Párisból küldte haza első írásait: Eötvös-kollégista volt ekkor, ösztöndíjas magyar-francia szakos tanárjelölt: - először csak cikkeiből, tanulmányaiból ismertük. Komoly, higgadt mondatain át szerettük meg őt. Nem tartozott a hangosak és törtetők közé, s ahogy közelebb került hozzánk, egyéniségében is az a komolyság, az a súlyosság vonzott, amelyet az írása árult el. Szilárd jellem volt, életében és munkásságában egyformán tiszta és következetes.

Józanul figyelte és látta az életet és az irodalmat, eleme nem a harc volt, hanem az építés. Lassan bontakozott ki, de annál meggyőzőbben: soha nem láttuk oktalanul lelkesedem, de nem is csalódtunk soha a kritikájában. Legjobban a franciákat szerette. - Montherlant-ról írta első nagy tanulmányát, - s egész magatartását valami legjobb értelemben vett franciás „raison” jellemezte. Nemzedékének ő lehetett volna a vezető kritikusa. Nem hiába szerette annyira Péterfyt.

A nagy művek küszöbéhez érkezett el, amikor lecsapott rá a halál. Egy kötetre való novella maradt utána, egy kötetre való essay, - Tamásiról, Márairól. Cs. Szabó Lászlóról, stílusunk és műfajunk egy-egy lényeges kérdéséről, a drámaíró Giraudoux-ról - két kisregény s egy sereg terv, amelyet már nem tudott megvalósítani.

Bessenyeiről, Csokonairól akart írni, utolsó munkája egy mély és meglepő essay Péterfyről, könyvet tervezett a modern regényről, - ennek egyik fejezete: a „Játékos Európa” az „Ezüstkor” első kötetében, - de a másodikhoz, melynek „Az értelem lázadói” lett volna a címe, már nem adott időt neki a sors. Korosztályának - bár ő maga kételkedett a divatos nemzedéki széttagolás helyességében - ő volt talán legtudatosabb alakja.

Szavának nagy súlya volt a „Napkelet” utolsó éveiben a lapnál, s egyike lett az „Ezüstkor” alapítóinak és szerkesztőinek, - egyik legszebb óhaja valósult meg itt, és amikor a betegség már bezárta kegyetlen körébe, s a világból szinte semmi sem érdekelte már, az „Ezüstkor” apró híreire, meg arra, hogy a „Magyar Csillag” kritikát kér tőle, még fölcsillant a szeme. A veszteség, mely halálával ért, oly megdöbbentő, a csapás olyan vad, hogy még csak tapogatózdva tudjuk fölmérni, mit vesztettünk vele, milyen ígéret foszlott szét. Nemcsak az írót, a kritikust, a kitűnő filológust, nemcsak a barátot gyászoljuk, hanem a példát is, - és ez a példa, a tisztaságnak és jóságnak, feddhetetlen emberi alakjának példája, csak megszépült s meggyőzőbbé vált a halállal. Munkái mellett ez az, ami emlékével mindig velünk marad.

Halála előtt két nappal láttam utoljára. Csonttá fogyva feküdt ágyában, s már nehezen beszélt. Thurzó Gábor egy frissen megjelent novelláját mutatta neki: fáradtan, de örömmel mosolygott. Kérdezte, olvastuk-e beszámolóját Roger Caillois könyvéről a „Magyar Csillag” új számában. Azt hitte, állapota javulóban van. A vérsejtek szaporodtak, a természet jóságos és kegyes csalással megadta neki a gyógyulás illúzióját. Váratlanul azt mondta: „Holnapután lesz a születésnapom.” A huszonkilencedik. De ezt már nehezen számította ki, kimerülten, mint aki kiejtette kezéből az életet. Harmadnap, szeptember 20-án a hajnalban halt meg. Fájdalom nélkül: elaludt. Éppen betöltötte huszonkilencedik évét.
Rónay György