Elővettem (ki tudja, hányadszor? már rongyossá olvastam-forgattam) egyik kedvenc könyvemet, amelynek napvilágra kerüléséhez némileg személyesen is hozzájárultam.
A szerző, dr. Sáska László 1890-ben született Nagyenyeden, szegény családban. Iskoláit a nagyhírű enyedi kollégiumban végzi, mindene a kaland, a természetjárás, a rovar- és növénygyűjtés.
„Mikor érettségiztem és egyetemre kellett volna mennem, csak egy nadrágom és egy ingem volt... Dolgoznom kellett: a legegyszerűbbnek a jegyzőség tűnt. Nagyponorra kerültem, ez egy kis román falu volt Nagyenyedtől huszonvalahány kilométerre. Ott voltam egy darabig, de csakhamar beláttam, hogy a jegyzőség nem nekem való; engem küldenek behajtani az adót, és én vegyem el a kecskéjét a szerencsétlen embernek, akinek nincs más java, és akivel nekem semmi bajom; hát én az ilyesmit nem csinálom ergy életen át. Közben megspóroltam egy kis pénzt, s beiratkoztam a kolozsvári orvosi egyetemre. De ezt csak úgy tudtam elérni, hogy közben öt tanítványt vállaltam különböző osztályokból. Később átmentem Budapestre, ahol a pénzt szintén külön munkával kellett megszereznem Így lassan elvégeztem az egyetemet” - emlékezett vissza 1970-ben egy vallomásos pillanatában, amikor egy hónapra hazalátogatott Erdélybe.
Az első világháborúban Stájerországban, Cilliben teljesített kórházi orvosi szolgálatot, majd a háború után Budapesten, később Isaszegen nyitott rendelőt, de ő volt a helység MÁV-orvosa is. Első házassága 12 év után felbomlott, s 1932-ben különös kalandra vállalkozott: miután másodszor is megnősült, anyagilag sikeres orvosi praxisát felhagyva, mindenüket pénzzé téve, az ugyancsak kalandra vágyó ifjú feleséggel felkerekednek és letelepednek Abesszíniában. Ekkor jegyezte el magát örökre Afrikával. Tanárai közül Szilády Zoltánnal tartja a kapcsolatot, neki írja meg távolról címzett egyik levelében:
"Bizonyára csodálkozol, hogy Afrikából kapod a levelemet. Abesszínia fővárosában tartózkodom - megjárva Erithreát, Olasz Szomáliföldet - feleségestől. De nem azzal az asszonnyal, akit Te ismersz, hanem a második feleségemmel, aki a puskát úgy forgatja, akárcsak én, úgy lovagol, vadászik, úgy nélkülöz, aki nem reflektál semmi nőies simogatásra és akinek az ajkát még panaszszó nem hagyta el... Magyarországi munkálkodásom minden értékét elkótyavetyélve, nekivágtunk ketten a nagy Afrikának. És most itt vagyunk. Olasz Szomáliföld rettenetes melegével majd töpörtyűvé aszalt, hiszen az egyenlítő felett 3 foknyira tartózkodtunk legtovább. De nekem mint erdélyi magyarnak hegy kellett. Átjöttünk Abesszíniába. Itt aztán már van hegy, több, mint kellene. Őstermészet, ősemberek és minden, amit az ember Afrikától vár. Régi vágyam teljesült, elértem Afrika ősvadonait, csodálhatom állatvilágát, vadászhatom úgy, amint akarom és főként megvan a nyugalmam, nem bánt senki. Ismét rabja lettem a gyűjtésnek és az állatok megfigyelésének..."
Ahogy azt hagyatékának egyik gondozója, a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban dolgozó Győrfy Dénes megállapítja: a fekete földrész magyar természettudományi kutatói közül senki sem töltött annyi időt Afrikában, mint ő: közel fél évszázadot! Számos gyűjtőutat tett Abesszíniában, Szomáliában, Kenyában, Ugandában, Kongóban és Tanganyikában. gyűjteményeivel megajándékozta a világ nagy múzeumait, hagyatékát - csaknem egy mázsa súlyban - 1988-ban a Magyar Földrajzi Múzeumnak küldte haza.
Magam a hatvanas évek második felében - ha jól emlékszem, 1967-ben - ismerkedtem meg Sáska doktor izgalmas kéziratával, a terjedelmes, később Életem, Afrika címen megjelent terjedelmes út- és önéletírással. Akkor az Ifjúmunkás kolozsvári tudósítója lévén, többek között az is külön megbizatásom volt, hogy a kolozsvári tudományos közíróktól időnként fiataloknak szánt érdekességeket, tudományos újdonságokat hajtsak fel. Szoros kapcsolatban álltam evégett az Erdély-szerte ismert és tisztelt természetjáróval és -népszerűsítővel, dr. Xántus János tanárral, akit időnként felkerestem a kolozsvári vasútállomáson túli, külvárosi házában. Egyszer azt újságolja lelkesen, hogy kapott egy kéziratot Tanzániából, pontosabban Arushából, a szerzője odaszármazott erdélyi orvos, s valahogy ki kellene adni, ehhez pedig fel kellene hívjuk rá a figyelmet. Megegyeztünk, hogy evégett lapunk részére minél hamarabb összeállít mintegy tucatnyi közlésre elegendő, jellegzetes részletet az érdekesebb, lehetőleg összefüggő fejezetekből, s az Ifjúmunkásban nemsokára olvasni is lehetett a nem mindennapi élet tapasztalatairól szóló hiteles, élvezetes híradást.
A bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó pedig ráharapott a témára, kapcsolatba lépett dr. Xantusszal, aki aztán megszerkesztette a könyvet, amely 1969-ben látott napvilágot. Visszhangos könyvsiker lett.
Az arushai orvos, akit a bennszülöttek már-már Kelet-Afrika szerte ismertek, becsültek s messze földről is eljöttek hozzá, mert a rákkutatásban is jeleskedett, szorgalmasan írt, lejegyzett minden gondolatot, benyomást, élményt. Az olasz megszállás nyomorúsága elől 1937-ben sikerült Tanganyikába áttelepülnie, ahol a Meru vulkán tövében elterülő Arusha városában talált végső menedéket. Itt teljesedett ki orvosi és kutatói tevékenysége. A két világháború között tudósításait, afrikai leveleit rendre közölték a korabeli lapok: a Magyar Vadászújság, a Természettudományi Közlöny, az Enyedi Hírlap. Kiadatlan munkáiból 2001-ben Győrfy Dénes egy kötetrevalót állított össze, Nagyenyedtől az Egyenlítőig (Tinivár, Kolozsvár) címmel.
(Sajnos, hogy a mai könyvterjesztés már csak árnyéka a rendszerváltás előttinek, amikor az olcsó könyvek viszonylag nagy példányszámban még a községekbe is eljutottak. Ma jó, ha ott fellelhetők, ahol kiadták őket... Én is csak úgy jutottam hozzá, hogy a szerkesztő dedikálta nekem.)
Sáska doktor is amolyan sajátosan mikesi figurája a magyar szellemiségnek: úgy szerette Afrikát, hogy nem felejtette el Nagyenyedet. Amikor utoljára itthon járt, 82 éves korában, interjút adott a bukaresti Hétnek, személyesen Ágoston Hugónak. Ebben így vallott afrikai orvosi pályafutásáról:
- Előre kell bocsátanom, hogy általános praxisú orvos vagyok, nem pedig valamelyik külön alszakma specialistája. Ott nem sebészre vagy bakteriológusra volt szükség, ott orvosra volt szükség. Afrikában egy specialista nem tudna megélni. Ott mindenhez kell érteni. Hát az én voltam.
- Ebből a szempontból Ön Albert Schweitzerrel rokonítható. Találkozott vele Afrikában?
- Kétszer találkoztam vele. Láttam a kórházát is, Lambarénében. Jó dolog volt, de megalapítója élete vége felé már nem nagyon törődött vele. Más irányú érdeklődése miatt vagy...
- Meg is öregedett. Hiszen amikor megkapta a Béke Nobel-díjat, már túl volt a hetvenötön.
- De hát kérem, ez nem lehetett indok arra, hogy a kórházat elhanyagolja! Ő írt, orgonán játszott. Meglehet, a kultúra misszionáriusa akart ott lenni. Nem tudom. Én gyógyítok. Gyógyítok és kutatok...
És ez egyáltalán nem hatott dicsekvésnek, hiszen Győrfy értékelése szerint, orvosi szakmája keretében évtizedeket szentelt a malária és a rák gyógyításának. Rákellenes kutatótevékenységéért az Angol Királyi Rákkutató Intézet levelező tagjává választotta, A maláriától a rákig c. könyvét saját költségén adta ki, fél évszázados munkássága elismeréseként a Semmelweis Orvostudományi Egyetem jubileumi, Arany diplomával tüntette ki 1970-ben, 1972-ben a Román Orvostudományi Akadémia látta vendégül Romániában és Erdélyben. Özvegye, barátai, ismerősei segítségével 60 perces dokumentumfilm is készült dr. Sáska életéről 1997-ben (Életem Afrika - Dr. Sáska László nyomdokain), amelyben az ismertető szövege szerint "megelevenednek a híres Afrika-kutató és orvos életének színhelyei". A film forgatókönyvét Xántus János tanár fia írta...
*
Dr. SÁSKA LÁSZLÓ
Afrikai kaleidoszkóp
(Forrás: Nagyenyedtől az Egyenlítőig. Tinivár, 2001, Kolozsvár. Válogatta és sajtó alá rendezte: Győrfi Dénes)
Az utazót igen gyakran meglepi, nem egy esetben kellemetlen helyzetbe hozza az afrikai őslakók furcsa észjárása. Lelki világuk előttünk érthetetlen. Amint mi nem tudjuk magunkat beleélni gondolatvilágukba, éppen úgy ők sem értenek meg bennünket. Általában jellegzetes tulajdonságuk, hogy a kapott utasításokat betű szerint akarják teljesíteni. A helyzethez alkalmazkodó ítélőképességük nincsen. Általában jószándékúak. Látszik rajtuk és munkakészségükön, hogy a kapott utasításokhoz híven segíteni akarnak. Azonban ítélőképességük nem terjed addig, hogy beláthatnák, hogy adott esetben utasításainkon ha önállóan, a helyzethez alkalmazkodva kissé, módosítanának, úgy akkor segítenének rajtunk a legjobban. Ezen állításomnak a megvilágítására a következő érdekesebb eseteket sorolom fel.
Addis-Abebától fél napi öszvérjárásnyira vadászgattam. A Sululta völgyének végtelen medencéje terült el előttem. A medence elég sűrűén lakott. Gallák népesítik be, akik nagyrészt állattenyésztéssel foglalkoznak. Addis-Abebába is nagyon sok tojást és baromfit szállítanak be. Tehát élelmiszert vásárolhattunk, éppen ezért magunkkal jóformán semmit sem hoztunk. Szolgámnak a markába nyomtam egy rupot, ami a Mária Terézia tallérnak negyedrésze, és elküldtem tojást vásárolni. Megmagyaráztam neki, hogy azért a pénzért itt a tanyákon úgy huszonhat darabot kell kapnia. A vadászat délig tartott, de akkor a nagy melegtől, főként az éhségtől kimerülve heveredtünk le egy szikla alá, és türelmetlenül nézegettük távcsővel az irányt, amelyből fekete szolgánknak a várva-várt tojásokkal meg kellett volna érkeznie. Végre feltűnik a kopár síkságon. Távcsőn keresztül látjuk, hogy ő az. És már szinte érezzük a frissen készített fenséges tojás zamatát, aminek gondolatára a nyál összefutott a szánkban. Korgó gyomrunk a kilátásba helyezett csemege gondolatától kissé megnyugodott, és a kedélyek felvidultak. Hogyne! A Hajle jön! És hozza a sóvárogva várt elemózsiát! Azonban. Hajlénak mintha igen lógott volna az orra! Lassan közeledik. Én rosszat sejtve felugrom, és kiabálva sürgetem a jövetelét.
- Nos, Hajle, hoztál-e tojást? - kérdezem a sammája csücskévél babráló Hajlétól.
- Nem hoztam tojást. ltt van a rupod - válaszolja, miközben a pénzdarabot átnyújtja. - Ugyanis csak 24 darabot adnak egy rupért.
- Hát mért nem hoztál 24 darabot egy rupért? - kérdezem én dühösen.
- Hát mondtad-e te, uram, hogy 24 darabot hozzak? - kérdezi a világ legártalmatlanabb hangján, és szinte méltatlankodva a felelősségrevonás miatt.
- Igazad van Hajlé, én 26 darabot mondtam, hogy az ördögök lökdössék a sumburarágó fejedet a pokolba.
*
Lakásomtól úgy négy óra járásnyira folydogál az Akaki patak, melynek vize száraz évszakban sem apad el. Vizében bőségesen található egy laposfejű, 8-10 cm hosszú halacska, mely olajban ropogósra sütve kitűnő csemegét ad. Taszama nevű szolgám önként jelentkezik, hogy egy nap alatt megjárva az utat, halakat hoz. Hatalmas bádogedénnyel, melynek űrtartalma kitett úgy 20 litert, útra kel. Taszamát azonban három napja hiába várjuk vissza! Már minden lehetőséget átgondoltunk az őt ért szerencsétlenségi eshetőségek felől: elfogták, vagy eltörte a lábát, de esetleg meg is szökhetett a halászati felszereléssel együtt. Az utóbbi eset ugyanis igen gyakran megtörténik a bennszülött szolgákkal. Valami küldetésből hiába várjuk haza! Pénzzel együtt eltűnik, és soha többé nem látjuk! Taszama azonban a negyedik nap reggelén megérkezik. Kezében a hatalmas bádog"korkoró". Annak alján úgy két-három ujjnyi vízben 5/6 felfordult, és kifakadt hassal a víz tetején úszó halporonty van. A másik kezében két csirkét szorongat!
- Taszama! Hát mi van a halakkal - kérdem én dühösen, a látottakon felháborodva.
- Uram, ne haragudj! Hal nincs! Ugyanis az Isten nem akarta, hogy hal legyen! - válaszolta a világ legtermészetesebb hangján.
- Hát mért nem akarta Isten, hogy hal legyen?
- Azért, uram, mert az olaszok halásztak, és mostanáig néztem őket. Azok egy spárga végére valami "beszédet" kötöttek (dinamit patron). Azt meggyújtották és a vízbe hajították. Nemsokára egy igen nagy beszéd következett (robbanás) a vízben, amitől a halak mind a víz színére jöttek. Az olaszok is most jöttek haza, velük jöttem én is. Ne haragudj uram, nézd, hoztam neked két csirkét.
- De halakat mért nem hoztál, Taszáma?
- Azért, uram, mert azokat mind az olaszoknak szedtük össze! De a csirke jobb is, mint a kicsiny hal, nézd, milyen kövérek.
*
Néha furfangosan próbálnak valamit megnyerni a saját részükre.
Egy alkalommal, gyönyörű verőfényes délután, az udvaromban levő, teljes virágpompájában ékeskedő gránátalmafa virágzásában gyönyörködtem. Az ágak végén levő, csokorban elhelyezett cinóbervörös, hatalmas virágok csodaszép ellentétet alkottak a fa levélzetének fényes, olajzöld színével. A nyugváshoz készülő napsugarakban apró kis nektarinák fürödtek, táplálékukat keresve a pompás virágszirmokban.
Szolgám csendesen mellém sompolyog, és így szól: - Nemsokára este lesz, uram!- Meglepődve tekintek reá. Érzem, hogy valamit forgat gyapjas fejében, de még nem tudom, hogy mit.
- Igen, Taszama, a nap nemsokára lemegy, és akkor este lesz.
- De akkor a boltokat is bezárják, uram - válaszolja csendesen.
- Persze, hogy bezárják, az a dolgok rendje, hogy este a boltokat bezárják - mondom én.
- Igen, uram, de akkor Te ma már nem fogsz tudni vásárolni. - Még nagyobb csodálkozással fürkészem fekete szemeit: - Én nem is akarok vásárolni ma már sernmit. Nincs szükségem semmire.
- De igen, uram! Te ma vásárolni akarsz nekem egy sammára való lepedőt. Nézd, ez milyen rongyos! Már régen, sok hónapokkal ezelőtt ígértél egy újat.
- Te Taszama! Én nem emlékszem ilyesmire!
- Esküszöm uram, a te halálodra - szólt, és ünnepélyesen meghajolva, széles tenyerével a földet érinti -, én úgy emlékszem, hogy ígértél nekem egy új sammát!
- Azt elhiszem, betyár, hogy az én halálomra esküszöl, de esküdj a te halálodra!
- Arra esküdni, uram, nem szokás - mondja csendesen, olyan hangon, amiben benne van a győzelem tudata.
- Jól van, Taszama! Itt a fél tallér, menj vásárold meg a sámmát, mielőtt a boltok bezárnának.
Taszama boldogan tűnik el a fél tallér zsákmányával az utca forgatagában.
*
Addis utcáit bazalt- és trachitkövek töltik fel. Az apróra tördelt kemény, élesszélű kövek úgy a járműveket, mint az állatok patáit alaposan megkínozzák. Hazafelé tartok öszvérháton. Melletteni bandukol csendesen lovászom, a Fita. Az öszvérem egyszerre csak sántítani kezd a jobb első lábával. Odaszólok a szolgának: "Fita, vedd csak ki azt a követ az öszvér patájából! Bizonyára azért sántít, mert kő van ott!" "Nem, uram, nincsen kő", - válaszolja Fita, miután az öszvér lábát megnézegette. Hát akkor gyerünk haza. Azonban az öszvér másnap is sántított. Megnéztem a lábát, amelyben nem kis meglepetésemre egy szeget pillantok meg befúródva. "Te, Fita! Hát miért nem vetted ki a tegnap a patából a szöget?" - kiabálok reá dühösen. "Te azt parancsoltad, uram, hogy a követ vegyem ki a lábából." - feleli nyugodtan, mint aki egy cseppet sem érzi magát bűnösnek.
*
Influenzás betegségemből én már felgyógyultam, de a feleségem még kénytelen volt az ágyat őrizni. Hajle szolgám kilesve a pillanatot, amikor a szobából távol voltam, besompolyog a feleségem szobájába. Kezében méteres, hatalmas, vastag cukornádat és egy nagy bicskát szorongat. "Madám, én tudom, hogy a te urad egy ťvanna hachirn (valódi orvos), de nézd, a te betegségednek a legjobb orvossága ez, amit én hoztam. Megtisztítom neked, aztán az egészet edd meg egyszerre. Ettől a bal oldaladban, aztán a jobb oldaladban olyan forróság fog támadni, mint a tűz, a betegség pedig középen el fog távozni". Akkor léptem a szobába, amikor a hatalmas cukornádbotot a feleségemnek átnyújtotta, ám amikor látta, hogy az orvosi rendelése ellen kifogást nem teszek, büszkén, felemelt fejjel ment a társai közé.
*
Abesszíniában a nemzeti vagyon elosztása igen aránytalan. Mérhetetlen gazdagságot találunk a még mérhetetlenebb szegénység mellett. Vannak olyan öreg emberek a főváros környékén, akik papírpénzt még nem láttak. Dolgozó néposztálya, az úgynevezett gurágiak, a tallér negyedrészéért egy egész napig a legnehezebb munkát végzik.
Vadászatról hazatérőben, egy óra járásnyira a lakásunktól, sorakoztatom nyolc hajtónkat, hogy kifizessem fáradságos szolgálatukat. Nincs többé szükségem rájúk. A vadak hazaszállítását el fogják végezni személyes szolgáink. A nyolc hajtó élén egy őszülő fürtű sumagili áll. Várják a pénzük kifizetését. Ekkor veszem észre nagy rémületemre, hogy aprópénzem nincsen! A legkisebb pénzdarabom öttalléros bankjegy! Mí a ménkőt csináljak? Töprengek, hogyan tudjam most ezeknek a bérét kifizetni? Összesen egy tallér jár a nyolcnak. De ördög vigye! Hadd emlegessék meg, hogy magyar úrral vadásztak! Oda fogom adni nekik az öttalléros bankjegyet! Hadd osszák meg egymás között igazságosan.
Az öreghez lépek, és a markába nyomom az öttalléros bankjegyet. "Nesze, sumagili! Ez öt tallér! A tietek! Osszátok meg egymás között igazságosan!" Azt várom, hogy öröméberi hasravágja magát és bennszülött módjára a lábamat fogja hálálkodással csókolni. Ehelyett az öreg bánatos tekintettel gyűrögeti a papírdarabot egyik kezéből a másikba. Társainak is odavan a jókedve! Megérzem sötét tekintetükből, hogy engem csalónak néznek! Nem hisznek szavaimnak, hogy azért a kis darab papírért öt nagy ezüst tallért kapnának? Az lehetetlen! A frencsi (idegen) ismét be akarja őket csapni! Hiábavaló volt az egész napi fáradság! Most pénz helyett egy papírrongyot nyomnak a markukba. Azzal, hogy azt osszák meg egymás között! Látom a társaság szemeiből, hogy szörnyen fáj nekik ez a csalódás. A vén samagili hozzám jön, alázatosan nyújtja vissza az öttallérost és szelíden mondja: "Nézd, uram! Egész nap dolgoztunk neked ezekben a mocsarakban... Lásd, a ruhánk valamennyiünknek csupa sár és piszok! Legalább két-két bézát adj fejenként nekünk, hogy szappant vehessünk rajta, és ruháinkat kimoshassuk!" (Két béza a tallér kétharmincketted része). Az öttallérost a markomba erőszakolja, amit most már nem forgatok tanácstalanul! Irgalma ne legyen Mohamednek! Most mit csináljak? A fehér embernek a presztízse veszedelemben forog! Úgy állok előttük, mint egy szélhámos az öttalléros papírral! De mentő ötletem támadt! "Jól van, sumagili! Megkapjátok ezüstben a két tallér fizetéseket, de akkor be kell jönnötök velem Addisba!" "Au, au, au, issi, géta!" (igen, igen, uram!) - hangzik mindenfelől megelégedéssel a felkiálltás, és nyolc ember segít túlbuzgósággal a nyeregbe, hogy minél hamarabb útnak indulhassunk!
****