Álruhás kalandok
1.
Mennyi mindent
(A száznyolcvan éves Verne Gyula emlékére)
nem láttam még az északi fényt
az északi fény se látott engem
nem láttam még a dzsungelt az óceánt
ők se láttak engem
mennyi mindent nem láttam én
pedig az északi fény a dzsungel az óceán
számítanak reám
2.
Máig nem szoktam meg, hogy becsületes francia nevén emlegessem magamban. Ami bennem az ő személyiségéből él, azt már így fogják eltemetni bennem, „gyulásan”.
Akkor kaptam rá olvasására, amikor szakadozott, szutykosra fogdosott fedelű regényei ideig-óráig kölcsönben hozzám kerültek, rajta a varázserejű, átlós felirattal: Verne Gyula összes munkái.
A Gyula miatt fölösleges minden szabadkozásom, még ha a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji agresszív magyarítás következményét is látnom kell benne (Hegedűs Géza ismert esszéje szemérmesebben magyarázza ki a krumplit a földből: „Ennek a francia írónak a nevét nálunk nemzedékről nemzedékre magyarosan Verne Gyulának írták és mondották. A magunkénak tudtuk, ahogy magukénak tudták az angolok, németek, oroszok, amerikaiak...”). Megesett ez Tolsztoj Leó gróffal és Hugo Viktorral is, de róluk könnyebb volt leszoknom, mert amikor velük ismerkedtem volna, akkor már kiadói szinten is működött a nyelvi igazságszolgáltatás, s a Háború és békét és a Nyomorultakat olvasván, már Lev Tolsztojként és Victor Hugóként léptek a szívembe.
Verne Gyula életemben talán az egyetlen irodalmi “szerelem”, amit gyermekkorom óta fikarcnyit sem kellett felülírnom. Létezett egy időszak, amikor haragudtam rá, és hátat fordítottam neki, de egy pillanatra se vetettem volna ki a szívemből. Pedig tudom, saját szememmel látom, hiszen ma is olvasom, hogy nem remekíró, csak egy szenvedélyes, fantáziadús kalandvágyó ember – annak viszont nagyformátumú. De nem is a profizmust, az üdvözítő írói manírt keresem benne, hanem a kalandot, a képzelet szárnyalását. Azt a képességét, hogy a világ bármely pontját, vidékét képes pár mondattal számunkra berendezni, élettel, feszültséggel, cselekménnyel megtölteni.
Amikor műveit kétpofára faltam, ezt így még nem tudtam volna megfogalmazni. Az viszont biztos, hogy valahányszor Verne-könyv került a kezembe, akkor én éjjel-nappal, már-már megszakítás nélkül az ő kalandozó teremtményeinek az életét éltem. Olvastam reggel, délben este, éjszakánként meg bezárkóztam a fürdőszobába, hogy ne zavarjam testvéreimet, akikkel nem túl tágas gyerekszobánkon osztoztunk. És olvastam tanításkor, az órákon is, a pad alatt, s meg se fordult a fejemben, hogy a tanár esetleg rajtakap, s ami még rosszabb, elkobozza a könyvet. Vernével a kezemben odalett minden elővigyázatosságom, az amúgy gyáva, óvatos gyerekből egycsapásra Oroszlánszívű Richárd lett. Mintha csak teleportáltam volna magam a Verne teremtette különös világba, hátat fordítva annak, amelyben élni kényszerültem.
Ezek után megindító volt számomra a huszadikszazad.hu eddigi számaiban az író életének utolsó éveiről szóló hírekkel, tudósításokkal szembesülnöm. Eltűnődtem a hír fölött, amelyből megtudtam, hogy századik könyvét már igen-igen fáradtan, félig-meddig szürkehályogtól megvakult íróként, tollba mondva fejezhette csak be 75 éves korában.
(Dermesztően kínzó a kérdés: mennyiben tudnék elviselni, túlélni egy ehhez hasonló kényszerhelyzetet? Jut eszembe azéert is, mert írás közben ért a hír, hogy velem egykorú, egész életében a valóságot járó fotográfus barátomat a napokban fosztották meg orvosai egyik lábától, hogy a nagyobb bajt elkerüljék, ő meg egy kórházban, magába roskadva azt próbálja elrendezni magával, hogyan is alakul majd aktív élete ezután... A Verne válasza mindenképpen pozitív, s talán mindannyian képesek vagyunk hasonlóképpen cselekedni – de valahogy nem kívánom megérni.)
Nem egészen két év múlva Verne Gyula halott. Hírneve mit sem kopott, emlékét ápolják. Kultusza, elismertsége azóta is töretlen. Egyike a világ legnagyobb példányszámban megjelenő, legolvasottabb szerzőinek.
Ezek után azt se szégyellem itt bevallani, hogy első prózai próbálkozásaim – regénytöredékeim – az ő hatására születtek, méghozzá 14 éves koromban. Annyira rajongtam érte, hogy mindegyre ágaskodott bennem a szándék: nekem is meg kellene próbálnom papíron útnak ereszteni egy képzeletbeli expedíciót, a Verne-könyvekből megismert tudós kalandorok mintájára. De hiába ötlöttem és kotlottam, mert semmilyen épkézláb gondolat, ötlet nem jutott az eszembe, az ő regényeiből rámköszönő motívumokon kívül. A fene egyen meg, keseregtem, nincs elég fantáziám, s emiatt még jobban csodáltam mesteremet. Hőn reméltem, hogy egyszer csak úgyis megfejtem a titkát, s akkor majd kiderül, honnan származnak ötletei, fordulatai, kik szolgálnak szereplői mintájául, mennyiben másolja az életet, miként viszonyul a megtörtént eseményekhez, a valósághoz...
(Akkor még nem tudhattam, hogy számomra a leghitelesebben a valóság jelenti majd az elsődleges írói nyersanyagot. Iskolai és egyetemi tanulmányaim során úgy nyakonöntöttek minket a realizmus esztétikájával – és ezen belül a szocreál csak egy lehetőségként volt jelen -, annyira elkapott a verizmus, majd a dokumentáris ábrázolás divatja, amihez az újságírás során szerzett tapasztalatok is hozzájárultak, hogy mindenfajta művészeti törekvés, ami a realizm,uson kívül esett, azt szánnivaló, csökött kísérletnek tekintettem, fitymáltam.)
Jó pár Verne-fogantatású történetbe törött bele kamaszkori bicskám, s mindjárt az elején: az egyik a Déli Sarkon játszódott volna, de mire beindult volna a kaland, fáradtan ráuntam a meseszövésre; egy másik Patagóniában, a papmpákon, a harmadik meg éppen a Marson, de mindegyikből csak a gyerekesen nevetséges szándék lihegése jött elő...
Földrengés volt ez az életemben, amely a versíráshoz kergetett. Mintha mindenért ő lenne a ludas, megorroltam Verne Gyulára és hallani se akartam róla. Hátat fordítottam neki. Addig megszerzett könyveit elajándékoztam, belevetettem magam az Egri csillagokba, a Pál utcai fiúkba, látszólag leírtam magamban. Ez az állapot 2005-ig tartott, amikor halálának centenáriumán valami eszelős elszántsággal kezdtem letölteni a Magyar Elektronikus Könyvtárból Verne valamennyi digitalizált művét – szám szerint immár a hatvanig jutottam -, s úgy fedeztem föl őt újra, szégyenkező örömmel, ahogy hosszas, kimerítő vándorlás után végre ismét hazavetődik az ember. Tékozló fiúként, változatlan rajongással és az újratalálkozás jóleső érzésével.
Addigra magam is tisztába jöttem vele, mi volt az, ami eltéphetetlenné tette a hozzá fűző kötelékeimet. Ami nem más, mint a lépten-nyomon jelentkező, olthatatlan kalandvágy szellemi kielégítése. Sok időnek kellett eltelnie, amíg megtudtam: iskoláskori vágyam, amely nem egykönnyen múlt el, hogy meglépjek otthonról és valahol elszegődjek hajóinasnak, nem egyszerűen egy olvasmányélmény hatása, hanem a helyváltoztatás után sóvárgó emberekben törvényszerűen benne élő vírus. Vágyamnak az állított áthághatatlan akadályt, hogy közel ezer kilométerre éltem a tengertől, nem élhettem át fizikai varázsát, lényének rabul ejtő lüktetését. Felnőttként, kenyérkereső családapaként, akit ezernyi társadalmi kötelezettség fűz nem csak a szárazföldhöz, hanem a legközönségesebb polgári léthez, a találkozás a tengerrel már csak annyi volt, mint a szép nők látványában bölcsen és rezignáltan gyönyörködni.
Verne Gyulát, amikor 11 évesen megkísérelte, hogy hajóinasként behajózik Nantes kikötőjében, tulajdonképpen a tenger közelségében érte az ellenállhatatlan csábítás, de nem volt szerencséje, mert lebukott az apja előtt, aki szavát vette, hogy többé nem próbál világgá menni, s tovább viszi a jogi karriert. Verne pedig, aki amúgy szófogadó gyermeke volt szüleinek és századának, megígérte, hogy utazásait ezután kizárólag csak térképen, papíron teszi meg.
Tőzsdeügynök lett. Ez az a mozzanat, amiért szegény Verne Gyulát hosszú időn át könyvtárat búvó szellemutazónak könyvelték el, aki elefántcsonttornyában szövögeti történetei szálait, vetíti maga elé sosem látott helyek és világok vízióját, amelyeket tudós olvasmányai és térképek alapos búvárlása nyomán alakított ki magának.
Mára már kitudódott, hogy Verne – szerencsére – ha nem is látványosan, de meg-megszegte az ígéretét. Felnőtt korában eljött az idő, amikor már szenvedélyes hajós hírében állt, három jachtját is 1861-ben született Michel nevű fia után nevezte el: Michel I., II. és III. De az apai ragaszkodás nem maradt viszonzatlan: az író élete alkonyán a fiatalon tengerésznek vagy költőnek készülő, botrányos ifjúságon átesett, tékozló fiúként megtérő Michel fia lesz az, aki a megroggyant egészségű Vernének segít összes munkáit sajtó alá rendezni, sőt ama századik regényét is papírra vetni.
A tőzsdeügynök Verne első sikerei után ifjúsági íróként fut be s kap hosszú távon megrendeléseket, immár nem szorulva polgári foglalkozására. De a tenger közelsége nem hagyja nyugodni, ráadásul egyik nagybátyja egy hajón szállásmester, s az örök kísértés, a vízreszállás kényszere sétahajózásokra készteti (a Grant kapitány gyermekeit például jobbára a Michel II nevű jachtjának fedélzetén önti formába). Nem kell többé éjszakai órákat ellopnia életéből, hogy penzumát letudja, s másnap kába, zúgó fejjel kényszerüljön vonszolni a hétköznapok nyűgét. Valóságos felszabadulásként éli meg, hogy íróként létezhet, de aztán hamarosan ebből is robot lesz, hiszen mind a kiadó, mind a család azonnali hasznot akar beseperni Verne tehetsége nyomán.
A lényeg - a művek - inkább csak Vernét és olvasóit foglalkoztatják. Bizonyság rá ellentmondásosan is lenyűgöző hagyatéka, amely a kalandozás, az utazás, a szellemi útkeresés igen sokrétű értelmezését adja, felölelve a mindenirányú időutazást is, nem is beszélve arról a száznyolc fantasztikus tervről és találményról, amelyek közül hetven már meg is valósult – köztük az űrhajó, a televízió, a gépfegyver, a légkondicionálás, az atombomba, a hangosfilm.
Micsoda utakat tudott bejárni a Verne képzelete! – irigykedtem rá hosszú éveken át, s szégyenkeztem amiatt, hogy magam azóta is csak szerény vidéki léptékben kullogok utána. Beletörődtem, hogy az idejekorán elfojtott és kordában tartott kalandvágyamat képtelen vagyok oly sokoldalúan és színesen szublimálni, ahogyan Verne tette.
Hogy aztán megtudjam, neki is csak azért sikerült mindez, mert nem a saját fejéből pattintotta ki az ötleteit, korának igen jól odafigyelő, annak valóságát mélységesen átélő, minden újdonságát szívesen asszimiláló invenciózus elméje volt, aki csak azután merészkedett íróasztal mellé ülni és nekikezdeni a Föld középpontja felé tartó utazást a legapróbb részletekig kidolgozni, miután alaposan megtanulta a leckét korának egyik leghíresebb vulkanológusától, olyannyira, hogy a regény egyik tudós alakját is róla mintázta. Nem szégyelt fizikusokkal, kémikusokkal, csillagászokkal, természetbúvárokkal konzultálni, jegyzeteket készíteni. Tengeri útjain, több napos amerikai körútján, külföldi látogatásain mindvégig lázasan jegyzetelt, történeteket jegyzett le, érdekes emberek ismeretségét kereste, s a jelenkor döbbenten állapíthatja meg, hogy a Verne előrelátása nem egy Nostradamus-féle jövővízió eredménye, hiszen regényeiben megírt „felfedezései” tulajdonképpen már benne voltak korának levegőjében, éppen csak kitalálójukon, felfedezőjükön kívül senki se figyelt eléggé oda.
Verne tehát semmivel se volt kevésbé realista, mint mások, de szerette a jelen körvonalait meghosszabbítani. Műveiből értő figyelemmel kiolvasható mindaz, amit tapasztalati úton átélt vagy másoktól átvett, nem egyszer olyan, általa is nagyrabecsült és rajongva szeretett alkotóktól, mint az öreg Dumas, Edgar Allan Poe vagy George Sand.
Valóságlátásának módszereit megfejtve hirtelen magamra ismertem, aki saját sóvárgó kalandéhségemet jobbára azzal tudtam csak kijátszani, hogy terepjáró újságíróként állandóan nyitva tartottam a szememet, lámpással keresve az érdekes, nem szokványos életutat bejáró, lehetőleg kalandor típusú, nyughatatlan embereket, akiknek sikerült áttörniük hétköznapjaik burkát, s addig forgolódtam körülöttük, amíg sikerült érsékletesen elmeséltetnem velük fordulatos életük egy-egy jelentősebb, tanulságos mozzanatát. Ez vagy úgy történt, hogy írásra buzdítottam őket, ami olykor csak félsikerrel járt, mert a nyakamba szakadó szerkesztési utómunkák valójában egyfajta újraírást jelentettek; vagy pedig úgy, hogy napon át tartó beszélgetéseink során hajlandók voltak tollba mondani történetüket.
Valóságos gyűjteményem lett kalandos embereimből, akikbe aztán szerre beleköltöztem, fölvettem az álruhájukat, s mint a hozott anyagból dolgozó úriszabónak, sikerült is néhány testhez álló, remekbe szabott történetet előadnom hőseim nevében. Számomra annyira természetes és elfogadható volt ez a perfid személyiségbitorlás, ami az így született írásokhoz fűz, s amelyek mára jókora kötetté duzzadva bővített, második kiadásukat – feltámadásukat – várják. Számomra ez a könyv önmagában, azzal, hogy sikerült megírnom, felér azzal az elégtétellel, amit akkor éreznék, ha a hátam mögött lenne egy sokismeretlenes, immár soha meg nem valósuló világkörüli út. „Mesélő” embereim közt van tévériporter, filmoperatőr, hegymászó, hajóskapitány, rádiótávirdász, barlangász, sarkkutató, fotográfus. De a kalandvágy egyszer arra is rávett, hogy egy matematikus – a saját apám – bőrébe bújjak, amíg hirtelen halála miatt félbemaradt tanulmányát, rimánkodó szerkesztői kérésre, megpróbáltam befejezni.
Ekkor született az alábbi versem is, amely megpróbál magyarázat lenni „eltévelyedésemre”.
Álruhában
bennetek megsokszorozva
a legbensőbb gondolatba öltözve
onnan kikandikálva fintorogva de mindig
a bőre szabott álca mögött
lapulva élem végig sorsotok
egyiket a másik után

vagyok a tengeren hányódó kalandor
az elorzott álmú repülős a magaslati
mámor kínozta hegymászó
a rendezett agyú matematikus az életet
habzsoló természetjáró
vagyok az örök don juan a kaszát
forgató mezőpásztor

honnan ennyi tapasztalat ily érdeklődés
ki oltotta belém e bujkáló létet
amelyben minden elképzelhető
kaland hőse magam vagyok
mégis
mások pusztulnak belé
3.
Ez volt az az időszak, amikor azt hittem, hogy végleg megszabadultam a Verne-féle szellemi befolyás alól, és ismét felhőtlenül tudtam rá gondolni, műveit kézbe venni.
A Verne Gyuláról szóló, már-már parttalannak látszó szak- és emlékirodalomáradat egyre kevésbé zárja ki a lehetőségét annak, hogy bár az író kamaszkori szökési terve dugába dőlt, azt később viszont már nem tagadta meg magától, hogy Közép-Európában, pontosabban a Retyezátban vagy az Al-Dunán kóricáljon, beleértve a Duna-Deltát is. Bizonyítékul a Várkastély a Kárpátokban, A dunai hajós vagy A makacs Keraban c. regényeit szokták idézni. Az esetleges erdélyi-romániai utazásait dokumentáló adatok hiányzanak ugyan, de a művek részletei, az azokat megalapozó információs háló egyértelműen túlmutatnak a térképen utazás keretein.
A Várkastély a Kárpátokban reálisan létező erdélyi helyet örökít meg, amely a Malomvíz nevű községhez tartozó Malomvízszuszény mellett található, s az időközben leomlott, 200 méternyi magaslatra épült Kolc várkastélyra emlékeztet, amelyet egy bizonyos Candea nevezetű nemesi família birtokolt. A helységet ma már csak pár tucat öregember lakja, akik a régmúlt idők történéseit legendák formájában adják tovább annak, aki még kíváncsi rájuk.
A könyv mindjárt egy havasi pásztor alakjának a bemutatásával indít, akit a faluban boszorkánymesternek és fantasztikus szellemekkel társalgónak tartanak, mivel hogy kint él a vad havason, s a csillagokkal társalog. Frink, a pásztor ugyancsak a hegyekben találkozik egy házalóval, aki akkor ismerkedik az erdélyi havasok világával. Az általa elmondott tudnivalók gyaníthatóan közvetlen írói tapasztalaton alapulnak, s egyes kutatók tudni vélik, hogy az erdélyi látogatásra 1892-ben került sor.
Hegedűs Géza szerint Verne sose járt Magyarországon, azt a néhány magyar szereplőt és helyszínt, amik regényeibe kerültek, irodalmi források és térkép alapján azonosította. A romániai Verne-kutatók viszont határozottan állítják, hogy az író Erdélyben vagy az Al-Dunán játszódó történetei olyan valóságelemeket és emberábrázolási finomságokat tartalmaznak, amilyeneket csak a személyes kontaktus révén szerezhet valaki. A Várkastély a Kárpátokban kevésbé fantasztikus, annál inkább romantikus történet, amelyben az író nem tagadja meg önmagát: a meseszövés mellett mindig gondja van arra, hogy a bemutatott távoli vidékek életéről, szokásairól minél több információt közvetítsen. Így aztán, aki a regényt elolvassa, a Jókai által több regényben is lefestett Erdély-képhez igen hasonló, reális megfigyelésekben gazdag leírást kap a francia szemnek amúgy egzotikusnak tűnő országról.
Másféle valóságból, bár ugyanazon Habsburg Birodalom hatókörében megesett történetekből táplálkozik A dunai hajós cselekménye, amely három évvel az író halála után látott napvilágot; ez egyike az író kései munkáinak, amelyben Verne egy ártatlan sportfogadás keretébe ágyazza kalandos történetét.
1876-ban vagyunk, Sigmaringen német városkában, a Duna forrásvidékén, ahol a Dunai Liga - a Duna menti államokból összeállt nemzetközi horgásztársaság - tagjai soros közgyűlésük és versenyük utáni banketten a horgászvetélkedő győzteseire ürítik sűrűn megtöltött poharaikat. Az éppen soros győztes, a magyar Borus Demeter akkor furcsa javaslattal állt elő, ami a cselekmény motorját is beindítja később.
“Azt a tervet gondoltam tehát ki, hogy lehajózok szép folyamunk forrásától egészen a Fekete-tengerig, és e háromezer kilométeres úton kizárólag azzal tartom fenn magam, amit horgászattal szerzek. A szerencse, amely ma kedvezett nekem, ha lehet, még jobban fokozta vágyamat, hogy elinduljak erre az útra, amelynek jelentőségét minden bizonnyal önök is felismerik. Éppen ezért már most bejelentem, hogy elindulásom időpontját augusztus 10-re, vagyis jövő csütörtökre tűztem ki. E napra találkozót adok önöknek azon a helyen, ahol a Duna ered.”
A verseny elindul, ám kiderül, hogy ugyanebben az időben egy igen aktív nemzetközi bűnbandát készül üldözőbe venni a császári rendőrség, személyesen Dragos Károly detektív vezetésével, aki magyar állampolgár ugyan, de nevéből ítélve nyilvánvaló, hogy erdélyi román ember, akit a Birodalom iskoláztatott és tett megbízható állami emberré. A bűnözők az Al-Duna mentén fosztogatnak: tanyákat, birtokokat, házakat, kastélyokat, s állandó helyváltoztatásuk arra enged következtetni, hogy európai folyamunk az országútjuk és a búvóhelyük is. A Borus Demeter sportteljesítménynek induló hajóútja aztán menet közben összefonódik egy izgalmas bűnügyi üldözéssel - Dragos Károly az ő hajóján indul a bűnözők felkutatására -, amelyben a törvény emberei végül is legyűrik a gonosz erőket, de a kaland végéig késélen táncol a bűnözők esélye, hogy netán mégis kicsúszhatnak az igazságszolgáltatás markából.
A könyvben, amely érzékletes leírását adja a román Al-Duna sokféle földrajzi jellegzetességgel és kalanddal megáldott útvonalának, az akkori román és bolgár városokban folyó életnek, szót ejtenek egy titokzatos régi „török útvonalról” is, amely a Duna Delta Chilia és Szulina nevű ágai között húzódott meg valamikor, trópusi liánerdő, homokdűnék és iszapos mocsarak világában, 17 átjáróval és gázlóval, amelynek a mélyén kitűnően el lehetett tűnni a világ szeme elől, s amelyből mára ma már csak egy igen rövid útszakasz maradt meg épen, 15 kilométer járásra Szulinától: hatalmas fűzfák, magas gyomnövények nőtték be az egykori ösvényt, amely szinte ki se látszik már a környező tavak és mocsarak világából.
(Mindkét regény hozzáférhető és olvasás céljából ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról. Érdemes a Verne szemével megismerni, az ő kalandozó kedvével becserkészni azt a valóságot, amely jóformán karnyújtásnyira van tőlünk.)
Engem azonban bizonyos kétségek gyötörnek afelől, hogy ha járt is Verne barátunk az Al-Dunán, csak a Vaskaputól lefelé tehette, mert enyhén szólva elképzelhetetlen, hogy egy olyan jó megfigyelő, mint ő, ne ejtsen egyetlen szót sem a Vaskapuval kapcsolatban Ada-Kaleh szigetéről, amely akkor még ott állt, a Vaskapu bejáratánál, Orsova mellett, a Duna közepén, s amely sokak szerint Senki szigetének prototípusául szolgált Jókai Mór Aranyemberében. Márpedig A dunai hajós úgy siklik át a Vaskapun, mintha csak bedekkert olvasna...
Eszembe jut az a néhai bukaresti filmoperatőr, Tóth Ferenc, aki egész életén át dokumentumfilmeket gyártott a bukaresti filmhíradónak, s mint ilyen, rálátása volt szinte az egész romániai valóságra azokban az évtizedekben. Az ő álruhás történetében szerepel az az emlékezés, amiben elmeséli, miként filmezte végleges eltűnése előtt a regényes szigetet, amelynek lakói csak nagyon későn értették meg, hogy a vaskapui erőmű megépítésével szülőhelyük, saját kisviláguk halálra van ítélve.
„Már eldöntötték, hogy a Dunára vízierőmű épül, s bár még egyetlen teodolitot sem állítottak fel, engem azonnal helikopterre ültettek, hogy Turnu-Severintől Új-Moldováig filmezzem le a Duna vonalát. A „végállomásnál" megfordultunk, és visszarepültünk. Sikerült is szépen megörökítenem az egykori medret, a Duna akkori légi képét. Visszaúton kérdezte a pilóta, leszálljon-e Ada-Kaleh szigetén? Akkor már mindenki tudta, hogy a sziget víz alá fog kerülni, s a lakosok egy része már át is költözött. De azért még maradtak néhányan, főként idősek. Egy nyolcvanéves bácsi azt hitte rólunk, hogy valami küldöttségféle vagyunk, s hosszasan győzködött minket, hagyjuk őt a szigeten maradni. Próbáltuk neki elmagyarázni, hogy nekünk a filmezés a feladatunk, de nem hitte el, udvarán leült egy karosszékbe, s kijelentette, hogy akkor is ott fog ülni, amikor emelkedik majd a vízszint. Ő onnan el nem mozdul... Persze mint később megtudtam, mégiscsak elment, beletörődött a gondolatba, és csónakba szállt, amely a legutolsó' lakókat szállította el... Már: javában növekedett a víz, amikor újra arrafelé repültem, és nem ismertem rá a tájra. Kérdem a főpilótát, hol is kezdődik a Kazán-szoros? Lemutatott: az ott. Mert azóta 30 métert emelkedett a Duna, s Ada-Kaleh jegenyefáinak a hegyét még épp hogy látni lehetett.”
Halála előtt pár héttel Feri bácsi felhívott telefonon, hogy féltve őrzött lapjai – kitűnő National Geographic kollekciója volt – között felfedezte azt a filmkockát, amit az Ada-Kaleh filmjéből vágott ki, emlékül, s amelyben még a pusztulás előtti sziget légi felvétele látszik. Relikviaként őrzöm ezt az 1971-ben készült filmkockát, amely azokat az embereket jelképezi szememben, akik megőrzik számunkra ezt az örökké megváltoztatni akart, meghódítani próbált, az agressziónak mégis makacsul ellenálló világot.
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2008. április 21.