Az 1940-es, félig sikerült revíziót követően a szellemi élet távolról sem érte be a mindegyre fölidézett történelmi távlattal: Erdély nem csupán érvek és igazolások forrása volt, de nagy fontosságú felvonulási terület lett a második bécsi döntés után, s nyolcszázezer ember őrhelyre érkezésén túl más is lezajlott ama váratlan fordulatként, testi-lelki felszabadulásként megélt napokban-hetekben; az Észak-Erdélyben helyet foglaló anyaországi közigazgatási hatalommal együtt újságírók-írók is megindultak seregestül, birtokba venni azt, amiről emlékeket, korábbi hézagos benyomásokat őrizhettek ugyan, de aminek a dimenzióit csak most voltak képesek fölmérni testközelből.

Cs. Szabó László, Kolozsvárról elszármazott író az Erdélyben megtelepedő új magyar hatalommal együtt, már-már propagandisztikus megbizatással érkezett haza 1940 őszén s számolt be Erdélyben c. munkájában (Nyugati Könyvkiadó, 1941) a tizenöt éves kényszerű távollét után tapasztaltakról. Munkáján, az érthető és meggyőző szubjektív, önéletrajzi vonatkozásokat leszámítva, erősen érződik az a túlfűtött lelkesedés, aminek ernyője alatt a bevonulás néhány hónap alatt lezajlott: több benne a történelmi, publicisztikus megállapítás, mint az eseményekhez kapcsolódó tényszerűség. Enyhe csalódással fejeztem be útibeszámolóját – pár éve fedezhettem fel egy 2007-ben kiadott, igen tartalmas antológiában („Megyünk és örülünk Erdélynek”. Magyar írók úti élményei. Névsorolvasás-sorozat, 5. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2007), amelyben huszadik századbeli jeles íróink (Ady Endre, Babits Mihály, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Zoltán, Tamási Áron) vallanak erdélyi-romániai élményeikről –, hiszen Szabó Lőrinc és még inkább Németh László, jóval a bécsi döntés előtt, amikor még jócskán veszélyes és kritikus vállalkozás volt a Trianon utáni Romániában utazgatni és az ottani magyarság állapotáról dokumentálódni, de árnyalatgazdag látleletük nyomán máig érvényes Erdély- és Románia-képe van a magyar szellemiségnek.

Szabó Lőrinc objektív hangjával, kitűnő részletmegfigyeléseivel, a jószemű (újság)író éleslátásával olyan életképeket villant föl hét évvel Trianon utáni erdélyi utazásából, amely minduntalan az ottani társadalmi változások megannyi hétköznapi életjelét hozzák eléje. Nem ad igazat senkinek, de a jelzett tények önmagukért beszélnek.
Németh László nagylélegzetű beszámolója (Magyarok Romániában) nem véletlenül máig a román-magyar kapcsolatok elemzésének és megértésének egyik alapműve. Az író pár hetes romániai tanulmányútja, amelyre szociográfiai érdeklődése vezette többedmagával 1935 augusztusában, mind a román ókirályság szellemiségének, mind az erdélyi népek együttélésének erős vonásokkal felrajzolt helyzetrajza, amely nem áll meg a konstatálásnál, hanem értelmez és karikíroz is ugyanakkor. Farkaslakán, Tamási Áron és családja vendégeként enged föl a kritikkus szemű társadalomtudós szigora s bújik elő belőle az író, akit elbűvöl az a rendhagyó, egy egész falu népére jellemző szellemi közeg, amiből a Tamási-féle észjárás és esztétika táplálkozik... Érdekes módon, szigorával Németh elsősorban a magyarokat illeti, és bár meglátásai sok mindenben helyesnek, érvényesnek tűnnek, műve folyóiratban való megjelenése éles vitát váltott ki a magyar szellemi életben, ellenfelei még perbefogását is kilátásba helyezik; a cáfolatoktól és vádaskodásoktól nem mentes eszmecserében mind az anyaországi, mind az erdélyi írók népes serege hallatta a hangját. (Jó érzékkel, a viszonylag rövid, feszes tömörséggel megírt útirajzot a vita teljes anyagával és értelmező tanulmánnyal együtt 2001-ben a marosvásárhelyi Mentor kiadó rendezte sajtó alá, ugyanannak a Nagy Pálnak a jóvoltából, aki a már említett, 2007-es antológiát is szerkesztette.)

E két beszámoló olyan magas labdát adott fel az utókornak, amit csak azok a szerzők voltak képesek leütni, akik nem az óda és a dicshimnuszok műfajában élték ki magukat, hanem a történelmi súlyú kérdésekhez illő, józan válaszokat kerestek a jelenben. Márai Sándor nézőpontját a kisebbségben élő, felvidéki ember tapasztalatához igazítja: úgy néz szét Kolozsváron, hogy mindenütt a kassai szellem replikáját véli fölfedezni a múlt és a jelen építőkövein. Kárpát-medencei gondolkodó ő, akit nem kábítanak el visszaállított „magyar világ” szimbolikus külsőségei. Sem ő, sem más felelős kortársai nem hallgatják el az anyaország vétkes mulasztásait az erdélyiekkel, a székelyföldiekkel szemben, s ezért nem az ideig-óráig visszanyert területek fölötti elégtétel vezeti tolluk, hanem az adósságok törlesztésének sürgetése.

Ma már tudjuk, hogy e józan hangok sajnálatosan nem jutottak cselekvő visszajelzéshez, Erdély sorsának a háború végkimenetelével bizonytalanná vált kényszer-rendezése meg kellett hogy bukjon, hiszen a revíziót garantáló hatalmak, Olaszország és Németország a vesztesek sorsára jutottak, Magyarország pedig példás „hűséggel”, az utolsó pillanatig ragaszkodott elbukó szövetségeseihez. Pedig ha valamit világosan kiolvashatunk az alább következő, részletekben idézett beszámolókból, az az életteremtő megtartás és nem az erőszakkal, a visszaszerzett hatalommal való birtoklás szelleme.

Cseke Gábor

*

Pomogáts Béla: Testvéri peregrináció (Előszó)

Ahogyan változtak a történelmi idők, az erdélyi magyarság iránt tanúsított magyarországi érdeklődés is hol felerősödött, hol alábbhagyott. Ennek az érdeklődésnek igazából három jelentősebb korszaka volt. Az első közvetlenül a trianoni átalakulások után, midőn az egész nemzet szorongó szívvel követte nyomon az erdélyi magyarok sorsának változását. A második a harmincas évek végétől a negyvenes évek második feléig, midőn az anyaország nagy része a történelmi igazságtevésben reménykedett, és lelkesült örömmel ölelte szívére a Második Bécsi Döntés következtében visszatért magyarokat, magyar városokat és falvakat, majd az új békeszerződés rendelkezésein érzett csalódás is igyekezett figyelemmel kísérni erdélyi nemzettársainak sorsát...
A magyarországi irodalom igen nagy figyelemmel fordult ebben az időben Erdély, az erdélyi magyarság és az erdélyi irodalmi élet felé. A Nyugat 1940-es és 1941-es évfolyamában Illyés Gyula rendezett írói ankétot arról, hogy a visszacsatolások (tehát még korábban a Felvidék déli peremvidékének, majd Kárpátaljának, aztán Erdély egy részének visszatérése a magyar állam közösségébe) milyen következményekkel járhatnak a magyarság nemzeti életének teljesebb kibontakozása tekintetében. Ennek az Egységes magyarság címet viselő ankétnak a keretében számos magyarországi és erdélyi író, így... Babits Mihály, Illyés Gyula, Joó Tibor, Schöpflin Aladár, Tolnai Gábor (akinek mint irodalomtudósnak voltak érdemei az erdélyi irodalom magyarországi megismertetésében), az utóbbiak közül Asztalos István, Kovács László, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tompa László és Wass Albert (tehát összesen tizenhárman) fejtették ki véleményüket a magyarság nemzeti egységének helyreállításáról, illetve ennek kívánatos következményeiről...


Szabó Lőrinc: Ki Európából (1927)

Őrült a fülkében * Csöndes és inkább sajnálkozó, mint méltatlankodó bosszankodásomból hirtelen lárma ver föl. A szakaszba, amelyben eddig egyedül utaztam, három úr szállt be. Kellemetlen útitársak lesznek, gondoltam, s eleinte csakugyan azok voltak. Mert az egyik utas beteg volt, lankadtan hevert az ülésen és párnájára dőlve folyton nyűgösködött. A másik kettő suttogva vigasztalta, oly halkan, hogy alig tudtam kivenni, milyen nyelven beszéltek.

Gondoltam, azért nézegetnek mindenkire oly félénken és bocsánatkérően, mert zsidók. Romániában ugyanis magyarnak sem kívánatos lenni, nemhogy a magyar kisebbség kisebbségének, magyar zsidónak. De csakhamar kiderült, hogy azért ilyen félszegek, mert testvérük, akit szállítanak, csöndes őrült. Nagyon megsajnáltam, mikor elmondták történetüket: a beteg fiatalember Szatmáron szolgált, mint katonatiszt, valami nőügy miatt amerikai párbaja volt, átlőtte a mellét, s bár hozzá még mérget is vett be, megmentették. Ellenben az izgalmakba beleőrült. Előbb Váradon kezelték, ott az egyik ápoló megverte, mire jómódú testvérei elhatározták, hogy Kolozsvárra viszik a Nervába.

Szegény őrült nyöszörgött, aludt, megint nyafogott, néha dadogva kiabálni kezdett, az expressz pedig, szegény expressz, nyargalt az alagutakon át, hősiesen és mámorosan, mint egy gyorsított személyvonat. Kimegyek a folyosóra, onnan nézem, hogy fut a táj. Vándorcigányok tábora mellett szaladunk, bivalycsorda marad mögöttünk, távolabb előkéklenek az északi hegyek. Huedin állomásának magyar közönsége és a csupa magyar szó igazán kevéssé segíti elő fantáziámat, hogy a név alatt Bánffyhnnyadot értsem. Rettenetes a forróság. Szakaszomban az őrült si-ránkozik, mint egy gyámoltalan kisgyerek, hát inkább kint szorongok. Az állomásokon román katonák. Ezeket is, mint a többit, akit eddig láttam, meglehetős mostohán öltözteti az állam. Szegény katonák nagyon piszkosak, csaknem rongyosak. A nemzeti hadsereg volt ilyen 1919-ben. Háborúban megjárná az efféle legénységi uniformis, ma már feltűnő.

Elegáns, udvarias tisztek * Ellenben a tisztek, rendkívül elegánsak, nemcsak passzív udvariasság van modorukban, hanem határozott kedvesség az idegennel szemben is. Nem tudom, mennyire általános érvényű ez az észleletem, talán szerencsém is volt, de tény, hogy a közül a 10-12 idegen katonatiszt közül, akivel később valami privát dolgom akadt, egyetlen egy volt csak komisz. Igaz ugyan, hogy azt az egyetlen agresszív regáti komiszságot aztán nem felejtem el! A többi, ismétlem, előzékeny, szinte franciás. Még a vonaton történt például, hogy egy román kapitány, látva folyosói gyötrődésemet, magától meginvitált szakaszának egyetlen üres ülésére, oly kedvesen, hogy előzékenységét szinte mesébe valónak tekintettem később, amikor egy déli városban egy szigurancai kiskirály másfél órán át fölháborító kitartással gyöngítette a román közigazgatás iránti tiszteletemet, miközben megismertetett azzal az érzéssel is, hogy mit jelenthet kisebbségi polgárnak lenni.

Szegény miniszterek * Ez a kapitány adott különben először némi ízelítőt a legendás erdélyi-regáti ellentétből. Minthogy a meghívásnál inkább csak gesztikulációval értekeztünk, jelenlétemben is zavartalanul folytatta feleségével megkezdett francia beszélgetését. Ó-Romániában járhatott, az ottani állapotokat szidta, igaz transzszilvánista odaadással és fájó, hazafias gúnnyal:
- Bukarestben - hallgattam egy darabig a szavait - senki sem jelenti be a miniszternél a látogatókat. Minden kis ügyben legcélszerűbb hozzá rohanni. Meg is rohanják, néha húszan-harmincan egyszerre. Ha megy le a lépcsőn, megállítják, falhoz szorítják s aláíratnak vele valamit, ami talán semmire se jó, legfeljebb meg lehet vele zsarolni valakit. Ha bemegy az ember a miniszter szobájába, hát egész kis csődület elé kerül, középen a miniszter, aki azt se tudja, mire figyeljen, kivel végezzen előbb, valahol a sarokban egy ködmönös paraszt alszik a padon és senki se tudja, hogy került oda...

A fáradtság, a sok cigaretta, meg a rekkenő hőség csökkentette érdeklődésemet, így aztán nem kérdeztem meg a kapitányt, hogy előadásában van-e és mennyi a karikírozás, de meg vagyok róla győződve, hogy mint erdélyi román, még hevesebben bizonyította volna az igazát. Mert tapasztalatból tudom, a magagúnyolásban is furcsa nép a román: a sárga földig lehordja egymást, különösen az erdélyi a regátbelit és megfordítva, akár idegenek előtt is, de azt nem tűri el, hogy az idegen igazat adjon neki. A jobbakban kétségtelenül az építő és tisztító hazafiasság egyik rokonszenves vonása ez, másokban viszont szinte öntudatlan provokatív akarat.

Nekem egyébként részben még tetszik is az a jelenet a ködmönös paraszttal. Nem maga a tény tetszik, hanem valahogy a tény gyökerei. Sok gyerekesség, kedvesség és patriarkális van benne.

Zűrzavar, zűrzavar * Kimegyek megint a folyosóra. Az országúton darócruhás móc bandukol, elmarad. Szomorú, szomorú pária. Évszázadnyi távolságban a magyar paraszttól. Visszanézek a tisztre. Vajon mi közösséget érez ez az erdélyi kapitány ezzel a havasi móccal? Érte küzd, testvérének tartja, vezetni fogja? Vagy hazugság az egész fölszabadítási akció? A fülkében tovább zizeg az édes francia beszéd, a másik szakaszban az őrült nyöszörög, s Isten áldását emlegeti, amiért nem verik. Két testvére angyali türelemmel csöndesíti: jó, jó, csak ne beszélj! Erre a beteg hosszan magyarázza, hogy ő nem beszél.
- Hát ne mondd, hogy nem beszélsz.
- Nem beszélek, isten bizony, nem beszélek többet, de fű nőtt az orromban...
Nem bírom szavainak gyötrelmes zűrzavarát, lehúzom az ablakot és kihajlok a kattogásba. Kalotaszeg vidékén járunk, valami 42 magyar falu vidékén, román tengerben. Ez is zűrzavar, mint minden emberi. Csak a táj tiszta és szent, a föld, aminek mindegy, hogy ki él rajta. Óriási kanyarodó. Alattunk mély, erdős völgy; szemközt, messze, a szilágysági hegyek. A Körös helyett már a Szamos kíséri utunkat. Ez már Erdély, igazi Erdély.

- Árdeál! - mondom magamnak, hangosan, hogy megtanuljam és ne felejtsem el.
És az az érzésem, hogy e gyönyörű, kincses országban, robbanásig forrósodott vagonban, aggódó, betegápoló emberek, idegen nacionalizmus és hazafias öngúny és magyarok és románok és zsidók közt s egy szegény őrült csöndes nyöszörgése mellett valami alaktalan, nagy, emberi Zűrzavar felé vonszol ki Európából a rángatózó, szennyes, szomorú expressz.


Németh László: Magyarok Romániában (1935)

A vonatablakból Gyergyó és Csík megmarad balladái tájnak. Ahogy visszagondolok rá, nem is tudom: láttam-e vagy a Kodály Háry Jánosában hallottam a Görög Ilona balladáját követő búcsúztatóban. Udvar[hely]szék tündérfalvában azonban biztos, hogy személyesen jártam; léptem a füvén, s ettem asztalánál. Tamási Áronnak köszönhetem, hogy megnyílt előttem ez a falu, mely rég elszokott tőle, hogy városi embernek megmutatkozzék. Áron, a bennszülött azonban tudta a bűvszót, s míg én Udvarhelytől a bakon a kocsissal hadseregbeli élményéről beszéltem (falovon tanultak a huszárok lovagolni), ő a falukkal kirakott vízér édes hepehupái közt azt a falvacskát kereste, melyet tornyostól, hegyestől réges-rég a magyar írás legszebb dombára ültetett. Úgy érezte, nem szabad elengednie bennünket Erdélyből a székely falu emléke nélkül; messziről utazott le értünk ide, megtömte a zsebét prefektusi engedéllyel, s a nyájas kanyargós úton kissé kényelmetlenül ült a hintóban Dezső s az egyik szociográfus közt (a másik Bukarestben kidőlt); megérdemeltük-e, hogy e szent helyre lehozott minket.

A falu szegényebb volt, mint vártam. Rendes utak helyett kocsival épphogy járható közök szökevénye. A házak fából, s ha a fát sárral be is kenték, s szép kékre ki is meszelték, a sarkokon az összerótt gerendák keresztje elárulta a vakolt fal alatt a faépítkezést. Ami még különösebb: a házak, talán hogy a víz leszaladhasson körülöttük, magas lábon álltak, s a láb fölött fatornác kerülte meg a földszintet. Ettől valami cölöpépítmény jellege támadt a községnek: ott úsztak magasan a föld fölött, virágos karfájukkal, lebegő faragások közt. Minden ház körül kert. Nagyobb udvarra, szérűre, ahol asztagokat kell rakni, itt nem volt szükség. A gyümölcsösök nyugodtan ellephették a házak mögét, s azt, ami szorosság és szegénység volt térben és anyagban, tündérséggé varázsolhatták képben. Az én gazdag dunántúli parasztfalum megközelítőleg sem volt ilyen szép. Ott a jómód is földhöz ragadt e szegénység két lepkeszárnya mellett. Akik ezt a vízárkot házzal és görbe szilvafával így befuttatták, művészek voltak. Nyomorúságában is van egy játékos íz, irigylésre méltó. S ilyesformán az emberek is! Ahogy a kocsiról lekószáltunk, s az örömtől síró anyó s a rokon asszonyok előkerültek, magam is megijedtem kissé magunkért, nem leszünk-e félszegek köztük. Az én falusi családom valóságos parasztbárókból áll ezekhez képest. Ha egy-egy pesti embert levittem közébök, mégis milyen kínos volt a helyzetem nekem, aki a városiak felületes, zavart leereszkedését is értettem, s a paraszt rokonnak is ismertem a megtévesztő külső mögött fölényes eszét s kényes érzékenységét. De az a tündéri íz, ami a cölöpfalut lebegő remekművé emelte köröttünk (melyet anyagával mérni barbárság volna), megvolt az emberekben is, úgyhogy az utasok hamar fölmelegedtek. Élvezet volt az úrifjú szociográfus első zavart ügyetlenségétől az átmenetet a mámoros elragadtatásig megfigyelni.

Amíg a váratlan meglepett család észbe kap kissé, szétnéztünk a faluban, s kivetődtünk a temetőbe. Magas keresztek állnak ebben a temetőben a sírok felett szétvetett karral. A felnőtté magasabb, mint a gyermeké; magát a halottat példázza itt mindegyik fejfa. Míg mi a füves mezőbe visszakívánkozó halmok közt üldögéltünk, emberek jöttek át a temetőn, egy asszony, s a fia; Áronnal, aki innen-onnan rokonuk, szóba ereszkedtek. Az újságjuk nem volt valami örvendetes. A pótadó idén ötszöröse az alapadónak; a bíró átállt, s a községházán már istentiszteletet is tartottak sokágú gyertyatartóval; a legénynek, aki az iskola miatt felszólalt, a hegyekbe kellett bujdosnia, amíg a népek a hatóságot megkérlelték. Csendesen mondták, minden szenvedély, felháborodás nélkül; a temető hallgatásába innen is esett, onnan is egy-egy szó. A fekvő kérdezett, az állók feleltek, senki idegen ki nem találhatta volna, hogy ebben a vontatott, tárgyilagos beszédben az egyik fél súlyos panaszt mond, a másik meg gyilkos híreket hall. Nem az a faja volt ez a rezignációnak, melyet olyanoknál látunk, akik hétfőn vadul reménykedtek, s keddre elernyedtek. Ez a re-zignáció évszázados gyökerű, s épp ezért sokkal inasabb, keményebb. A nagy dolgok az ember fölött rosszak vagy rosszabbak, de hozzátartoznak az élethez, mint a levegő nyomása, s kár rájuk dühös szavakat vesztegetni. Az indulat, igaz, föl-fölszáll ezért vagy azért, néha nem is a legnagyobbért, mint egy morbus sacer, amelyet tisztelettel s megértéssel kell körülállni, de itt, a halottak kertjében, ahol az űr ad előleget a csöndességből, messze a hatalom fülétől, gyermekes dolog volna a bajt dühös szavakban kiáltozni. Felejthetetlen csendes félóra volt az a keresztek bádogján pirosló alkonyaiban, olyan, mint Áron legszebb helyei, ahol egy anya halálát csaknem mókás szóban adják hírül, s a lélek gyürkőzését csak a szünetek éreztetik.

Estére ezek a novellák másfelől is megmutatták, hogy mi áll mögöttük. Vacsorára a sógor ellopott bennünket az édesöcs elől. Igen egyszerűen ment ez a vendéglopás, a sógor utánunk szegődött a határban, s azt mondta, megegyezett az otthoniakkal, hogy a vacsora náluk lesz. Nem volt igaz; a másik fél meg is sértődött, de az este így is gyönyörű volt, egyik legszebb estém. Négyen kezdtük, vendégek, a vacsorát; kisvártatva leült anyó, a sógor, aztán a háziasszony, lassan-lassan, hogy végeztünk, a beszivárgó ismerősök, atyafiak; éjfél felé már húszan is lehettünk. Az ember azt hihetne, hogy húsz ember akkora elnyomatásban, ha összeül, mást sem tesz, csak politizálgat. Valójában egy politizáló vagy panaszkodó szó sem esett egész este. A rossz híreket megtudtuk a temetőben, s ha annak a beszélgetésnek a súlyos csöndje nyomta is kívülről a falat, s az éjszakán kívül egy másik tenger nyomása is érezhető volt az elsüllyedt szobácska körül, a vendéglátók nem fecsegtek fölöslegesen róla. Ebben a faluban még nemigen olvastak újságot, s az élet elnyomorodása fölött nem rajzolódott ki az országnagyok félelemmel és reménnyel kísérhető színjátéka. A végzet arc nélkül szorította összébb és összébb ezt a népet, s védekezés nem volt más ellene: csak a humor, ünnepekkor az ének. Azzal telt meg ez a szorongatott cella is, tiltakozásul nem is a románok, hanem a mindig más nevű végzet ellen.

Áron öccse a katonaélményeiről beszélt; tisztiszolga volt, s sok mulatságosat tudott kapitányáról. A legnagyobb élvezete az volt neki, hogy elnyúlt, s a talpát vakartatta a tisztiszolgával. A fiú könnyű kenyérkeresetnek találta ezt, s szégyen nélkül tette; talpvakargatás közben mesélt is neki, mint a gyereknek. Minden tisztiszolgai kalandjai közt ez volt, ami nekem, de a helybeli hallgatóságnak is a legjobban tetszett. A helyzetet fel lehetne persze pesti vezércikkíró módján is fogni: a legnagyobb erdélyi író testvére egy román talpát kénytelen vakarni, idejuttatott bennünket Trianon, huj, huj, hajrá, szép selymes lódingom. A talp azonban furcsa jószág; tényleg szereti, ha ravaszul, ütemesen birizgálják, s a nagy író öccsének itt maga a végzet, a nehéz katonasors nyújtotta oda a talpát békülékenyen, nesze, székely, kenyerezd le a talpamat, s jó gazdád leszek. S a székely vakart és mesélt, sokkal több igyekezettel, mint ressentiment-nal. A szigorú katonai viszonynál bizonyára többre becsülte a dajka-csecsemő viszonyt, melybe az ujjai bódulatában heverő kapitánnyal került. Magyar ember ilyet nemigen parancsol persze a szolgájának; de a kapitány különben jó, kedélyes fiú volt, s ezt a kis bódulatot a székely, ha meg is mosolyogta, nem írta embersége rovására. Ő maga is emberségesen mesélt róla, fölényes humanizmussal, mint a bátyja szokott, akire elbeszélő modora különben rendkívül emlékeztetett.

Sikere a többieket is nekibátorította. A háziasszony, Áron asszonyhúga, háborús emlékekkel hozakodott elő. A románok első bevonulásakor a fehérnépek egy része fölmenekült valamelyik havasi szállásra; ott laktak, amíg a faluban büdös volt. Egyik este néhány nyughatatlan lány mindenféle lebernyeget öltött magára, s lovon a tanya alá szállt. Amíg ott ficánkoltak, egyik beszaladt, hogy itt vannak a románok. Volt ijedelem, sopánkodás a beszorult vénasszonyok közt. Tizennyolc év után olyat is rájuk lehet fogni, ami tán igaz sem volt. A mi elbeszélőnk merev, mozdulatlan arccal mondta a csintalanságokat, csak a hadaró, szapora beszéde mutatta, hogy komédiázik. Volt ott néhány asszony, maguk is tanúi a dolognak, átalvették tőle a mesét, új részletet fűztek-tódítottak hozzá, egyik elkapta a másiktól a réges-régi élményt, mint a koncot. S szó és váltás egyre sebesebb lett, anélkül hogy a résztvevők mozdulatlan arca az általános kacagásnak odaengedte volna magát.

A nagy mesemondásban még anyókára is sor került. Ő azt mondta el, hogy vesztette el Áron fia a hüvelykujját. Éjszaka lopózott ki töltényért, s mikor a pukkanásra kiszaladtak, véres inakon lógtak tenyere csonkjáról az ujjai. Bevitték Udvarhelyre a kórházba. A sokgyermekes anya heteken át mindennap bezarándokolt, közel húsz kilométert téve meg oda-vissza, hogy az operált fiáról hírt halljon. Mint kiderült, annak a képzeletizgató patronnak köszönhette a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélőjét. Mi mást is kezdhettek volna a nyomorékkal, taníttatták. Az öregasszonynak, úgy látszik, sokat kellett tűrnie ezért is meg másért is, mert amit az uráról mondott, azt gyerekei azzal a csendes meghatottsággal hallgatták, mellyel csak a jó anyájú felnőttek - külön rendje az emberiségnek - tudnak egy pillanatra gyerekként bújni szültjük áldott szoknyája köré az emlékezésben.

A nagy mesemondásnak a sógor fúvószerszáma vetett véget. Ő ebbe fútta bele, ami sok volt benne a szénégetőélethez. Az asztal körül ülők halkan dúdolva kísérgették a többnyire egész rendjén kiszaladó zenehangot, aztán nekibátorodva le is hagyták, lévén a szívhez legközelebb eső s így legkönnyebben használható hangszer: a torok. A ritka nótákból feljegyeztem néhányat, de mit érdemel mást az ilyen papír, mint hogy elveszítsék. Ez történt az én folklóros papirosommal is. Az emberközösség azonban, melyben a dalokat hallottam, nem veszett el. Ha lehunyom a szememet, itt ülök a melegében, mellettem a meghatottságtól kissé morc író, kinek első kötete, tíz éve, kritikusi pályám első boldog meglepetése volt. Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ő. Akárhol metszed meg ezt a falut, az ő szava csorog belőle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erőltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebből a családból, mely nagyságáról alig-alig tudott valamit. Híres regényét is csak a sógor olvasta (aki egy-egy célzásával a messzi szénégetőéletről ama „Rengeteg" jeleneteit villantotta fel), s alig látott valami nagy dolgot benne. Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belőle. Féltették a városi élettől, hogy megerőlteti a fejét, s házat néztek neki, amelybe visszajöhetne. S ez talán úgy is illene attól, aki annyit köszönhet nekik. Hiszen őbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó tehetségük. A népek, amíg fiatalok, harcolnak, alkotnak, nemzenek: amikor bekeríti őket a sors, ha kiválók voltak, költők lesznek. Amivel Áron bennünket elbűvölt, az ennek a halálhoz szokott népnek édes költészete. S csak a költészetet tápláló halálhoz maradna hű, ha bezárkózna népével e felfegyverzett, elvágott faluba, melynek kertjeibe ma farkascsordák húzódnak le a vadász híján elvaduló rengetegből.

Amikorra a magas ágy párnáin fölébredtünk, a csendőrség már keresett, mutassuk be az írásainkat. Elmenőben leszálltunk s jelentkeztünk. Szegény csendőr őrmester jött keményen, s följegyzett egy papírra mindenféle számot, amit útlevelünkön, sajtóigazolványunkon s a prefektus pecsétjén fölfedezhetett. Vékony, suhancforma ember volt, a segédje meg éppen jámborjóska. Két óvatos, a törvényt képviselő s járatlanságában a felelősségre vonó törvénytől rettegő ember. Iderakták őket ennyi bölcs, halálos humorú költő fölé uralkodni. Türelmesen bevártuk, amíg mindent följegyez, s barátságosan köszöntünk neki. Az ő nagy csendőri igyekezete s félelme csaknem oly megható s szomorú volt, mint az elhagyott falu, melybe ma már éppoly nehezen vetődik el magyar, mint hajdan a csaknem mesebeli csángó vidékre.


Cs. Szabó László: Most jöttem Erdélyből (1940)

Tizenöt év előtt megfogadtam a Szent-Mihály templomban, hogy csak útlevél nélkül térek haza. Azóta többször jártam Londonban, Berlinben, Párizsban, Rómában. Közelebb voltak, mint Kolozsvár. Bemegyek a templomba, visszaadom a fogadalmamat. A templom üres. Künn zúg a város, mellében hömpölyög a készülő rivalgás. A torony fölött sötétlila az ég. Ma megázunk.
Van a belvárosban egy kicsi utca, s a közepében egy földszintes, szürke ház. Odamegyek. Az utca is üres. Valamikor feneketlen szakadéknak láttam, ma szinte a háztetőkig érek. Addig-addig mondták: nagyra nőj kicsi Laci, amíg kinőttem az utcából. De amikor a kapukilincshez érek, összezsugorodik a szívem, s egyszerre a szívemhez kicsinyedem. Úgy nyomom le, mintha megint a magosban volna. Húszéves koromban csuktam be utoljára a kaput, s gyermekszemmel látom újra. A huszonöt éves emlék erősebb, mint a tizenöt év előtti. Halálomig azt a képet hordom magamban, ami gyerekkoromban a lelkem lemezére maródott.

Az udvarban egy riadt, idegen cseléd. Keresztülmegyek két idegen szobán, a bútorok a falhoz húzódnak előlem. Anyám nincs itthon. Egy asszony ül a harmadik szobában, rám néz, viaskodik az emlékével. Megmondom a nevemet, azon a néven mutatkozom be, amellyel a lekvárját, tortáját és karácsonyi cukrait ettem. Elfordul és csöndesen sír.

Földrengés dúlt a házban. Az ismerős tárgyak a belső szobába húzódtak, a többiben pironkodva fogadnak a jövevények. Nem ismerem az ágyterítőt, nem ismerem a függönyt, nem ismerem a képeket. Hova lett a meleg fésülködőkabát, a faragott vándorbot s a lyukas dob? Hova lett a bábszínház? Az idegen tárgyak riadtan s szepegve néznek. Ne haragudjatok: mi már nem ismerkedünk. Lezártam a leltárt. Nagyon rég lezártam.
Elmenet még egyszer megállok a szűk kis udvarban. Ez is megváltozott, de a javára. Betölti a muskátli, georgina, rózsa, szegfű, a falon délignyíló himbálózik. Most már tudom, hogy itt lakik anyám.
Visszatérek a Főtérre. A New York kávéház terasza kiszögell a sarkára. Előtte megyek el. Egy férfi háttal fordulva éppen helyezkedik. Megérintem.
- No, itt vagyok, Áron.
Tamási Áron megfordul, dicsérően mosolyog.
- Ezt ügyesen csinálta. - Megölel, megcsókol. - Isten hozta.
Kétszer is elered az eső, abbahagyja, harmadszor leszakad az özönvíz. Senki se mozdul a téren. Most vonulnak be a honvédek. Egy fiatal főhadnagy „balra át!"-ot vezényel. Előrehajol egy anyóka, tölcsért csinál a tenyeréből. „Mit mondott?" „Azt mondta: balra át!" Összekulcsolja a kezet. „Óh, a lelkem!"
Csuromvizes az arcom, becsorog az ingembe, bokáig állok a vízben. Fürdenek a házak, megtisztulnak a tornyok, a járda mellett sebes forgókban úszik, sodródik, eltűnik a szemét. Patakzik az arcunk, folynak a falak, zuhatag fakad a tetőkről, csattog a villám, kopog az eső, zúg az éljen. Ez a tisztulás ünnepe...


Márai Sándor: Erdélyi adósság (1942)

Olyan ez, mint Jákob harca az angyallal: az ember mást akar. De egy éjjel szárnysuhogást hall. S az angyal azt mondja: „Ezt is neked kell tenned." De mikor más a dolgom, feleled. S az angyal, szigorúan: te nem tudhatod, mi a dolgod.

Erre csomagolsz és elindulsz. Meg kell nézned Erdélyt, most már érted; s éppen most, a világháború harmadik esztendejének kellős közepén. Igazán más volt e nyáron terved és dolgod. De az angyal nem enged. S már tudod azt is, hogy nem a divatos fürdőhelyekre utazol majd, nem fogod látni Szovátát, Borszéket, sem a Gyilkos-tó vidékét. Messzebb kell menni és mélyebben, sötét erdőkön, apró városokon, nyomorúságos kis falvakon át, valahol a történelmi országhatár mentén, ahol Kőrösi Csoma született, ahová Mikes örökké visszavágyott... mindezt látni kell, éppen most, még e nyáron. Ezért sóhajtasz, veszed az írógépet és a fogkefét, s felülsz a vonatra.

Kolozsvárig menetrendszerűen megy minden. De már Kolozsvárott, mikor utad célját elárulod, elkomolyodott és megilletődött tekintetek méregetnek. Sokan torkuk köszörülik, meleg együttérzéssel pillantanak reád, s kezed szorongatják, mint akik búcsúznak, mert egy ember a bizonytalanba indul és vállalja a következményeket. Ezt a megilletődött együttérzést nem érted. A vonat délután indul Kolozsvárról Székelyföld felé, a hírhedt Szeretfalván át kell szállani a rettegett társaskocsikra: és aztán?... A medvék, noha most sokan vannak, a mócokat is legritkább esetben falják föl a Keleti-Kárpátokban, s minden egyebet majd eligazít a helyi véletlen. Nem érted ezt a hirtelen fakadt tiszteletet: végre is, Csoma Sándor nyomába is indulsz, de egyelőre még nem Darzsilingibe. Igen, mondják aggodalmasan, de Sepsiszentgyörgy felé néha három órát is késik a körvasút. S van úgy, hogy Szászrégenben kell aludni, mert a világ legtürelmesebb vasútja, éppen az említett körvasút is elunja várni azokat, akik Vásárhelyre igyekeznek. S nem tudod, mondják, mi az, poggyászokkal felszállani a visszaúton, Csíkszeredán vagy Gyergyószentmiklóson, mikor már zsúfolásig tele a vonat Déda és a nyílt, gyors fővonalak felé. S nem tudod, hogy néha tolni kell az agyonnyúzott társaskocsikat fölfelé a hegyen, mert nem bírják az üzemet és iramot. S Tusnádon néha négy-öt napon kell várni, míg jegyet kapsz a gyilkos-tói társaskocsira. S az ellátás itt, a posta ott.

Nem, mindezt nem tudom. A jóslásokat visszás érzésekkel hallgatom. Volt egy évtized - most már tudom: boldog évtized, az ifjúság és Európa boldog, utolsó boldog lélegzetvételének ideje -, mikor szüntelenül utaztam teveháton, repülőgépen, hajón, vasutak harmadik osztályán, tót kivándorlók és lengyel politikai menekültek között aludtam a fapadokon, hogy lássak egy faragott istenszobrot Kartúmban, egy északi várost, egy déli kőkutat. Utaztam, éjszakákon és évtizedeken át, írógéppel és fogkefével, vadidegen országokon keresztül, melyekhez nem volt semmiféle belső közöm. S most forduljak vissza Erdély felől, mert Szászrégenben néha késik a társaskocsi?...

*

Az aggodalmas jóslásokat szótlanul hallgatom. De mikor a szamosújvári állomáson, ahol a szeretfalvai gyorsvonat keresztezi a besztercei gyorsot, mely a nyaralás után hazatérőket gurítja Pest és a belső ország felé, egy ingujjas ember a hazatérők közül gúnyosan átszól felénk a másik vonatba: „Hát akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni?" - érzem, hogy elönt a csendes düh, minden dühök legveszedelmesebbje.

Valószínű, hogy ez az ember verte huszonkét esztendőn át leghangosabban a törzsasztalt öklével, mikor Erdélyre került sörözés közben a szó. Ez a fajta lusta és tunya kispolgárság, amely most riadozva mesél rémregényeket az erdélyi közlekedési viszonyokról, s amely huszonkét esztendőn át teli szájjal hirdette, hogy Erdélyért semmiféle áldozat nem sok. Ha tudtak huszonkét éven át várni Erdélyre, hát várjanak most szótlanul még egy órát Szászrégenben, gondolom. Ha tudtak teli szájjal szavalni és cikkeket írni a „székely szenvedésről", tudjanak most szenvedni két, három óra késést a székely körvasúton. Ha tudtak - még most is fáj a fülem ettől a tenortól - sör mellett hörögni az „áldozatvállalásról", hát ne riogassák most Kolozsvárott vagy a pesti vendéglőkben az Erdélybe indulókat azzal hogy néha tolni kell a leromlott társaskocsit valamelyik erdélyi fürdőhelyhez vezető meredek út egyik szakaszán. Ha tudtak jelvényeket viselni huszonkét éven át, veszélytelen társas együttlétekben fogadkozni, hogy ők, majd ők a tíz körmükkel is visszaszerzik Erdélyt, ne jajongjanak, ha másfél órán át teherkocsin kell zötyögniük, míg elérik úti céljukat, mert a személygépkocsik megteltek fürgébb utasokkal. S főként ne kiabáljanak át a besztercei gyorsról a szeretfalvi gyorsra az utasoknak, s ne csodálkozzanak, hogy „akadnak még merész emberek, akik Erdélybe mennek nyaralni".

Ez a gyáva, sunyi kispolgári defetizmus mindennél undokabb. Erdélybe utazni ma nem kéjutazás: hazug pátosz lenne ezt állítani. Erdélybe utazni ma fáradságos, bonyolult vállalkozás, s nemcsak nekünk az, akik néhány hétre kegyesen odarándulunk, hanem még sokkal inkább az erdélyiek számára, akiknek életében létkérdés a vonatok és társaskocsik késése és közlekedése. Amíg a szeretfalva-dédai vasútvonal el nem készül - s ez a világ egyik legnehezebb vasútvonal-építése, süppedős talajon, megfeszített irammal! - Erdély, pontosabban a Székelyföld, melynek jövőjéért olyan merészeket lehetett rikkantgatni az anyaországbeli törzsasztalok mellett, félig-meddig az önellátás állapotában él, ha nem is elvágva, de eltávolítva a világtól, igen nagy gondok közepette. Nem, Erdélybe utazni ma csakugyan nem kéjutazás. Én is megéltem a háromórás késéseket a körvasúton, láttam a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi rohamokat a vasút ellen, láttam a defektet Szászrégen előtt, vártam órákat apró állomásokon, nyolcszáz kilométer távolban Pesttől s mindentől, ami közvetlen anyaországbeli segítség lehet; s ha megejtett az unalom vagy türelmetleniség, a szamosújvári állomáson átkiabáló ingujjasra gondoltam s elszégyelltem magam helyette is. Huszonkét éven át vertük az asztalt és mellünk, hogy majd mi megmutatjuk, mi tudunk tűrni és vállalni Erdélyért! Hát vállaljuk. Legalább azt, hogy a világtörténelem legnagyobb háborújának kellős közepén néha magunk cipeljük egy kis állomáson a poggyászt, s teherkocsin zötyögünk, ha úgy fordul, Zágon vagy Kézdivásárhely felé.

*

Mert Erdélybe utazni nem kéjutazás, hanem adósság törlesztése - s az adósság nagyon bonyolult. Aki nem érti meg, hogy a háborúnak ebben a szakaszában, mikor a kettészakított Erdély közlekedési, ellátási problémái csakugyan fájdalmasok, a meztelen létezés kérdéseivel állunk szemközt, ne menjen Erdélybe. De nagyon kérem, hogy Pesten hallgasson a törzsasztalnál Tordát, Torockót és Brassót érintő megjegyzéseivel. (...)

Erdély ma adósság: le kell törleszteni, szívós munkával, igen, önfeláldozással. A székelyek jobban tudják ezt, mint mi: tűrnek, dolgoznak, hallgatnak, sokszor nélkülöznek, de semmi esetre sem nyűgösködnek. (...)


Márai Sándor: Szeretfalva (1942)

A pesti gyors, mint két éve minden nap, tegnapelőtt is megérkezett Szeretfalvára, s aztán továbbhaladt. De most nem Besztercének ment, hanem Dédára, s onnan egyenesen a Székelyföldnek, Sepsiszentgyörgy felé. Ez történt, ennyi az egész.

De a közlekedésügyi híradás mögött, az „ennyi az egész" mögött két esztendő rendkívüli erőfeszítése lappang. E nyáron, mikor átutaztam Szeretfalvára, beszéltem vasútépítő szakemberekkel. Elmondották, hogy ez a rövid, talán hatvan kilométeres útszakasz, melyet meg kell építeniök, Magyarország egyik legnehezebb pályaépítkezése volt. Csúszós, süppedős talaj, melynek talajvizét le kellett vezetni. Annak idején, mikor a székely körvasutat építették, nem ok nélkül kerülték el a mérnökök ezt a rövidebb útszakaszt. Most a bécsi döntés történelmi sorsfordulata kényszerítette a szakembereket, hogy megbirkózzanak a talajjal, az elemekkel. Két év kemény, szívós, erőltetett menetű és ütemű munkáját építették be e rövid pályatestbe. Sok millió munkanap, rengeteg anyag melynek nagy részét több száz kilométer távolságból, Budapestről kellett Szeretfalvára szállítani. A háború kellős közepén, mikor a nyersanyag egyre ritkább, a szállítási nehézségek mind nagyobbak, a szakember és munkás mind keresettebb, valóságos technikai hőstett, hogy a Szeretfalva-Déda közötti vasútvonal a tervezett időben elkészült.

Olyan volt ez a Szeretfalva, a Székelyföld és az anyaország között mint a trombusos rög az egészséges szervezet vérkeringésében Szeretfalvánál megszűnt az utas számára a közvetlen kapcsolat a mögöttes országrészekkel... A székelységet elvágta Magyarországtól e hatvan kilométeres pályatest, melyet most végre megépítettek. Az ország vérkeringése most már nyugodtabb lesz (...)

S amíg ez a nagy munka készült, csendben, szívósan, mennyit beszéltek és szónokoltak idehaza!... Mennyit beszéltek, írtak, vitatkoztak és bíráltak, hány népboldogító terv látott napvilágot, mennyi szenvedély, becsvágy lángolt es füstölt el teljesen meddő harcokban! Mi maradt mindebből?... Füst, papír, még annyi sem... S közben a pályatest épült, mély csöndben, mindennap közeledett néhány méterrel a töltés Szeretfalva felől Déda felé. A munka tudniillik - ez a sajátsága - egészen csendes valami. Aki pályatestet épít - a mérnök, a kubikos, a vasmunkás -, nem ér rá a Jövő végleges és tökéletes felépítésén dolgozni. Mindig csak azt a métert látja maga előtt, amelyet aznap meg kell építeni, szilárdan, úgy, hogy megálljon a munka jelenben és jövőben is... Mindig ennyi a valóság. S mindezt megcsinálták, a háború közepette, mikor mindenfelé nagy értékek pusztulnak a világban. S amíg oly sokan szónokoltak a nagy Magyar Akaratról, addig néhány ezer ember, tervszerűen végrehajtott és nyélbe ütött valamit, ami rendkívüli jelentőségű az ország életében, s ami csakugyan a magyar akarat eredménye, kis betűvel. De ez a fontosabb. Gondoljunk erre, ha kinézünk legközelebb a hálókocsiból, mikor áthalad a vonat Szeretfalván.


Illyés Gyula: Megyünk és örülünk Erdélynek (1942)

Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeiket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyergyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik is ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.

Soviniszta vagyok? Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának. A színmagyar Gyergyószentmiklóson, a főtéren tegnap az autóbuszba egy csapat román paraszt tódul be, Gyilkos-tónál van átszállásuk Békás felé. Otthonosan, hangosan beszélnek románul: távolról sincsenek többségben, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, nagy szóval újságjait kínálja; elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe - hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már! A lárma oly egyszeriben eláll, mint zápor szűntével a mély útban a víz. A rikkancs - hangjában némi fölénynyel - most románul kiált egy mondatot. Nyilván az előbbieket ismétli. Kínos csönd, a magyarok is hallgatnak. A rikkancs újra megszólal, hangjában a fölény most már szinte a kárörömé. A csönd még kínosabb.

Iszonyodom a föltűnéstől. Gyermekkoromban rengeteg pofon rekedt meg a tenyeremben csak azért, mert a csattanás egyben látványossággá is ütötte volna ügyemet. Egy puszta mezőn megmérkőzni, csak az Isten szeme előtt, az más. A kínos csöndben jól érzem, hogy kellene valakinek valamit csinálnia; de miért éppen nekem? Fordulok az ablak felé, kaparom a jeget, kandikálnék ki az estébe; eléggé elöl ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom, hogy megszólalok.

Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem: ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.

Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrác-tető felé, amikor megszólalt:
- Jól tetted.
Valami még fúrhatta, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:
- Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.
Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt:
- Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán azért is esik most ez olyan jól.


*

Képanyag, magyarázatok:


hazaiutazok_2.jpg

A Nagy Pál-féle 2007-es antológia fedőlapja

tamasiaron_molnoszoltanfestmenye.jpg

Tamási Áron * Molnos Zoltán festménye

tamasigaspar_azirotestverbatyja.jpg

Tamási Gáspár, az író testvérbátyja * Fotó: Bán Péter

tamasiagnes_azirohugaesferje.jpg

Tamási Ágnes, az író húga és sógora * Fotó: Bán Péter

szeretfalva_terkepesfoto.jpg

Szeretfalva – térképen és fotón. A vasútállomással szemben magasodó domb.