Előző bejegyzésemben (Az “elszámolás” – 1.) egy véletlenül kezembe került, 1900-ra szóló Kincses Kalendáriumot tallózva próbáltam szúrópróbaszerűen szemlézni azt, amit e kalendárium anyagiakban és szellemiekben átmentett a lezáruló tizenkilencedik századból. Időhiány miatt abban csak éppen megemlítettem azt a főanyagnak számító érdekes bemutató összeállítást, mely a leköszönő 19. századról készít egyfajta szintézist.
Ennek a kiadós fejezetnek tulajdonképpen az a veleje, hogy a huszadik századot megelőző száz év változásai igazából a 18. században gyökereznek, vagyis hogy az idő gyakorlatilag eltéphetetlen, skatulyázhatatlan szövevényben folyik át Európa és a világ életén.
Mert igaz ugyan, hogy a 19. század a nagy afrikai felfedezések kora, s ugyanekkor nyílnak meg Ázsia, Ausztrália és Dél-Amerika fehér foltjaihoz vezető utak is a felfedezők – s még inkább, a kereskedelemmel hódító utakra vállalkozók előtt, de ezek a missziók jóval közelebb állnak a huszadik századi expedíciók jellegzetesen tudományos-katonai-birodalmi jellegéhez.
Jó példa erre Alexander Humboldt példaértékű, s később egész iskolát teremtő expedíciós vállalkozása a 19. század első éveiből. Az összegző írás szerint fontossága abban áll, hogy „az addig csak inkább helyi ismereten alapuló földismeret tudományát a természetkutató szemével nézte. Rosszul mondják, hogy ő Amerika második fölfedezője. Nem. Ő a klimatológia és a plasztikai földrajz, a tenger természettanának és a növényvilág földrajzának a megteremtője; ő ismerte meg a vulkánok sorszerinti csoportosulását, a delejes erők helyenkénti különböző intenzitását; az ő kutatásai révén a geológia és a csillagászattan, a növény és ásványtan ismeretei mód fölött gyarapodtak.” Ez az az időszak, amikor megtörténik Dél-Afrika belsejének módszeres feltárása, illetve Cook nyomán a francia, orosz, német kutatók versengése a Csendes-óceán szigetvilágának feltárására. Számos országban – pl. Angliában, Oroszországban – valósággal államföladattá vált a földrajzi kutatás, az akkor létesült földrajzi társaságok jóval többek voltak tudományos vitakluboknál: akár a gyarmati birodalmak stratégiai vezérkarainak is tekinthetők, amelyek nem a saját szakállukra kutatnak, hanem küldetéseket, megbízásokat hajtanak végre. Ilyen küldetés volt a Niger-probléma megoldására szervezett expedíciók sokasága, amelyekbe – a nem túl gyorsan beköszöntő sikerig – rengeteg költséget öltek bele. Az első kísérlettől számítva negyven esztendő megfeszített kutatómunka, áldozatos utazókedv kellett ahhoz, hogy a rejtély megoldódjék, s ezalatt egy fél világrész belső titkaira is fény derüljön.
Ipar és közlekedés terén a nagy fordulatokat – az összegzés szerint – a gőzkalapács, az esztergapad, a hidraulikus sajtó, a varrógép és a lokomotív hozták meg; ez utóbbi valósággal forradalmasította a távolabbi vidékek közötti szorosabb és biztosabb kapcsolatokat, majd hamarosan megteremtette vízi szövetségesét, a gőzhajót is, amelynek kerekes változata után a hajócsavarral működő megoldás jelentette az áttörést és a távolsági utazások, a globálisan is hatékony postajáratok meghonosodását.
Amilyen merészen fejlődtek a műszaki tudományok, úgy kanyarodott el a korszerűség ösvényéről az építészet. A napoleoni kor empire stílusa a császárság bukásával ki is múlt Franciaországban; Németországban, Ausztriában viszont valóságos klasszicizáló építészeti divat honosodik meg ezidőben. Magyarország nem követi példájukat, kitart az empire mellett. Angliában ugyanakkor makacsul ragaszkodtak a gótikus hagyományokhoz.
Érdekes formája az anyagi-műszaki fejlődésnek az ipari kiállítások, seregszemlék divatjának az elszaporodása. Magyarországon az első műipari kiállítás például 1842-ben nyílt meg a Redut termeiben, ahol 213 kiállító 298 tárgyat állított ki, a látogatók száma pedig meghaladta a 15 ezret. A négy év múlva rendezett vásáron pedig ezek a számok mintegy megkétszereződtek, ami elárulta, milyen erőteljes lendületet jelentettek a magyar gazdaságnak azok a századközepi, reformkori esztendők. A kiállítások divatja pedig még azokban az években befogta – Budapesten kívül – Nagyszebent, Kolozsvárt, Győrt, Sopront is.
A Kincses Kalendárium szintézise szerint a 19. század legrohamosabb fejlődési ívét a fotográfia írta le, amelyben úgy tetszik, „nincs megállapodás. A hiuságot legyezgető arcképező művészetből a tudomány minden ágát hasznosan segítő társ vált belőle. A sokszorosító művészetek terén hatalmas versenytársa lett a réz- és fametszetnek, sőt, hovatovább ki is szorítja ezeket. A gyógyászat, a hadviselés és a mérnöki tudomány pedig manap meg se lehet már a fotográfia nélkül... Nagyon egyszerű dolog geológiai, antropológiai, etnografiai, zoológiai, arkéológiai s más egyéb tanulmányokat tenni segítségével. Ujabbannagyobb fontosságra tett szert a fotográfia orvosi, törvényszéki, rendőri alkalmazása is s az igazságszolgáltatásnak nem egyszer tett már nagy szolgálatot.”
Ehhez hasonlítható, látványos sikertörténet a gyorsírás elterjesztése és mindennapos meghonosítása a közéletben, az igazságszolgáltatásban. Országgyűlési karrierjét a gyorsírás 1840-ben kezdte magyar környezetben, igazi lendületet azonban „csak az 1875-diki országgyűlés megnyitásakor vett, amikor Kónyi Manó és Fenyvessy Adolf szervezték az országgyűlési gyorsirodát, amely jelenleg a fejlettségnek nagyon magas fokán van”.
(Azóta, természetesen tudjuk, hogy a hangrögzítés műszaki találmányai viszonylag gyorsan háttérbe szorították a némileg a kódolt írás tudományával rokonítható gyorsírást, és egy olyan foglalkozási ág eltűnéséhez vezetett, mely valamikor – a tolmácsokhoz hasonlóan – nélkülözhetetlenné tette magát a közélet legfelsőbb rétegeiben is.)
A 19. század második fele már a felzárkózás és a kibontakozás szakasza volt a megkezdett fejlesztésekben. Sikeres magyar felfedezők és utazók írták be nevüket a tudomány nagykönyvébe: Magyar László, Teleki Sámuel gróf, Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin, Xantus János, Berzenczey László, Zichy Jenő gróf csak kiragadott nevek a földrajzi felfedezések panteonjából. Tetteik rendkívülisége abban van, hogy míg Livingstone, Stanley és sok más nyugati társuk mögött – akik Dél- és Közép-Afrikában, Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában gyakran egymás nyomában jártak vagy sűrűn keresztezték egymás útjait – komoly támogatás, nem kevésszer hivatalos anyagi háttér is állt, addig a magyar kutatók jobbára teljesen önzetlenül, saját anyagi erőforrásaikból, mindenek előtt az utazás és a fölfedezés nemes szenvedélyétől fűtött ambícióból tettek igen fontos felfedezéseket.
A rögtönzött szintézis utolsó fejezete a 20. századot előzetesen megalapozó ipar, közlekedés és technika csúcsait veszi számba, ide sorolván a fapapiros gyártását, a galvanoplasztikát, a különböző gőzjárműveket, a gyújtót, a személy- és teherszállítás ipari megszervezését, a gyutacsot, a különböző lőfegvereket, a revolvert, a srapnelt, a petróleum- és gázmotort, majd mindjárt a benzinmotort is, a mindenféle szerszámgépet, a szivattyúk gazdag családját, a szedőgépet, a szemafort, a fonógépeket, a kötő-szövőgépet, a kábelt, a betűnyomtató telegráfot, a morsét, majd a drótnélküli távírót, telefont, mikrofont, telefonhírmondót, acélipart és legázaásait, mezőgazdasági gépeket, hengermalmot, a petróleumlámpát és a sztearingyertyát, villamos- és acetilénvilágítást, ívlámpát, villamos vasutat, léghajót és repülőgépet.
Azt is mondhatjuk, a Kincses Kalendárium összefoglalójára alapozva, hogy mire a 20. század beköszöntött, minden, ami ma ócskaságnak számít, tulajdonképpen zseniális újdonságként, de föl volt találva!
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. december 5.