Hivatal" végtére vissza tudta őket juttatni emberies életmódhoz.

Ebből a szenvedésből csak a magyar vasutasok maradtak ki. Ők reálisabbak és szervezettebbek voltak, nem is olyan jogásziasok, mint a középosztály. Ők nagyon okosan letették az esküt, és így otthon tudtak maradni, és meg tudták menteni mindennapi kenyerüket maguk és családjuk számára.

Ez a hosszan elhúzódó ügy, a kiutasítottak szenvedéseinek ügye tömérdek méreganyagot vitt be a magyar közönségbe. Majdnem minden menekültnek volt a trianoni országban rokona, jó ismerőse. Mindenik iszonyú, néha bizonnyal eltúlzott szörnyűségekről panaszolt. Mindez olyan közvéleményt szült, ami akkoriban bármi közeledést Románia felé magyar politikus számára lehetetlenné tett.

*

Hitem szerint a magyar tragédiát megérteni nem lehet, ha a múltunkat nem vizsgáljuk át. Ennek a távolabbi vagy közelebbi múltnak sanyarúságai és küzdelmei, mulasztásai és bűnei adják a kulcsot hozzá.

*

A magyar közvélemény, sőt a magyar történetírás is alig veszi észre ezeket az összefüggéseket. Csak azt látja, hogy az írott törvény előbb-utóbb érvényre jutott. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy mindennél erősebb a jog.

A XIX. század nagy krízise és annak megoldása 1867-ben a közvélemény szemében látszólag ugyanezt a tételt bizonyítja, hiszen maga Deák Ferenc is állandóan a szentesített '48-as törvényekre hivatkozik tárgyalásai során. Nála ez helyes taktikai módszer ama császárral szemben, aki a trónját a magyarság megnyerése útján akarja biztosítani. A kiegyezés vezéremberei ezt jól tudták. A közönség azonban ezt nem tudta és nem látja be, hogy e tárgyalásokra egyáltalán nem került volna sor, ha Ausztria 1859-ben és 1866-ban el nem veszít két háborút, melyek nemcsak pénzügyi helyzetét rendítik meg, de nagyhatalmi állását is.

Egyedül a jog győzelmét látja benne az erőszak felett. Ez az alapja és eredete a magyarság jogászias beállítottságának.

A magyar történetírás 1867-től századunk kezdetéig ugyanilyen hamis szemszögből ábrázolja a múltat.

Emberileg érthető volt, hogy azok a történészek, akik ifjúkorukban végigélték az osztrák abszolutizmus elnyomatását, akik emlékeztek arra a rengeteg kivégzésre és bebörtönzésre, amit a Bach-korszak magyarokkal elkövetett, egész életükben annak az emléknek behatása alatt álltak.

*

...Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik, mint Esterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György, akik valólátók voltak és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi vállalkozás bukásakor kénytelenek a bukásból menteni, ami még menthető és a történelmi adottságnak engedni — azokat árulóknak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizárt, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, hogy Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve, nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és hogy a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig.

Ilyen elfogult történetírói gárda neveli két nemzedéken át az ifjúság oktatóit, tanárokat, tanítókat. Így itatja át a magyar közvéleményt egy olyan históriai beállítás, ami sok tekintetben hamis és hézagos. Így válik tömeg-meggyőződéssé, hogy mindig győzelmes marad a jog!

*

A nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuknak. Tragikai hősök ők, nem pedig alkotók. Ennél fogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közelrokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás" fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját. Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György nem népszerű nevek, pedig ők a vallásszabadságot és a magyar alkotmányos élet alapjait rakták le, illetve védelmezték meg.

*

Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a '67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfoglalása óta sohasem élvezett. Népszerű nevek Thököly és még inkább Rákóczi Ferenc és Kossuth, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és a nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka.

Abból az egyoldalú ábrázolásból, amit élükön Thalyval, aki magát Rákóczi udvari krónikásának vallotta, a múlt század történészei is tanítottak, még egy másik igen nagy hátrány származott.

Szerintük hőseik bukását nem az okozza, hogy a Habsburgház hadereje, ami korábban máshol volt lekötve, külügyi helyzetének jobbra fordulása által ismét fölhasználható a magyar fölkelés ellen, hanem híveik bizalomhiánya vagy árulása. Ebből a beállításból önként következik az a hiedelem, hogy a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban, vagy ha árulás nem buktatja el. Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat – ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a „Kárpátoktól az Adriáig".

Hogy ez a beállítás népszerű volt, az természetes, hiszen a nemzeti hiúságot és a nagyzolást táplálta, amire a magyar nagyon is hajlamos. Ebben a tanításban nőtt föl a világháború előtti nemzedék, és mivel így tanulta a középiskolában, ezt a hitet hazafiúi dogmává formálta ki. Hazafias volt mindenki, aki dicsérte, hazafiatlan, aki bármi bírálatot merénylett volna mondani. Odáig fajult már a közvélemény, hogy a legkisebb kritikát sem bírta el és könnyen fölháborodott, ha valmelyik idealizált hősét valaki emberi valóságában próbálta ábrázolni.

*

A magyar jogászias gondolkodás: az a meggyőződés, hogy a jog erősebb mindennél és előbb vagy utóbb, de mindig győznie kell, végig fog kísérteni egész történetünk folyamán.

*

Akkoriban kezdett erősebb politikai tevékenységbe az „Ébredő magyarok" című egyesület, mivel Eckhardt Tibor, aki Gömbös előtt államtitkár volt, most ellenzékbe ment és annak élére állott.

Ugyanakkor alakult a „Revíziós Liga" mint társadalmi mozgalom.

Én mind a kettőt károsnak tartottam. Elég bajunk volt még akkor is, hogy a „fehérterror" utolsó próbálkozásait meg tudjuk szüntetni. Igazán fölöslegesnek véltem, hogy újból főiéiesszük a fajelmélet kártékony tüneteit. Humorosnak is találtam, hogy a „fajmagyar" ébredők tábora csupa idegen származású ember, svábok, tótok és bunyevácok.

Igazi magyar kevés köztük, néhány fantaszta vagy desperado.

A „Revíziós Liga" alakulását és pártolását nagyon elleneztem. Véleményem szerint az ilyenre szükség nincs. Kihatásaiban pedig káros.

*

Az agitációt ezen a téren elsősorban fölöslegesnek tartottam. Minek biztatnók egymást, ahogy a kórus szokta az operában, ha úgysem volt nálunk senki, aki a Trianonban elkövetett csonkítást ostobának és igazságtalannak ne tartotta volna. Az ilyen csak a szenvedéseket fokozza és mesterségesen gyártja a gyűlöletet. Pedig az emberben csakis a békés indulat fogamzik nagyon nehezen. A gyűlölségre mindig és mindenkor kapható a Homo sapiens. Láttuk azt 1914-ben. A szerb ultimátum és az orosz hadüzenetkor senki sem gyűlölte nálunk se a szerbet, se az oroszt. Sőt, utóbbiak 1849-ben tanúsított úri viselkedésükkel inkább rokonszenvesek voltak. Nem telt bele azonban két hét, és a sajtó propagandája folytán olyan lobogó gyűlölet lángolt föl, hogy rohant mindenki a zászlók alá, még azok is, akiknek behívójuk sem volt. Mert az emberi állat természete, hogy tömegben úgyszólván mindig ölni akar. Örömét találja a gyilkolásban.

Külföldi vonatkozásban és politikai szempontból nemcsak fölösleges, de okvetlenül káros.

A nagyhatalmaknál, középhatalmaknál a külügyi szolgálat, ha ilyen kérdés lehetővé válik, bármikor követelni tudja a határok revízióját. Erre semmi propaganda és előzetes állásfoglalás nem szükséges. Ha úgy alakul a külföldi helyzet, ha alkalom van arra, semmi akadálya sincs, hogy akár váratlanul előálljunk területi vagy határigazítási követeléssel. Így tett például Románia 1912-ben, a Balkán-háború második fázisában. Dobrudzsáról addig nem beszélt senki. Mikor azonban Bulgáriára megharagudott Oroszország, váratlanul fölfedezte, hogy neki igényei vannak reá és rövid vértelen támadással meg is szerezte. Legújabb időben is számos ilyen eset fordult elő. Külföldi propagandával ébren lehet tartani valamely kérdést. Az ilyet azonban csakis csöndes munkával lehet. Kétségtelenül hasznos, ha a világközvélemény tudtára jut, hogy van ilyen kérdés. Ha világ-meggyőződéssé válik, hogy valamelyik helyzet igazságtalan, és alkalomadtán rendezendő lesz.

A hangos propaganda azonban csakis káros.

Káros, mert csöndes időben a külföldi közvélemény azt az országot, aki folyton szaval és fenyegetőzik, békerontónak tartja, és rossz szemmel nézi mint olyat, aki az ő nyugalmát állandóan zavarni akarja. Káros, sőt ostobaság azért is, mert az ellenfélt folyton figyelmezteti és ellenintézkedésre sarkallja. A mi esetünkben még különösen oktalan volt. Több milliós testvéreink éltek a szomszéd államokban. Nyilvánvaló, hogy azok helyzete annál súlyosabbá válik, mentől nagyobb a revíziós lárma Budapesten. Helyzetüket azt hiszem, javítani tudtuk volna, ha nem engedjük kifejlődni azt a harsogó irredentát, ami a magyarországi közönségben kialakult – nem az én időmben, hanem később.

Káros volt a határon túli magyarokra azért is, mert szüntelenül abba a hitbe ringatta őket, hogy most azonnal, rögtön, talán már holnap, de holnapután biztosan történik valami, ami helyzetükön változtat! Csodaváró hangulat fejlődött ki közöttük, ami
elhanyagoltatta velük olyan föladatok megoldását, amik akkor még békésen voltak rendezhetők, intézményeik védelmét az illetékeseknél és népük igazi szervezését.

Káros általános szempontból is. Külügyi politikát csak úgy lehet sikeresen vinni, ha azt az államfő, kormányelnök vagy a külügyminiszter csinálja, az összes körülmények kellő ismeretében, hűvösen és tárgyilagosan. A közvélemény sohasem lehet elég tájékozott és nála nem az okosság és az államérdek lesz a döntő, hanem a szenvedély.

Ezért szenvedélyt fölidézni néha kell és szükséges, de csak akkor, mikor közvetlenül valami cselekvés is követheti. Így tettünk a burgenlandi ügy küszöbén. Állandóvá tenni azonban a legnagyobb hiba. A közvélemény, ha berögződik különösen gyűlöletbe, megköti az ország politikáját és lehetetlenné válik minden olyan politikai mozdulat, ami alkalomadtán hasznos és célirányos volna. Mert a közvélemény ellen nem lehet kormányozni.

Minálunk magyaroknál az a folytonos agitálás és közvélemény-mérgezés különösen veszélyes. A magyarság a már előbb részletesen leírt okokból amúgy is külügyi és hadászati kérdésekben tudatlan maradt, viszont nagyon hajlandó volt mindig arra, hogy magában lázongjon, harcias szólamokat hirdessen és becsmérelje azt, akit ellenségének tart. Az a régi kuruckodás, ami egykor a dualizmus ellen hangoskodott, az a mindig kritizáló, mindent jobban tudó szellem, amivel népszerűséget tudott akárki szerezni, ha elegendő badarságot beszélt, most áttevődött külpolitikai térre. Ahogy egykor az első háború idején minden kisvárosban voltak kávéházi Konrádok, akik mindennap csatát nyertek, úgy most ezrével születtek csupa kávéházi Metternichek és Talleyrandok, akik szövetségben Olaszországgal, Angliával, sőt Japánnal, visszahódítottak mindent a Kárpátoktól az Adriáig, és szörnyű vérfürdőket rendeztek a márványasztalon a kuglóf és a tejeskávé mellett. Persze a saját bőrük minden veszélye nélkül, mert ezek a szájhősök drága személyükre nézve mindig nagyon óvatosak tudnak lenni.

Mindez később fejlődött ide, a húszas évek végétől 1940-ig. Csírájából azonban akkor kelt ki...

(Forrás: Bánffy Miklós: Emlékeimből * Huszonöt év. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2001. Második, bővített kiadás.)