Van nekem egy ifjú jó barátom, tekerőpataki Molnár Attila. Nemrégiben végezte Kolozsváron a képzőművészeti egyetem fotó-video szakát, de már a doktori disszertációját is megvédte, jónevű fotós, s megszállottja a régiségek gyűjtésének. Bélyegekkel kezdte, majd fotókkal folytatta, de most már gyűjtöget minden elképzelhető szellemi terméket, ami a kezébe kerül. Az emberek könnyen válnak meg kacatjaiktól, régi újságjaiktól, könyveiktől - nincsen hol tartani, meg aztán egyáltalán, mire is jó ma már, az internet korában, a régi poros-penészes, szakadt, dohos szagú újsággyűjtemény, amitől már az első 5 percnyi lapozgatás után hevesen vakarózik az ember a láthatatlan gombák, atkák és egyéb mikroszkopikus kártevők hatására.
Szó ami szó, nagy csereberében vagyunk Attilával: ha egy használható címet, vonatkozást megtudok, egy érdekes régebbi kiadvány kerül a kezembe, mindjárt jelzem neki a létezését, s ő ugyanígy. Időről időre leülünk, kiterítjük egymás elé a kincseinket, úgy beszélünk róluk, mint gyerekeinkről. Úgy vettem észre, Attila még abban a fázisban van, amikor az ember még inkább gyűjt és az elmélyülést, a vizsgálódást jobb időkre hanyagolja. Nem csoda, hiszen fiatal házas, nemrég született gyereke, az iramot az élet diktálja, a szenvedély takaréklángon tartja magát, hogy ki ne aludjon.
Családi képeim közt keresgélve, rábukkantam egy maroknyi távoli, imseretlen ismerős fotójára, a 20. század elejéről, számomra ismeretlen, de történelmileg fontos fotográfiai műhelyekből. Mindjárt Attilára gondoltam, hogy boldoggá tehetem velük szépen alakuló gyűjteményét.
Tulajdonképpen saját kincseire alapozva alapította meg egy éve – egyelőre baráti alapon, de hivatalosan – az Erdélyi Fotográfiai Múzeumot, amelynek történetéről ezt árulta el nekem egy beszélgetésünk során:
– Diákoskodásom megkezdése óta szenvedélyesen gyűjtöm és tematikusan osztályozom a régi erdélyi fotográfiákat. A barátaim és ismerőseim révén, meg az ószeren szerzett, pár év alatt összegyűlt anyag főként az 1850-1880 közötti évek erdélyi életképeit, városait, közterületeit, épületeit, tájait, valamint az I. és a II. világháborús évek fotóit tartalmazza. De múzeumi kutatásaim során tapasztaltam, hogy a különböző múzeumokban és levéltárakban hatalmas feldolgozatlan vagy elfekvő fotóanyag szunnyad, amit legalább digitalizált formában közkinccsé kellene tenni. Az is közismert tény, hogy a családi archívumokban rengeteg értékes régi és kortárs erdélyi fényképanyag vár arra, hogy legalább részben megmentsék az utókornak. A gyűjteményem, illetve az édesapámé tehát már az Egyesület rendelkezésére áll.
Rokonszenves számomra ez a közhasznú buzgólkodás, ezért, amivel csak tudom, magam is segítem a gyűjtést. A gesztus sose marad viszonzatlan: amikor átadtam volna neki az újabb ajándékot, ő is gondoskodott meglepetésről: hátizsákjából előhalászott kölcsönbe (mert hogy neki nincs rá ideje beléjük mélyedni) néhány régi könyvet, úgymint egy 1942-ben Kolozsváron kiadott útirajzgyűjteményt (Hazai utazók Erdélyben), egy kéziratos nótagyűjteményt 1943-ból és egy ünnepi albumot a Pesti Napló kiadásában, amelynek lapozása után azonnal felcsillant a szemem és az alábbi levelet írtam a huszadikszazad.hu főszerkesztőjének:
Kedves Zoltán, pazar fotóalbumra bukkantam, kölcsön is adták egy hétig, az a címe, hogy A nyolcvan éves Pesti Napló ajándékalbuma, 1850-1930.
Ilyen fejezetek vannak benne:
A Bach-korszaktól máig (a Pesti Napló története - képekben)
A magyar művészet 80 éve
Nyolcvan év divatja
Amit 80 év épített
A tudomány 80 éve
A színház és zene 80 éve
Népviselet - népművészet
Budapest 80 éve
A magyar gazdasági élet
A magyar puszta - Régi várak
A magyar repülés története.
Ami a legérdekesebbnek tűnik: a 29-30-as év képi vonatkozásai (események, épületek, tájak, emberek, személyiségek, intézmények). Ha érdekel Titeket valami belőle, tudnék jó reprókat készíteni az archívumotokhoz. Az album forrásai, a saját fotótéka mellett (fotósok: Escher Károly, Balogh Rudolf, Szőke Imre, Tábor János) a MNM Széchenyi Könyvtára, Hírlaptára és Néprajzi Tára, Budapest múzeuma és könyvtára, a Nemzeti Színház múzeuma, a Természettudományi Társulat és a Magyar Aero Szövetség...
Szabó Zoltán gyorsan és lelkesen válaszolt: amennyit csak lehet, mentsek át belőle. Mire neki is kezdtem, s egy heti böngészés és válogatás után több mint 300 képet sikerült meglehetősen jó minőségben reprózni. Ezalatt pedig megismertem – már amennyire Csíkszeredából, a forrásoktól ezervalahány kilométerre meg lehet ismerni – a Pesti Napló rövid történetét, mindazon túl, ami a szakadozott, de még meglehetősen jó állapotban lévő emlékalbumból kibomlott.
Az 1850-1939 között folyamatosan megjelenő budapesti napilapról annyit kell tudni, hogy mindvégig megmaradt kora legbefolyásosabb magyar lapjának és a liberális eszmék híve volt. Valamikor, a kezdetekkor Deák Ferenc pártjának szócsöve volt s befolyásához mérten alakította minden időkben sajtó- és kiadói politikáját. Nagyhatalmi, átfogó intézményben gondolkodó szellemisége egymás után teremtette a lap mellé rendelt kiadványokat és szolgáltatásokat, vonzotta a legjobb írókat, közírókat, művészeket és fotográfusokat, s ahogy az ünnepi képes album anyagából kitetszik, az egész magyar irodalom színe-java jelen van a hasábjain. Az album is inkább csak szemelget belőlük, hiszen a felsoroláshoz nagy tér kellene, de most megmaradunk a tendenciák ismertetésénél. Nem véletlen, hogy ma is keresettek a Pesti Napló könyvei sorozatban megjelent irodalmi művek, amelyek a magyar és a világirodalom jeles alkotásaival ismertették meg a nagyközönséget igen elérhető áron. Megtudtam, hogy a lap kiadta a legjelesebb festők illusztrált gyűjteményét, ugyanakkor minden évben számos könyvajándékkal lepte meg leghűségesebb olvasóit, előfizetőit.
Külön említést érdemel a 80. éves jubileum, amikor is az itt említett album készül. A Nyugat 1931-es gyűjteményében kutatva bukkantam rá Sárközi György egy kritikájára, amelyből kitetszik, hogy az ünnep egy más jellegű könyvajándékot is életre hívott: a Halhatatlan szerelem című versantológiát, amelyet az ismert költő ekként méltat:
"Akár józan megfontolás, akár az album szerkesztőjének, szegény Mikes Lajosnak a költészet iránt érzett posthumus szerelme hozta létre ezt a kötetet, jelentősége jóval több, mint hasonló Ťkedvezményekéť szokott lenni. Hiszen arról lehet vitatkozni, hogy van-e értelme versek Ťtárgyiť csoportosításának, mégha e tárgy maga a mindent mozgató szerelem is, s hogy ha már a korlátot elfogadtuk, lemondhatunk-e az antológia-szerű rendezettségről, időrendről, névsor teljességéről, a világirodalom némely idevágó remekének szerepléséről? (Az előszó elhárítja ezt az utolsó kérdésünket: Ťnincs itt mindaz, ami a Szerelem; nincs itt mindaz, ami halhatatlan.ť) De eltekintve mindettől, a kötet jelentőségét az adja, hogy egy sereg szép magyar és idegen versnek kíván népszerűséget szerezni s az idegen versek - jórészt új fordítások - az új magyar költészet három nagyszerű műfordítójának, a halott Tóth Árpádnak, az emberélet útjának felén álló Babits Mihálynak s a fiatal Szabó Lőrincnek átköltésében kerülnek elénk."
Másik erőssége a lapnak a fotográfia, amely az évtizedek folyamán egyedivé és európai színvonalúvá tette a Pesti Naplót. 1925-től ugyanis a napilap képes mellékletet adott ki, amelyben az eseményeket képes újság formájában ismertette a többet és másként tudni akaró olvasókkal. Stemlerné Balog Ilona, aki mélyrehatóan elemzi a melléklet fotótörténeti szerepét, a sajtótörténet európai emblematikus németországi lapjaihoz (Berliner Illustrierte Zeitung, Münchner Illustrierte Presse) hasonlítja a budapesti törekvéseket, hiszen mindannyian sokat adtak arra, hogy a legjobb fotósokat foglalkoztassák, ez adta meg a kiadvány hitelességét és maradandóságát. "Meghatározó szerepe volt a lapnál Balogh Rudolfnak, a hazai fotóriporterek doyenjének, de a lapnál dolgozott a húszas évek végéig Munkácsi Márton is, aki eleinte sportfotográfiáival tűnt ki. Munkácsi később, amikor Németországban, majd Amerikában keresett és jól kereső fotográfus lett, sokszor küldött képeket a lapnak, ahol ezek rendre megjelentek. Rajta kívül Aigner Lászlótól, az Est-lapok párizsi tudósítójától közöltek rendszeresen névvel jegyzett külföldi képes tudósításokat a lapban. Az évtized közepéig még a Pesti Napló-nál dolgozó Balogh Rudolf mellett tűnt fel az 1920-as évek végétől Escher Károly jobbnál jobb képriportjaival, és lett meghatározó fotográfusa a képmellékletnek. A melléklet frissítésére időnként amatőr fényképpályázatokat hirdettek a lapban" – tudjuk meg Stemlerné Balog Ilona tanulmányából (http://www.vintage.hu/modern/pestinaplo/text.htm#magyar),
amely részletesen ismerteti a Napló-féle képriport jellegzetességeit: a téma több szempontú és szemszögű vizsgálatát, a képszerkesztés fontosságát, a nyomás minőségét, a képi közlés nyelvezetének a kialakítását.
Az ünnepi album magán viseli mindezeket a sajátos jegyeket, ezért is igyekeztem a lehető legtöbbet és mindenek előtt képi összefüggésében átmenteni belőle – anélkül, hogy a lappal magával közelebbi ismeretségbe kerülhettem volna. Az 1939-ben megszűnt újság (mit újság! – az Est-lapok valóságos sajtóbirodalom volt, utazási irodával, kereskedelmi részleggel és sokféle szolgáltatással!) fényképarchívuma, mint annyi minden a világégések következtében, 1945 után szétszóródott, megsemmisült. Ami előkerült belőle s a Magyar Nemzeti Múzeum fényképgyűjteményében van, vagy amit éppen magánszemélyek őriznek, az esetek többségében azonosító szöveg, egyéb dokumentációs jelzés nélkül maradtak, s inkább már csak a könyvtárakban elérhető lapgyűjteményekből fejthető fel az a gazdag képi világ, amit a Pesti Napló és éltetői az utókor számára hagyományozni kívántak.
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2009. június 16.
Képek megtekintése: A nyolcvan éves Pesti Napló ajándék-albuma