Amikor idén február elején a Magyar Elektronikus Könyvtár frissen feltöltött folyóiratállományában fölfedeztem ezt a huszadik századot sajtódokumentumokkal visszajátszó megavállalkozást, nem álltam meg, hogy világgá ne kürtöljem közelebbi ismerőseimnek a felemelően heurisztikus élményt. Egyikük, maga is nyugdíjas éveiben számítógép (értsd: internet) elé szédült egykori újságíró, postafordultával ekként nyugtázta első találkozását a honlappal:
“Csakugyan jó ötlet! Érdekes, mindig másoknak jutnak eszébe a legjobb ötletek, ebből az is következik, hogy rajtunk kívül mások is vannak, akik törik a fejüket...”
Ennél frappánsabban magam sem tudnám jellemezni a kecskeméti Szabó Zoltánék szándékát, hogy nap-nap után, mindig egy-egy hónapot ugorva, végigpörgessék előttünk, egy jelen időben szerkesztett internetes újság formájában, korabeli sajtószövegekkel és illusztrációkkal a huszadik század kivédhetetlen és visszafordíthatatlan alakulását. Amit azóta is, majdnem napi gyakorisággal a “kezembe veszek”.
Akárha egy hajdani, békebeli kávéházban ülnék, ahol korabeli irodalmunk ábrázolása szerint nádkeretbe csippentett újságokat böngészhetett kedvére a kiváncsi törzsvendég: magam is ráérősen kukkolhatok annak a kerek, végtelen gazdagságú, izgalmas, sok helyütt iszonyú, ugyanakkor felemelő időszak bugyraiba, amely félig-meddig egész eddigi életünket és habitusunkat meghatározza. Talán majd, csak a gyermekeink gyermekeinek gyermekei szabadulhatnak meg egyszer, legalább is tudatilag, huszadik századi függőségüktől, s írnak új történelmet maguknak és utódaiknak.
Aztán eszembe jutnak gyermekkorom borbélyműhelyei a kolozsvári Szamos-parton, az ötvenes évek elejéről, ahol személyesen még találkoztam az intézményesült, közvetlen tájékozódás kávéházi modorából visszamaradt hangulattal, ronggyá lapozott Népsport, Lúdas Matyi és Élet és tudomány számok társaságában, de már az is csak fakó emlék. Itt-ott próbálják még feléleszteni mifelénk is a kávéházak világát, de fene tudja, milyen felsőbb törvényeknek engedelmeskedve, a legtöbb hangulatos “jó kis helyből” lassan-lassan bankfiókot varázsolnak, utcára néző, éjjel-nappal villogó szemű pénzautomatákkal...
A huszadik és huszonegyedik század között átívelő téridő gyökeresen más-más szemléletét jól példázza az a karcolat, amit a honlapon egy bizonyos Novalis jegyez az 1902. évi, októberi magyar sajtóválogatásban. A Bevonulás az új Házba című beszámoló afféle vitriolos gúnnyal, szellemesen megírt szatíra, mely a politikusi kivagyiságot és úrhatnámságot veszi villájára. Az Országházat, amelyben éppen akkor költöztek át a honatyák az immár véglegesen felhagyott “öreg Házból”, amit majd átvesz “a város és a tücsök”, a publicista grandomániás pazarlásként minősíti, amely leginkább azért született, hogy valamiképpen ellensúlyozza a magyar politikusok kisszerűségét. Mindaz, amit ma az égig dícsérünk, s ami az idegenvezetők tudatában és ajkán maga az eleven csoda, az Európában felülmúlhatatlan teljesítmény, a nagybetűs Idegenforgalmi Látványosság, amiről csakis szuperlatívuszokban és az ámulat eltátott szájával illik nyilatkozni, az Novalisnak nem egyszerűen csak smafu, hanem hivalkodás a köbön, “valóságos magyar styl”. A “czifraság” csimborasszója. Mellesleg, ez az álnéven szereplő újságíró atyánkfia a tollnak kiváló mestere, riportja mindvégig élvezetes, jelentéses és ami a legfontosabb: kemény, ám sose mocskolódó társadalombírálat.
Miként fordulhatott akkorát az idő, hogy ma éppen azzal büszkélkedünk, amit a maga korában – az irodalmi tanúságok alapján joggal – a kortársak keserű kritikával illettek? És fordítva: amivel akkor Szabolcska Mihály kívánsága szerint a nemzet, az ország csupa jót, csupa nemes dolgot asszociált – ilyen volt például a század elején még eleven és aktív Jókai Mórunk is (“A magyar nemzet nagy mesemondóját / Szívbeli, szép magyar dal illeti!...”) -, azt ma szorgosan fumigálja a szolgálatos ítészi ízlés.
Apropó, Jókai!
Nagy prózaírónk, akit ugyancsak a huszadik század első éveiben állítanak közszemlére a párizsi világkiállításon – a korabeli tudósítás szerint nem csupán berendezett dolgozószobája révén (hadd lássa a világ, mily körülmények közt hozta világra életművét jeles prózaírónk), hanem személyesen és akkori neje által is -, 1900 áprilisában, a Kisfaludy Társaság ülésén szenvedélyesen áll ki Munkácsy Honfoglalás című monumentális tablóképe mellett, amit a kormány az Országház üléstermébe rendelt meg, de különböző mondvacsinált okok miatt végül az elnöki irodából nyíló külön teremben helyeztek el. A cikk szerint Jókai inkább az építészeti kifogásokon veri el a port, bizonygatva, hogy holmi gótikus cikornyák nem állhatják útját e nagyszerű munka méltó helyre kerülésének, s a megoldáshoz a Kolumbusz tojására hajazó javaslattal áll elő: “Ha nem fér bele így a kép, hát dobják el a rámáját, de a Honfoglalás képének be kell jutni a képviselőház termébe. Ha az építési czikornya útjában áll a képnek, távolítsák el a czikornyákat, de tegyék a festményt az ülésterembe.”
Mi azóta tudjuk, hogy a képpel szemben kemény elvi, ideológiai kifogást is emeltek némely képviselő urak: Munkácsy Mihály úgymond győzedelmes alávetés helyett békés üdvözlésként ábrázolta a honfoglalók és a vízzel, földdel megjelenő őslakosság (a nemzetiségek!) első találkozását. És hogy ez valóban így történt, arról a társasági ülést tudósító névtelen tollnok az alábbi passzus révén, mintegy áttételesen szintúgy tanúskodik: “Jókai először a képről magáról szólt, mely gyönyörű jelképe annak, hogy bennünket a nemzetségekkel nem láncz, hanem igaz együttérzés tart össze. A művész a szlávokat nem festette törpe, meghunyászkodó alakoknak, hanem büszkén, fölemelt fővel állanak ott; nem rakják le kardjokat, hanem fölemelik annak jeléül, hogy a magyarokkal együtt akarják megvédelmezni ezt a földet. A kép művészi kivitele, technikája felűláll minden kifogáson.”
Jókai minden kései ténykedése ott lüktet, leadatolva a honlap közleményeiben, akárcsak a Mikszáth Kálmáné. Te jó ég, tehát még ők is a huszadik század?!
Szándékosan emeltem ki a magyar próza e két márványalakját, akiket fitymálni lehet ugyan, de ledönteni nem. Külön öröm számomra, hogy Az elbeszélés elmélete című Mikszáth-levél, még akkor is, ha fiktív, és talán inkább csak azért született, hogy a keretbe illesztett történetet a nevezetes hályogkovácsról eléadhassa, a múlt század ötvenes éveire tehető irodalmi eszmélésemnek nem csupán maradandó élménye, hanem máig ható tanulsága, helyet kapott az antológiában. A benne említett “erdélyi tanár”, aki előszót szeretett volna kiudvarolni esszéjéhez jeles prózaírónktól, s helyette kapta ezt a velős tanmesét, akár a nagyapám is lehetett volna, bár ő inkább a geográfiai tudományokban jeleskedett, de figyelme kiterjedt a teljes kárpát-medencei történésekre, hiszen életútjának állomásai pontosan jelzik, milyen dimenziók álltak akkor egy érvényesülni vágyó fiatal tanárember előtt a térségben: Erzsébetvároson született, Hátszegen lett kereskedelmi iskolaigazgató, onnan Szabadka, majd Kolozsvár a szakmai s egyben a családi életút állomásai, s már a második világháború után, az asztalosműhellyé alakított nagyapai pince mélyén fedeztem föl a Vasárnapi Újság egymáshoz penészlett, a fűrészporos félhomályban áhítattal lapozgatott gyűjteményeit. Most mindezt, egy más síkban és rendszerezettségben átélni azért katartikus, mert ami egykor relikviának és ócskaságnak hatott, az most a jelenbe illeszkedő folytonosság.
Nem lehetett véletlen, hogy Mikszáth Kálmán 1902 szeptemberétől ugyanannak a Vasárnapi Újságnak a tárcaírója, magyarán háziszerzője lesz. Amiből az is következik, hogy nem lehetett ám közönséges közlemény az a nem túl terjedelmes, de igen tartalmas folyóirat, amely 1904 januárjában már fél évszázados fennállását ünnepelte. Amiként a Nyugat történelmet csinált – és nem csak az irodalomban -, és ezért méltán megkapta a sorsformáló intézményeknek kijáró figyelmet és elismerést, ugyanúgy a maga idejében és helyén a Vasárnapi Újság is a kor szellemi életének kiemelkedő és igen hasznos – mert korszerűen tájékozott, pozitivistán objektív – fóruma, még ha a konzervatív oldalon is áll. Úgy látom, igen hasznos lenne befejezni elkezdett digitalizálását, amelyben az 1872-es évig jutottak el a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ehhez most, e napról napra hónapokat meglépő honlap, a huszadikszazad.hu odateszi a maga sajátos részét azáltal, ahogyan válogat a napok történéseiből.
Az általa szerzett eddigi élményhez, zárszóképpen, néhány soros versemet társíthatom, mely úgy érzem, a rajtunk átzúdult múlt idő szemléletéhez kíván egyfajta szubjektív kulcs lenni:
Képkivágat
kapualjak
kijáratok
látványhoz
képkivágatok
amire rávetül a fény
a felszikrázó tünemény
mindig a valóság maga
a dolgok jobbik oldala

Cseke Gábor Csíkszereda, 2008 március